Ezen az első, bemelegítő fordulón azon kellett volna dűlőre jutni a feleknek, hogy milyen sorrendben miről tárgyalnak majd. Ám a tárgyalás megkezdése most halasztást szenved. Minthogy a Konzervatív Párt elveszítette abszolút többségét a brit parlamentben, egyedül nem tud kormányt alakítani, s ily módon a brit tárgyaló fél kiléte is kérdésessé vált. Először kormányt kell alakítani, aztán lehet megint nekifutni. Előtte persze tisztázni kell, legalább nagy vonalakban, hogy mi legyen az új brit kormány pozíciója a tárgyalásokon. Ez, jegyezzük meg, eddig sem ment valami jól. Annak dacára, hogy a brit parlament megbízta Theresa May kormányát, sőt lényegében szabad kezet biztosított neki a tárgyalások lebonyolításához, a brit Theresa May vezette brit kormány hónapokig csak tanácstalanul toporgott (állítólag egyetlen position papert sem sikerült letenni az uniós asztalra). A választási kampányban két jelmondat lobogott a toryk zászlaján: „A Brexit Brexitet jelent”, valamint: „A semmilyen alku is jobb, mint a rossz alku!” Mármint az Európai Unióval. Az elsőnek nincs értelme, a másiknak meg még annyi sem, mint arra kisvártatva rávilágítunk. Most viszont, hogy a Konzervatív Párt elveszítette a többségét, az is bizonytalanná vált, hogy hogyan is lesznek ezek a tárgyalások bonyolítva. Vajon továbbra is kizárólag a brit kormány tárgyaljon az unióval? És ha igen, akkor jut-e ebben valaminő szerep a toryk reménybeli koalíciós partnerének, az észak-írországi Demokratikus Unionista Pártnak (DUP)? (A DUP-ról annyit mindenképp érdemes megjegyezni, hogy tavaly Észak-Írországban a kilépés mellett kampányoltak protestáns fundamentalisták, és korábbi életükben feltűnően elnézőek voltak az észak-írországi protestáns terrorszervezetekkel szemben.) És milyen szerep jut ebben Theresa Maynek, aki eddig a minden tárgyalások édesanyja, az über tárgyaló szerepét játszotta? Ha – miként az várható, sőt, hovatovább természetes is lenne – az előre hozott választás kiírásával magát tökéletesen elszámoló Mayt ezért a kapitális politikai hibáért a toryk leveszik, akkor ki lesz a fő-fő tárgyaló és mikor? De felmerült az is, hogy alakuljon valaminő összpárti testület, többek közt és főként az ellenzéki Munkáspárt részvételével, amely a kormány tárgyalóit támogatja, jó tanácsot, okosságot, további legitimitást, lelki vigaszt szervírozván őnékik önzetlenül és igény szerint. De akarja-e ezt a Munkáspárt? És ha igen, nem akar-e maga is beleszólni abba, hogy Nagy-Britannia milyen feltételekkel lépjen ki az Európai Unióból?
Most tehát először azt kell eldönteni valakinek, hogy ki döntsön arról, hogy a Brexit-témákat és azok tárgyalási sorrendjét letárgyaló előtárgyaláson ki tárgyaljon brit részről. Mindezek azonban apró technikai nehézségnek tűnnek ahhoz képest, hogy mi mindenről kéne a valódi, érdemi tárgyalásokon tárgyalni, és kölcsönösen elfogadható, működőképes megoldásokat kidolgozni. Az uniós kasszába befizetendő brit pénzekről és az uniós kasszából a brit kedvezményezettekhez érkező uniós pénzekről. A határokról és azok ellenőrzéséről, köztük az Észak-Írországot és Írországot (a Brexit után) elválasztó határról. Az Euratom-tagságról. Arról, hogy a Brexit után milyen kereskedelmi, közlekedési, általános gazdasági természetű egyezmények kössék Nagy-Britanniát Európa és a világ többi országához (hisz az ezeket most szabályozó uniós szerződések Nagy-Britannia tekintetében érvényüket vesztik). Az európai bíróságok joghatóságáról, a Nagy-Britanniában tartózkodó vagy a Brexit után oda tendáló uniós állampolgárok jogairól, beutazásuk, huzamos ott-tartózkodásuk feltételeiről, szociális jogosultságaikról és vice versa. És így tovább, és így tovább – ez a komplexitás filozófiai értelemben teszi jószerivel elgondolhatatlanná a Brexitet. (Lehet, hogy az Európai Unióból nem is lehet teljesen kiszállni?)
Theresa May március 29-én adta be kilépési memorandumát az uniónak: e naptól számítva két év alatt kell a fentiek szellemében valaminő kiutat találni a feleknek. Ha ez nem történik meg, automatikusan érvényüket vesztik az unió és Nagy-Britannia közti szerződések – az ország egyszerűen belezuhan a saját területe által határolt lukba, lesüllyed, eltűnik, mint Atlantisz, az elveszett kontinens. A megoldásról dédelgetett, általánosan elfogadott brit politikai elképzelések egyelőre abban merülnek ki, hogy Nagy-Britannia a közös gazdasági tér része marad, azaz élvezi az áruk, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlásából fakadó előnyöket, míg az uniós állampolgárok mozgásának szabályozása, azaz a bevándorlás korlátozása tekintetében „visszaveszi” szuverenitását. Így vagy úgy, de ezt hirdetik a hard Brexit és a soft Brexit hívei is; a toryk és a Munkáspárt Brexit-párti szavazói is ebben ringatják magukat. De ez nem fog megtörténni: az unió a négy szabadság kérdésében hajthatatlan, és neki kevesebb a vesztenivalója. A kérdés csak az, hogy a következő szűk két évben, a következmények reális felmérése után rádöbben-e erre Nagy-Britannia választópolgárainak többsége.
A brit kilépés eleinte kisszámú politikai kalandor és félfasiszta szélhámos ügye volt, amelynek útját a brit politika centrumába az ostobaság, az önhittség, a stupid nacionalizmus és az idegenellenesség kövezte ki. A múlt csütörtöki választás mindennek logikus kifutásaként hozta el a teljes káoszt. De nem csak azt. Bár a Munkáspárt vezetője, Jeremy Corbyn sem a népszavazási, sem a mostani választási kampányban nem kötelezte el magát Európa mellett, a Munkáspárt váratlan megerősödése mögött jó okkal feltételezhetjük a kilépést ellenző – főként fiatal – szavazók állásfoglalását; és a Munkáspárt képviselőinek többsége is megbízhatóan Európa-párti. A maradáspártiak a Konzervatív Pártból sem tűntek el teljesen. Talán lesz politikai erő, amely visszarántja az országot a szakadék széléről. Akár az utolsó pillanatban: akár 2019. március 28-án is.
