Van az a nagy kalap közös európai pénz, az Európai Stabilitási Mechanizmus (az ESM, meg a kistestvére, az EFSF), amibe erejéhez képest minden eurózóna-tagállam beszállt. Ebben a kalapban nem feltétlenül készpénz van, hanem inkább garancia. Ezek az országok azt mondják, hogy az ESM-be rakott garancia (vagyis pénz) erejéig az ESM adósságba veri magát (azaz kötvényeket bocsát ki a nemzetközi pénzpiacokon), aztán az így szerzett kölcsönpénzt továbbkölcsönzi a szarban lévő eurózóna- vagy nem eurózóna-országoknak: Görögország, Írország, Portugália kapott eddig, de Románia is például. Ez azért jó konstrukció, mert az ESM (és kistestvére, az EFSF) alacsonyabb kamatra tud pénzt felvenni, mint ezek a hajótöröttek, és bár az EFSF és az ESM is felszámol valami kamatot feléjük, a hajótöröttek így még mindig olcsóbban tudják magukat finanszírozni, mint a piacról. Vagy éppenséggel csak így tudják: a görögöknek, ugye, senki épelméjű nem ad már kölcsön egy ideje. Aztán azért is jó ez a konstrukció, mert az ESM és az EFSF, illetve az uniós országok, amelyek őket üzemeltetik, az adósai körmére tud nézni: csak akkor ad nekik olcsó pénzt, ha azt teszik, amit a trojka (az unió, az IMF és az Európai Központi Bank) jóváhagy. De inkább diktál.
Nos, Brüsszelben a következőket sütötték ki most az eurózóna, az igazi Európa tagállamai.
Egy. Az ESM-ből ezentúl Olaszország meg Spanyolország is meríthet. Akár úgy is, hogy az ESM felvásárolja a piacon a spanyol meg az olasz államkötvényeket, és ezzel csökkenti az olasz és a spanyol adósság kamatait.
Kettő. Ehhez a pénzhez Olaszország meg Spanyolország az eddigi feltételeknél jóval egyszerűbben és könnyebben juthat hozzá - akár a trojka közreműködése vagy engedélye nélkül is. Csak bizonyos uniós makromutatókat kell teljesíteniük, nem pedig mindenféle, kívülről diktált szemétségeket, mint eddig a görögöknek, íreknek, románoknak etc.
Három. Az ESM ezután közvetlenül is kölcsönözhet majd a megszorult európai bankoknak. A bankmentések ez idáig úgy zajlottak, hogy a bajba került tagállamok - egészen pontosan: a magánbankjaik felelőtlen hitelezése miatt bajba került tagállamok, mint Írország vagy Spanyolország - hitelt vettek fel, hogy meg tudják menteni a bankjaikat. Emiatt elszaladt az államadósságuk, és emiatt aztán egyre drágábban tudtak hitelt felvenni. És egyre mélyebbre süllyedtek a mocsárba.
Négy. Lesz egy 120 milliárd eurós közös alap is, aminek a feladata a "növekedés elősegítése" volna; ennek részletei egyelőre nem ismeretesek.
Ezt muszáj volt leírni, mielőtt összefoglalnánk a lényeget.
Az olaszok meg a spanyolok olcsó pénzhez jutnak. Vagyis juthatnak - Mario Monti olasz kormányfő megfogadta, hogy nem folyamodnak majd az ESM-hez, és mikor ezt mondta, abban reménykedett, hogy a lehetőség, hogy folyamodhatnak, elég lesz az olasz államkötvények kamatainak az automatikus csökkenéséhez. És a cél éppen ez lenne: hogy az olasz meg a spanyol állam ne menjen csődbe. Az olasz meg a spanyol állam épp ezért ment Brüsszelbe - hogy tarháljon. Ha nem is pénzt, hanem ígéretet, hogy ha nagyon kell, lesz pénz. A többiek összeadják.
A többiek, na azok leginkább a németek. Az ESM-be ők teszik a legtöbb pénzt, és eddig úgy képzelték, hogy a) nagyon sokat nem adnának azért b) nagyon megnézik, hogy mire. Angela Merkel úgy ment Brüsszelbe, hogy ebből nem engedne. Most mégis egy jókora lépéssel közelebb került Európa ahhoz, hogy a leggazdagabb és legjobban teljesítő országai kezességet vállaljanak a legszegényebbek és a legrosszabbul teljesítőkért. A németek - és a hollandok meg a finnek - rémálmai szerint teljes és korlátlan kezességet. Ugyanakkor a németek (Angela Merkel) - ezért a pénzért! - egy csomó mindent már kaptak, éppen kapnak, vagy kapni fognak. Nemcsak a közös európai bankfelügyeletet, hanem közös európai költségvetési politikát is: a költségvetési fegyelmet minden tagállamból kikényszerítő híres fiskális paktumot.
Az önmagában érdekes kérdés, hogy hogyan, milyen nagyszabású európai politikai játszmák végén jutottunk el idáig. Merkelnek a technokrata, amúgy reform- és megszorításpárti olasz és a konzervatív spanyol miniszterelnökkel, Rajoyjal kellett megküzdenie Brüsszelben, miközben otthon természetes ellenfele és 2013-as kihívója, a baloldali SPD volt a legfőbb szövetségese. Meg persze az ellenfele is - amennyiben a német szocdemek a fiskális paktum ratifikálását a 120 milliárdos élénkítő csomag elfogadásához kötötték (ami az európai szocialisták mániája). Monti péntek hajnalban azzal fenyegette meg Merkelt, hogy megvétózza a gazdaságélénkítő csomagot, miáltal a német szocdemek a fiskális paktumot sem fogadták volna el; a szocdemeket azóta már piszkálgatják, hovatovább árulózzák is a német adófizetők pénzét az átlagnál vehemensebben védő CDU-s és CSU-politikusok. A németek eddigi legfőbb szövetségesei, a finnek meg a hollandok ("kölcsönt csak szigorú feltételekkel adunk, de inkább úgy sem, bokszosok!") már másnap őrjöngtek; örült viszont Hollande, akinek úgy teljesült egyik legfőbb választási ígérete ("a megszorító politika újratárgyalása"), hogy a kisujját se kellett érte mozdítania. A görögök meg az írek már szóltak, hogy ha ezentúl az olaszok meg a spanyolok lazábban nyúlhatnak bele a közösbe, ők is úgy akarnak.
Mindennél azonban még izgalmasabb az, hogy hova jutottunk el. Mindezen játszmák, zsarolások, csőbe húzások, ravaszkodások, kimondott és ki nem mondott vádaskodások, intrikák és szórványos nemzetállami felhorgadások után oda, ahová kellett. Az unió leggazdagabb, legnagyobb, és az unióból kétségkívül a legtöbb hasznot behajtó állama áldoz majd a legtöbbet a közös valuta és vele az államszövetség fennmaradásáért - miközben újabb és újabb intézményes garanciákat kap arra, hogy az unió olyan lesz, mint ő. Takarékos, dolgos, gemütlich. A politikai értelemben is egyesült Európához jutottunk közelebb még egy lépéssel - még akkor is, ha lehet, e lépések száma, mint Akhilleuszé a teknős felé, végtelen lesz.
Érdekes, hogy a magyar kormány mit vett le a gigászok küzdelméből. Győri Enikő, a külügyminisztérium európai ügyekért felelős államtitkára a jelek szerint felfogta, amit fel kellett. Németh Zsolt dettó. Akadt azonban egy ember, aki a csúcsot egyfajta kábulatban, sajátos tripben élhette át. Orbán Viktor tudniillik arra hívta fel a figyelmet, hogy "a csúcs központi gondolata volt, hogy a bankadóból, válságadóból, tranzakciós adóból befolyó bevételeket a gazdasági növekedés ösztönzésére kell fordítani. Az ennek szellemében elhatározott európai növekedési paktum szemlélete tehát összhangban van a magyar törekvésekkel..." És ugyanő még ezt jegyezte meg: "Nem véletlen, hogy a keleti nyitás politikáját 2010-től fogva folyamatosan hirdetem." Értjük, ugye? Bankadó, ilyen különadó, olyan különadó, plusz a Távol-Kelet: ezeket mind ő adta a csúcsnak. Európának. Arról már igazán nem tehet, hogy ezekről pont nem volt most szó. Majd a következőn!
