Kádár János is nyilván szeretett demokráciázni, mármint szóban, de neki legalább volt az a dumája, hogy elvtársak, ebben az országban diktatúra van, majd egy kacsintás vagy valami ilyen mosolyféle után hozzátette, proletárdiktatúra. Most semmi ilyen szöveg, csak a kényszeres vigyor az állandó. A proletárdiktatúrát felváltotta a pronyótempó.
Pénteken reggel gyászhírre keltünk, meghalt Jancsó Miklós. Nem Wass Albert, nem Nyirő József halt meg, igaz, nem is egy focista. Egy valóban kiemelkedő magyar művész távozott, akinek ismerték a nevét és sokra tartották a munkásságát Moszkvától New Yorkig, Újdelhitől Párizsig, nota bene még Budapesten is elég sok szépet leírtak, elmondtak már róla. Akire büszke lehet minden magyar ember. Mi úgy gondoljuk, hogy Bartók Béla halt meg, Petőfi Sándor halt meg, s a veszteség nagyon is felmérhető és temérdek. Mindez nem ízlés dolga, nem megítélés kérdése, Moszkva és New York tényállapot, s hogy Jancsó Miklós a magyar kultúra, a magyar élet óriása, nos, azon sem érdemes vitatkozni. Csak egy baja van; épp ez. Az tudniillik, hogy nagy ember volt, szakmájának kiemelkedő művelője.
Péntek reggel gyászhírre keltünk, és nem történt semmi. Az égvilágon semmi. A magyar állam még csak a torkát sem köszörülte. Jött a hétvége, nyilván korábban hazamentek az állami szféra dolgozói, főzni, vásárolni. Szombaton már szolid pampogásba kezdett a sajtó ilyesmire érzékenyebb része - a számottevő kisebbség. Vasárnap morgássá erősödött e nesz. A New York Times előbb jelentetett meg terjedelmes és legfőként értő nekrológot Jancsó Miklósról, mint innen egy pissz is hallatszott volna. A magyar állam rendületlenül, konok pofával, összeszorított fogakkal kussolt. Ja, bocs, csak a portás volt benn. Jobb helyeken ilyenkor félárbocra eresztik a zászlót.
Hétfőn aztán, gyakorlatilag három nappal az esemény után az Emberi Erőforrások Minisztériuma reggel kiadott egy kényszeredettségében is semmitmondó, gyávaságában és aljasságában égre kiáltó közleményt, mely szerint Jancsó Miklóst a saját halottjuknak tekintik, s egyeztetnek a családdal a temetésről. Rá két-három órával előóvakodott Malibun bérelt villájából vagy honnan a Nemzeti Filmalap is, s nyomtak egy egyflekkes nekrológot, majd közölték, ha igény van rá, beszállnak a temetésbe. A pofánk szakad le. Leginkább azért, mert jó, hogy ebben a filmalapban a Véres kés IV. - Az iguána bosszúja társproducere a főnök, de benne vannak olyan figurák is, akik fél pályájukat azzal töltötték, hogy jobbra-balra aléltak elfele, hogy a Miki bácsi így meg úgy. Persze ez csak mellékszál, amin a mondott két-három óra alatt, mint valami táplálékláncon lecsorog a sár. Semmi ez a pár óra plusz, amikor a minisztériumnak három napjába került.
De ne adjuk itt az ártatlant. Ez a gyalázat azért esett, mert Jancsó Miklós nagy, Orbán Viktor meg kicsi.
Azért esett, mert Jancsó Miklós művészetéhez irigylésre méltó felelősségtudat társult, s tökéletesen tisztában volt a reá háruló társadalmi felelősség nagyságával. S mint ilyen, számtalanszor állt ki az elesettekért, s számtalanszor bírálta az uralmon lévő rezsimet. Igen, abban az átkosban is. Meg most is. Ekként számtalanszor a szájára vette Orbán Viktor nevét is, érthető okokból nem diccsel ejtvén ki azt. Soha nem rejtette véka alá, hogy mit gondol felőle, és mindig érthetően fogalmazott, de legfőként pontosan. Semmilyen szinten nem szövetkezett az Orbánt körülnyaló lakájkultúrával, satöbbi.
Lehetett viszont bármekkora művész, tisztelheti bármennyire a világ, nem volt focista, Orbán Viktor nem ért rá neki. A vazallusai pedig a szava nélkül meg sem mertek szólalni. Mindenki kivárta illő türelemmel, míg a kis miniszterelnök megküzdött a nagy ónos esővel és legyőzte, majd harmadnap végre meg merte valaki kérdezni a titkárnőjétől, hogy beszállhatunk pár krajcárral a izé, tetszik tudni, hogy kicsoda temetésébe. Orbán vagy kiüzent valamit, hogy hagyják ezzel békén vagy a titkárnő azt mondta, hogy a hallgatás beleegyezés.
Magyarországon elhalt futballistákat hurcolnak föl-alá ágyútalpon, s ez meg is látszik az ország állapotán. Magyarországnak van egy kicsinyes, bosszúálló miniszterelnöke, aki ebben az esetben a sértett kisfiút adta. S van a magyar kultúrának, közéletnek egy kliensrendszere, amit Orbán Viktor épített, egy koszos körmű lumpendiktatúra, szotyiköpködésre hangszerelve. Ahol a szabad, a gondolkodó ember az ellenség. Ahol szót sem érdemel Jancsó Miklós halála.
