A csoportos erőszakhoz Németország is lecsatlakozott, a berlini parlament azzal ütötte el az ügyet, hogy az általa adandó felhatalmazásról – ami nélkül a német kormány nem léphet – leghamarabb idén ősszel hajlandó egyáltalán tárgyalni, de lehet, hogy akkor sem. Még egyszer, a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről beszélünk, ez az az évekig tartó folyamat, ha még emlékszünk rá, amikor a jelentkezőt alaposan kikérdezik, megnézik, jól csinálja-e ezt meg azt, rendes törvényei és intézményei vannak-e, átvette-e szépen a közös uniós jogot, az acquis-t, megmotozzák, még a seggébe is belevilágítanak, hogy nem rejtett-e oda valami csúnya antidemokratikus jogszabályt. Azt is érdemes előre bocsátanunk, hogy bár most konkrétan ez a két ország lett megbüntetve, nem csak ők forognak kockán – és a többi balkáni ország szénája sem áll jól.
A francia, holland, dán és német elutasítás motivációi nem teljesen ugyanazok, de valami homályos módon mindannyian az Észak-Macedóniában és Albániában uralkodó borzalmas állapotokra hivatkoznak (nem ezekkel a szavakkal), arra, hogy épp a jogállamiság meg az európai normák átvételének ügye áll szerfölött rosszul. (Miközben az Európai Bizottság szakértői jelentése a két országot a tárgyalások megkezdésére alkalmasnak találta.) A középjobb holland kormány azt is szeretné elérni, hogy vonják meg az albánok vízummentességét, így vetvén véget annak a kárhozatos gyakorlatnak, hogy albán bűnözők árasszák el az uniót (és persze Hollandiát). Emmanuel Macron mellett Dániában is meg Németországban is jobboldali pártok blokkolnának, ezért is élhetnénk a gyanúperrel, hogy saját szavazótáboruk csöndes előítéletei mozgatják őket, vagy legalábbis a félelem attól, hogy ha még pár százezer ká-európai nyomoronc az ő jóváhagyásukkal árasztja el Nyugat-Európát, akkor végképp elnyeli őket a saját szélsőjobbjuk.
De rendben, legyünk jóhiszeműek: vajon nem jelentene-e Észak-Macedónia és Albánia, továbbá Bosznia-Hercegovina, Koszovó és Crna Gora, urambocsá’ Szerbia uniós tagsága kezelhetetlen kockázatot az unió egészére nézve? Azt ép ésszel senki nem állíthatja, hogy ezek stabil, demokratikus mintaországok lennének, ellenben majd’ mindegyikben erősek az önkényuralom valamilyen puhább vagy nyersebb formájára törekvő politikai és társadalmi erők, némelyikben a kereskedelem változatos ágazatait felölelő – ember-, dohány-, kábítószer- – csempészet gazdasági húzóágazat, jó pár közülük erős orosz befolyással küszködik (vagy épp dicsekszik), et cetera, et cetera. És a térséget barázdáló etnikai konfliktusokról már ne is beszéljünk: nem is az, hogy nehéz a tágabb tájhazában eldobni egy követ úgy, hogy ne egy (magas választott vagy nem választott tisztséget betöltő, hovatovább közszeretetnek örvendő) háborús bűnöst találjunk el, de soha nem lehet tudni, mikor indul meg az egyik a másik ellen a kihegyezett kerítésléccel a kezében (illetve hát az erősebb a gyengébb ellen). Ha ezeket a félig sült országokat, ahol a nem demokratikus politikai élet iránti késztetés az egyik erős, autochton hagyomány, beengedik az úri társaságba, akkor nem rombolják-e szét előbb-utóbb a párbeszédre, konszenzusra, racionális döntéshozatalra, egymás gyöngéd simogatására bazírozó Európai Uniót? Vagy nem lopják-e ki majd szegény uniónak a szemét is? És különben is: nézzünk Törökországra! Mekkora bajban lenne az unió, ha Erdoğan féldiktatúrája a Bizottság, a Parlament és Tanács teljes jogú tagja lenne!
Arról, hogy ezek az aggodalmak nem légből kapottak, épp ebben az országban (a miénkben mármint) aligha kell sokat magyarázni. Ugyanakkor az sem lehetséges, hogy Észak-Macedóniát és Albániát kérdezés nélkül, rövid úton zárják ki az európai államok szívélyes közösségéből. És nem csak azért, mert a csatlakozás, ha valamely távoli jövőbe vetítve is, de meg lett ígérve: Albániának is, és főként Észak-Macedóniának, legutóbb akkor, amikor a progresszív, Európa-párti erők lemondtak az ország természetes nevéről, és „történelmi” kiegyezést kötöttek Görögországgal. Zoran Zaev, Észak-Macedónia kormányfője a halasztás bejelentése után kétségbeesetten, szinte sírva jósolta, hogy a csatlakozási tárgyalások beláthatatlan elnapolása kormánya azonnali bukását hozná el (felkészül: Nikola Gruevszki, a száműzött uralkodó). Amiben vagy igaza van (lenne), vagy nem. De az biztos, hogy az unió látványos visszavonulása a Balkánról, a remény meghalasztása csak a nacionalista önkény és a háború pártjait hozná helyzetbe. Elég csak Törökországra vetni egy pillantást, ahol a három évtizedes kirekesztés, az üres, sunyi ígérgetés európai politikája abba torkollott, amibe: Erdoğan féldiktatúrájába.
A fent emlegetett, autokratikus hagyomány csak az egyik a Balkánon – a másik hagyomány a békés együttélésé, a tiszteleté, a gyilkosok és uszítók elleni bátor kiállásé. Találja ki az unió – intézményesen és politikailag –, hogy hogyan tudja megvédeni az előbbitől saját magát, és segíteni az utóbbit. Magunk között szólva, ebben az országban is erre várunk pár éve. De hogy épp e másik, nagyszerű Balkánt hagyja cserben, hogy magát mentse? Az nem fog menni.
