Tényleg nincs szegény Orbán Viktor könnyű helyzetben a washingtoni kormányzattal szemben. Sejtésünk az, hogy a Déli Áramlat miatt szorongatják a micsodáját neki. Szorongatnák másét is, ha más lenne a magyar miniszterelnök, és szorongatják más olyan miniszterelnökökét is, akiknek az országán a Déli Áramlat át akar haladni.A nemzetközi politika igen komplikált dolog, de kezdjük ott, hogy a Déli Áramlat egy vastag cső, ami még nincs, de ha lenne, Oroszországból küldene rajta gázt Európába a Gazprom. A következő országokon keresztül: Törökország, Bulgária, Szerbia, Magyarország, Szlovénia, Ausztria. Ezenkívül lenne egy-egy leágazása a bosnyák–horvát Bosznia-Hercegovina, a boszniai Szerb Köztársaság, valamint Horvátország felé is, hogy ők se fázzanak szegények.
| ||
E cső legnagyobb értelme nem az, hogy ezek az országok eztán orosz gázzal fűtsenek, mert ezek az országok jobbára eddig is orosz gázzal fűtöttek, és ha valami okosat ki nem találnak (használt nejlonszatyorral fűtenek, ugrabugrálnak a hideg ellen, belehelik s a többi), ezután is azzal fognak fűteni. Ennek a csőnek a legnagyobb értelme az, hogy ez lesz az oroszok (a Gazprom) második csöve, amin gázt adhatnak el Európának. Az első, amin most adnak el, Ukrajnán keresztül éri el, hazánk útba ejtésével, többek közt Ausztriát. (Ennek a csőnek a neve Barátság II., Druzsba, ami egyébként abszolút hülye név egy olyan csőnek, ami két olyan országot köt össze, amelyik közül az egyik épp most foglalja el katonai erővel a másik cirka egyhatodát.)
Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az oroszok nem akarnak gázt eladni, és majd mindenkit jól gáztalanul hagynak a hecc kedvéért, miközben náluk nagyon meleg lesz, mert még az utcát is, még nyáron is fűteni fogják. Épp ellenkezőleg. Moszkva akar gázt eladni, különben felkopna az álla. Lehetőleg minél drágábban. Ez csak érthető, mi sem tennénk mást a helyükben. Azt sem nehéz belátni, hogy Moszkva most még Ukrajnára van utalva, ha gázt akar eladni Európában (mínusz Németország – de erről később). Jól láttuk azt 2006-ban és 2009-ben is, hogy Kijev bár minden tekintetben underdog az orosz–ukrán relációban, egy végső eszköze mégis van a szerény érdekérvényesítésre. A másnak szánt orosz gázszállítmányok blokkolása. A Barátság vezeték ukrajnai szakasza többé-kevésbé az ukrán szuverenitás garanciája: és aligha tévedünk, ha azt állítjuk, a Kreml is pontosan így tekint rá. Itt jegyezzük meg azt is, hogy Ukrajna önálló állami létezése nem tartozik a Kreml kiemelt preferenciái közé.
Ezek után azt sem nehéz belátni, hogy Moszkvának a mostani egy helyett a két cső milyen széles gazdasági és nemzetközi politikai játékteret nyitna. Tény, hogy a Déli Áramlattal több ország venne részt az orosz gázimportban, és a szereplők megnövekedett száma elvben növelhetné is a szállítási kockázatokat. A példa kedvéért: elég lenne, ha csak a kicsiny, ám szabadságszerető Bulgária blokkolná az orosz importot. Ám annak, hogy ezt Bulgária – vagy bármelyik másik tranzitország – valóban megteszi majd, jóval kisebb a kockázata, mint az ukrán blokádnak most. Épp azért, mert Moszkva átkapcsolhat a másik csőre. Vagy ha nem bírna átkapcsolni (mert Ukrajna is épp dacol): a példabeszédünkben szereplő Bulgáriára okkal neheztelne ez esetben az ugyancsak szabadságszerető, ám melegségre vágyó többi kicsiny nemzet is, akik miattuk nem kapnak orosz gázt. Kinek az oldalán foglalna állást, s kire gyakorolna nyomást Belgrád, Zágráb, Szarajevó, Ljubljana, Budapest ez esetben? Pozsony és Bécs? Képzeljünk el bármilyen olyan helyzetet, amikor a cső menti államocskák Moszkva szándékait kereszteznék – bármiben. Vajon kire számíthatnának szövetségesként?
Az alternatív gázvezeték tehát elsődleges regionális, sőt, világpolitikai érdeke Moszkvának: Ukrajna leértékelése mellé újabb csodás eszközt kapna Délkelet-Európa országainak gleichschaltolására, egymás elleni kijátszására, vagy éppen oroszbarát koalíciók felépítésére – sajátos, khm, politikai céljainak érvényesítésére tágabb tájhazánkban. Ha ugyan nem ez zajlik máris: a lelkesen Amerika-barát Románia felé például nem kanyarodik egyetlen leágazás sem. Ha ugyan nem ez zajlik már az Európai Unióban is – amely megosztottságát a Déli Áramlat ügyében nem lehet nem észrevenni. A csővezeték az orosz mellett olasz kezdeményezésre, az olasz kormány bábáskodásával nyert először konkrét cégformát: a kormányfőt akkor történetesen Silvio Berlusconinak hívták. A csőépítő vállalatban német és francia állami érdekeltségek is részt vesznek. A németek csöndesen félrenéznek: elvégre ők már megépítették a maguk privát orosz–német vezetékét (az Északi Áramlatot a Balti-tenger alatt), ami nemcsak Ukrajnát, de Lengyelországot is elkerüli. Az unió hivatalos álláspontja arra az általános szabályozási elvre – az uniós jogra – hivatkozik, amely szerint bármely monopoljellegű hálózat és a hálózaton érkező bármi tulajdonosa nem lehet egyazon vállalat; és amíg a Gazprom nem engedi meg, hogy a majdani vezetéken más is szállítson gázt, nem engedélyezi a tagországok számára az építést. De vajon meddig tudja védeni Brüsszel az uniós jogot a csőépítő koalícióval szemben? És mikor kapcsolja le az utolsó versenyjogi hivatalnok a villanyt Brüsszelben?
Nem tévedhetünk nagyot, amikor azt feltételezzük, az Egyesült Államok aktív beavatkozása csak idő kérdése volt. Hiszen az orosz befolyás unión belüli növekedésével saját biztonságpolitikai érdekeit látja kockáztatva; mégiscsak NATO-tagországokról beszélünk. De Washington a félresikerült 2008-as reset, vagyis újrakezdés és barátkozási szándék után nemcsak itt találta magát Moszkvával szemben, hanem nagyjából mindenütt: evidensen a Közel-Keleten vagy Irán ügyében, ahol Putyin elnök szerfölött ügyesen keveri a kártyákat. Washington most nagy energiákat fektet Ukrajna feltámasztásába a globális orosz nyomulás ellen. Szemmel láthatóan nagy energiákat fektet abba is, hogy a Déli Áramlat országait egyenként szedje ki az építésből – a nyomorult kelet-európai kis nemzetek pedig csak kapkodják a fejüket. Bulgáriában a nyáron a Déli Áramlatba bukott bele egy kormány (mielőtt bárki álmodozni kezdene: parlamenti úton váltották le az amúgy is ingatag többségű Oresarszki-kabinetet). A horvát kormány egyik nap arra ébred, hogy építeni szeretne, a másik nap arra, hogy az isten mentsen tőle; amerikai diplomaták pedig legalább azt igyekeznek megakadályozni, hogy a Mol az INA-t és vele a horvát gázkereskedelmet épp a Gazpromnak passzolja el. Szerbia lendületesen csúszik a sötét oldalra, miközben az unió felé is igyekszik nagy erőkkel. De milyen unió felé? És mi marad belőle, mire odaér?
Az elgondolás, hogy ne az ukrán–orosz konfliktus épp aktuális állásától függjön Horvátország, Magyarország, Szlovénia, Bulgária meg a többi hajótörött ellátásbiztonsága – hovatovább Ausztriáé! –, nem logikátlan; inkább ésszerűnek hangzik. Nem véletlen, hogy a magyar részvételt a vezeték építésében egyetlen ellenzéki párt sem támadja, elvégre mégiscsak Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Veres János pénzügyminiszter írták alá az első fontosabb dokumentumokat a tárgyban, két évvel az első ukrán gázválság után. (Akkoriban a Fidesz erősen ellenezte a tervet, de 2010-es pálfordulásukat ez a lap is üdvözölte.) Emiatt van az is, hogy a kitiltási botrány valódi dimenzióit nem feszegeti senki az ellenzékből. Hiszen hogyan is szólalhatnának fel hitelt érdemlően a Déli Áramlat ellen. A maguk részéről igazán hálát adhatnak a sorsnak, hogy evvel a dilemmával – vajon az ország rövid távú energiabiztonságát tegyék kockára, vagy helyét a nyugati szövetségi rendszerben – nem nekik kell szembenézni, hanem Orbán Viktornak.
Az ő szerencséje pedig az lehetne, hogy a 2008 óta megváltozott körülményeket mérlegelve, és Oroszország megvadulásának, meg az Ukrajna elleni orosz háborúnak a tanulságait levonva elég lenne visszatérnie korábbi pozíciójához. A mi balszerencsénk az, hogy ezt nem fogja megtenni.
