A szerk.

Kalaplevéve

A szerk.

Mit kíván a magyar nemzet? Szabad, független, demokratikus Magyarországot! – kiáltotta elszánt arccal, izzó tekintettel, minden szavát gondosan artikulálva, a hangsúlyokat pont oda kitéve, ahova azokat kell, Cserhalmi György.

Dús szeghaja a vállát verte, valami csinos kék tengerészkabátot viselt, akkor járt tán épp művészpályája csúcsán, 1989-ben, pont a Szabadság téren, úgy nézett ki, mint a szabadság egyik félistene kiküldetésben. Ah, az még tüntetés volt, az még mondanivaló volt, akkor még egyet akart a nemzet, s azt ki is mondta világosan, mozgósító erővel, belerengtek még tán a Kreml falai is. Tényleg, az volt a csoda, hogy Cserhalmi vagy valaki a kiválasztott jóarcú, jóakaratú demokraták közül nem emelkedett fel a tér az egybegyűltek fölé lebegni egy kicsit, hogy röptében döntené már meg a kommunistákat.

Ehhez képest, jön és van pofája azt mondani, hogy öööööö…. és nézd már meg, hogy van felöltözve, a hajléktalanokról hablatyol valamit, mindjárt elalszom, és úgy megyek haza. Kielégítetlenül. Hogyhogy nem lett itt nekem út mutatva, hogy mernek még mindig azzal fárasztani, hogy köztársaságot akarnak meg alkotmányt, hogyhogy nem forog már itt tollban és szurokban az orrom előtt Orbán Viktor, s hogyhogy nem parolázunk már egyenrangú félként Obamával, a pápával vagy legalább egy fontos helyettesükkel. Mér’ nincsen itt senki sem, aki megmondaná a tutit, hogy pártot alapítottunk vagy történelmi egyházat, s holnap előre hozott választások lesznek, ahol Orbán takarodj, Gyurcsány takarodj, vesszen Horn, nácik, haza, demokráciát, Amerikát, de minimum Ausztriát! Kéne már valami igazán előremutató, ami kivezet minket a válságból, a lopásból, a korrupcióból, az útdíjból, a náthából, és garantálja a tévéműsorok színvonalának lassú, de folyamatos emelkedését is. De nem, bazd meg, ott szörcsög a színpadon, abban a cipőben, már az ötödik vagy a hatodik, hogy mi van a szegényekkel, meg baloldalt akar, szerintem ő sem érti. Már a múltkor is olyan ciki volt. Megmondom, ciki lesz a következő is, már tüntetni se érdemes, elővette itt bárki  a mobilját, hogy lehessen szép fényképeket csinálni? Már elő sem veszik.

Hát nem, a január 2-i tüntetés nem kergette el Orbán Viktort, nem húzta le a Rolexet Lázár János karjáról, s Habony Árpádnak sem dugta fel a terepjárója tetejére a Gucci ridiküljét, s nem utalt ki szociális bérlakást Rogán Antalnak. Nem tették ezt sem a szónokok, sem a tisztelt egybegyűltek.

Hatalmukban sem állt, dolguk sem volt – kivált nem a szónokoknak, szervezőknek, vicces nevű kis Facebook-csoportocskáknak.

Viszont a szónokok tényleg rosszul artikuláltak, néha a szavak közepén vették a levegőt, s lássuk be, egy csomó olyan dologgal jöttek, amitől nem megy rögtön az ember egy nagy husánggal a Téli Palotának. Hát még a szervezők! Azok nem engedték oda a pártmicsodákat, nem engedték felszólalni a fontos jelöltet, valóban lehettek volna ügyesebbek. Az egybegyűltek egy része meg elégedetlenkedett, ne tudd meg, mellettem is majdnem hazamentek… Azt kiabálták, Orbán, takarodj! Ahelyett, hogy megmondták volna, hová s mivel takarodjék.

Amúgy viszont lehet jönni, és el lehet zavarni Orbán Viktort, s biztos, ami biztos, Gyurcsány Ferencet is, mer’ amilyen az, még visszapimaszkodna. Tessék, lehet visszaépíteni fél óra alatt a demokráciát. Ja, az kevés?

Akkor első munkafázisként tessék nagyon megszeretni ezeket az útmutatásra képtelen, mindenféle – adott esetben egymásnak homlokegyenest ellentmondó – dolgokat megbicsakló hangon követelő széllelbélelt figuramatyikat. Tessék gyorsan levenni a kalapot előttük, mert nem minden kocsmai füstölgés, de még csak nem is minden újságcikk képes megmutatni a helyes utat, ha van most egyáltalán olyan (egyébként van, épp arról beszélünk), s mindezek még kevésbé képesek adott esetben öt-hat ezer embert kivinni az utcára, hogy a demokráciáért óbégassanak. Ők viszont megtették, s arra készülnek, hogy újra megtegyék, sőt, újra meg újra – jól látszik már, egyre nehezebb lesz a dolguk, hisz sehol egy Téli Palota, s már az Auróra ágyúit is ellopták, mindet. Tehát tessék lájkolni ezeket az össze-vissza beszélőket az utcán és Facebookon, tessék érdemeik szerint bánni velük. Mert ők ma a demokrácia Magyarországon.

Lehet, hogy e miatt a gyalázat miatt, ami most Magyarországon folyik, öt-hatezer ember van annyira dühös, hogy magától is kimenne tüntetni az utcára. De ezek, akik mondani is akarnak vagy mernek nekik valamit, ha mégoly esendő közléseket tesznek is, nem kevesebbet, mint a demokrácia védőernyőjét tartják nemcsak az utcán egybegyűltek, de az ország fölé is. Aláhúzódva lehet pártot gründolni, megerősíteni azt, ami van, doktrínákat és útiterveket kiagyalni, keresgélni a kiállásért kiabáló jó ügyeket. Mert mindezen jó ügyek majdani, nem fél óra múlvai, de tán nem is idén tavaszi sikerét az garantálja, hogy pár elhivatottságot érző összebarkácsol egy színpadot, ahonnan valamivel messzebb hangzik az „Orbán, takarodj!”, mint az asztal túlsó oldala.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.