De tudunk a hülyenépezéssel szemben egzaktabb terminusokban is érvelni. Végül is többen szavaztak most a Fidesz ellen, a demokratikus pártokra, mint négy éve – miközben minden, de minden azt kiabálta az ellenzék felé hajló szavazó pofájába, hogy senkik vagytok, és nem érdemes bele se vágni. Ezt nem lehet elégszer elmondani: a kampányra, a jelöltek népszerűsítésére fordítható erőforrások közti ordító különbségeket, az eszelős szabályokat, amelyek csakis a kormánypártnak dolgoztak. Az utóbbira a legjobb példa a főváros, ahol a Fidesz a szavazatok kevesebb mint felével a közgyűlésben mégis több mint kétharmadhoz jutott; vagy az a tény, hogy számos budapesti kerületben az ellenzék kénytelen volt egymással szemben is jelölteket állítani (utoljára mondjuk el: azért, hogy meglegyen a joguk a listaállításhoz), s ezzel azt adni a szavazók tudtára: itt eleve feladták a versenyt. Azt persze, hogy a Fidesz tovább veszített, a hajunkra kenhetjük, hiszen demokratikus ellenzéke csak elenyésző részben nőtt fel a feladathoz.
Most vagy három évig nem lesz semminő szavazás; miközben semmi jel nem utal arra, hogy az ily módon újfent megerősödött Orbán-rezsimnek bárminő lövése lenne a merre továbbról. Hetedik hónapja nem mondanak erről semmit, és nem is csinálnak; egyelőre a bankok további csapolása, az államigazgatás takarékossági célú abriktolása és a szociális juttatások meghúzása merült fel ötletként és programként. Meg a hitelfelvétel. Ez az elmúlt négy év műsora, ami nemcsak hogy nem vezetett sehova, nagyobb általános jóléthez, érezhető és valamennyire mindenki által élvezhető gazdasági növekedéshez, de a folytatása sem kecsegtet semmi ilyesmivel. Az „állami adminisztráció költségeinek csökkentése” a végső ötlettelenség csalhatatlan jele, a szegényektől aligha lehet többet elvenni; a mások pénze pedig lassan elfogy. Lesz még ezenkívül az, hogy az orbánista politikai kaszt szemérmetlen gazdagodása tovább folytatódik. Ne tévesszen meg senkit, hogy emiatt eddig nem ment fel elegendő számú választópolgárban a pumpa; egyszer ez még számítani fog, és a veszélyérzet és az orcátlanság általában fordítottan arányos. Emellett még lesz az is, hogy Orbán felköltözik a várba, ami köztudomásúlag „a magyar történelemben az örökkévalóságot, történelmünk épített esszenciáját” képviseli (amint azt Zoboki Gábor a Nemzeti Érdek c. folyóirat első számában oly emelkedetten megfogalmazta) – azaz folytatódik a rendszer végső igazolására felhasznált álszakrális, nacionalista giccs apoteózisa. Így fogunk most egy darabig élni: miközben tudjuk, és a lelkük mélyén ők is tudják, hogy ezzel a teljesítménnyel valódi, nyílt, demokratikus politikai versenyben nagy eséllyel maradnának alul. Ilyen verseny a következő három és fél évben sem lesz ebben az országban, és az ellenzék felmorzsolására kitalált választási szabályok sem fognak megváltozni. Ezért azt most még elképzelni sem tudjuk, hogy az Orbán-Magyarországgal szemben álló, ezerféle nézetet valló és ezerfelé húzó, ezerféle személyes és politikai rokonszenvet dédelgető, diffúz tömeg akarata hogyan tud egységes politikai cselekvéssé alakulni; hogy ki fogja majd össze a rezsim mostani és jövendő ellenzékének szerteszét szóródott diribdarabjait. De azt sem tudjuk elképzelni, hogy ezt az országot sokáig lehessen így, választói egyharmadának fogyó támogatásával, szemfényvesztésre és csalásra alapozva kormányozni.
