Az ellenség

A szerk.

Szombaton lesz egy éve, hogy elhunyt Jancsó Miklós, az egyik legjelentősebb magyar művész. Sose feledjük el: a magyar állam vezetőitől szót sem érdemelt a nagy rendező halála. Akkori szerkesztőségi cikkünket ezért közöljük most újra.

Kádár János is nyilván szeretett demokráciázni, mármint szóban, de neki legalább volt az a dumája, hogy elvtársak, ebben az országban diktatúra van, majd egy kacsintás vagy valami ilyen mosolyféle után hozzátette, proletárdiktatúra. Most semmi ilyen szöveg, csak a kényszeres vigyor az állandó. A proletárdiktatúrát felváltotta a pronyótempó.

Pénteken reggel gyászhírre keltünk, meghalt Jancsó Miklós. Nem Wass Albert, nem Nyirő József halt meg, igaz, nem is egy focista. Egy valóban kiemelkedő magyar művész távozott, akinek ismerték a nevét és sokra tartották a munkásságát Moszkvától New Yorkig, Újdelhitől Párizsig, nota bene még Budapesten is elég sok szépet leírtak, elmondtak már róla. Akire büszke lehet minden magyar ember. Mi úgy gondoljuk, hogy Bartók Béla halt meg, Petőfi Sándor halt meg, s a veszteség nagyon is felmérhető és temérdek. Mindez nem ízlés dolga, nem megítélés kérdése, Moszkva és New York tényállapot, s hogy Jancsó Miklós a magyar kultúra, a magyar élet óriása, nos, azon sem érdemes vitatkozni. Csak egy baja van; épp ez. Az tudniillik, hogy nagy ember volt, szakmájának kiemelkedő művelője.

Péntek reggel gyászhírre keltünk, és nem történt semmi. Az égvilágon semmi. A magyar állam még csak a torkát sem köszörülte. Jött a hétvége, nyilván korábban hazamentek az állami szféra dolgozói, főzni, vásárolni. Szombaton már szolid pampogásba kezdett a sajtó ilyesmire érzékenyebb része - a számottevő kisebbség. Vasárnap morgássá erősödött e nesz. A New York Times előbb jelentetett meg terjedelmes és legfőként értő nekrológot Jancsó Miklósról, mint innen egy pissz is hallatszott volna. A magyar állam rendületlenül, konok pofával, összeszorított fogakkal kussolt. Ja, bocs, csak a portás volt benn. Jobb helyeken ilyenkor félárbocra eresztik a zászlót.

Hétfőn aztán, gyakorlatilag három nappal az esemény után az Emberi Erőforrások Minisztériuma reggel kiadott egy kényszeredettségében is semmitmondó, gyávaságában és aljasságában égre kiáltó közleményt, mely szerint Jancsó Miklóst a saját halottjuknak tekintik, s egyeztetnek a családdal a temetésről. Rá két-három órával előóvakodott Malibun bérelt villájából vagy honnan a Nemzeti Filmalap is, s nyomtak egy egyflekkes nekrológot, majd közölték, ha igény van rá, beszállnak a temetésbe. A pofánk szakad le. Leginkább azért, mert jó, hogy ebben a filmalapban a Véres kés IV. - Az iguána bosszúja társproducere a főnök, de benne vannak olyan figurák is, akik fél pályájukat azzal töltötték, hogy jobbra-balra aléltak elfele, hogy a Miki bácsi így meg úgy. Persze ez csak mellékszál, amin a mondott két-három óra alatt, mint valami táplálékláncon lecsorog a sár. Semmi ez a pár óra plusz, amikor a minisztériumnak három napjába került.

De ne adjuk itt az ártatlant. Ez a gyalázat azért esett, mert Jancsó Miklós nagy, Orbán Viktor meg kicsi.

Azért esett, mert Jancsó Miklós művészetéhez irigylésre méltó felelősségtudat társult, s tökéletesen tisztában volt a reá háruló társadalmi felelősség nagyságával. S mint ilyen, számtalanszor állt ki az elesettekért, s számtalanszor bírálta az uralmon lévő rezsimet. Igen, abban az átkosban is. Meg most is. Ekként számtalanszor a szájára vette Orbán Viktor nevét is, érthető okokból nem diccsel ejtvén ki azt. Soha nem rejtette véka alá, hogy mit gondol felőle, és mindig érthetően fogalmazott, de legfőként pontosan. Semmilyen szinten nem szövetkezett az Orbánt körülnyaló lakájkultúrával, satöbbi.

Lehetett viszont bármekkora művész, tisztelheti bármennyire a világ, nem volt focista, Orbán Viktor nem ért rá neki. A vazallusai pedig a szava nélkül meg sem mertek szólalni. Mindenki kivárta illő türelemmel, míg a kis miniszterelnök megküzdött a nagy ónos esővel és legyőzte, majd harmadnap végre meg merte valaki kérdezni a titkárnőjétől, hogy beszállhatunk pár krajcárral a izé, tetszik tudni, hogy kicsoda temetésébe. Orbán vagy kiüzent valamit, hogy hagyják ezzel békén vagy a titkárnő azt mondta, hogy a hallgatás beleegyezés.

Magyarországon elhalt futballistákat hurcolnak föl-alá ágyútalpon, s ez meg is látszik az ország állapotán. Magyarországnak van egy kicsinyes, bosszúálló miniszterelnöke, aki ebben az esetben a sértett kisfiút adta. S van a magyar kultúrának, közéletnek egy kliensrendszere, amit Orbán Viktor épített, egy koszos körmű lumpendiktatúra, szotyiköpködésre hangszerelve. Ahol a szabad, a gondolkodó ember az ellenség. Ahol szót sem érdemel Jancsó Miklós halála.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.