A szerk.

Kielégítetlenül

A szerk.

Elzúgtak tüntetéseink. Volt egy erős hete a magyar közlétnek; inkább vicces, mint szomorú, hogy éppen akkorra esett 2014-ben is, mint 1956-ban: kábé október 23-tól 31-ig. Az esetre, jó, akkor esetegyüttesre már most, tényleg egy-két nap múltával úgy emlékezünk, mint „az internetadó elleni tüntetésekre”.

Amikor az Orbán-rendszer ellenfelei, elszenvedői, de még akár csak az eltűrői számára egy villanásnyira felcsillant a remény, hogy lám, mégsem áll ez a disznóság olyan biztos lábakon. A vezér elbujdosott a székházostrom alatt, a külső nyomás erősödik, s nagyobb, mint bármikor eddig, hát, csak kell történnie valaminek, ami másfelé fordítja az ország szekerét.

Nos, nyilvánvalóan nem történt semmi. Már azután nem történt, ami megtörtént: egy amerikai gyomros, bujdosás, némi hazudozás és három tüntetés után nem történt semmi.

S ezt a semmit most ki-ki ízlése, illetve dolgai pillanatnyi állása szerint kommunikálja: Orbán valós és latens hívei a vezér sosem látott méretű győzelmének (ezt ordítja a párt, ezt sugallja a magát középutasnak tartó sajtó), valamiféle sorstragédiának pedig Orbán és rendszere ellenfelei. Pénteken milyen kevesen voltak, röhögi az egyik, pénteken milyen kevesen voltunk, ríja a másik – tökéletesen mindegy pedig, hogy mennyien voltak pénteken az utcán. Mint ahogy az is mindegy például, hogy ebben a percben mennyien tiltakoznak a megszállási emlékmű ellen – itt a kérdés csak annyiban égető, hogy tiltakoznak-e még egyáltalán, s meddig.

A magyar közlét, noha ugyancsak ramaty állapotban van, mégsem értelmezhető úgy, mint a magyar labdarúgásnak nevezett szélhámoskodás: ha lezúztuk 1:0-ra Feröert, akkor már az új trénert kapitánynak kell címezni, s hamarost Eb-t nyerünk. Nem, az nem úgy megy, hogy tüntettünk két jót az internetadó ellen, aztán a harmadikra eltakarodik az uzurpátor. A tisztánlátás megőrzése miatt jobb ilyen nagy nekiveselkedések (szerintem tízezernyien, szerinted százezernyien az utcán) lendülete múltával egyet (úgy értjük, még egyet) hátralépni, s onnan nézni a nagyobb egészre. Amerikából kitiltottak hat magyar vezetőt, mert csaló bűnözőknek tartják őket, de nem mondta meg senki a nevüket, a saját állami vezetőink azt vágták a képünkbe, hogy nem érdeklik őket az ebből fakadó problémák, ha kíváncsiak vagyunk a nevekre, kérdezzük Amerikát, de addig is itt van nektek az internetadó. Ettől persze, hogy kimegy pár jobb érzésű ember az utcára. S ami érdekes lehet, hogy végre nem feltétlenül csak a pénzéért, nem csupán azért, mert „a rohadék multi végül a fogyasztón veri mindig le”. Most végre okkal feltételezhető, hogy nem az elguruló forintocskáik miatt mentek utcára egyesek, hanem azért, mert egy sokak által elég jónak tartott helyről (Amerikából) azt üzenték, hogy tróger csirkefogók vezetnek titeket, mire vezetőink léptek egy olyat (belengették az internet megadóztatását), ami csak sokak által kifejezetten rossznak tartott helyeken van szokásban, vagy inkább ott is csak tervben. (A fene tudja, hol, tán az új kedvenc Szingapúrban, vagy valamelyik -sztánban, vagy valamelyik Kínában, s az egyik Koreában, esetleg egyikben sem.) S ezt nem lehet annyival elintézni, hogy hazajövök valahonnan másodosztályon, bemegyek reggel a rádiómba, hazudok valamit, aminek a felét legalább magam sem értem, a másik felét meg nem úgy értem, aztán jönnek illetékesek és megírják, hogy mekkora király vagyok. Kicsi, de ez mellékszál.

A lényeg az, hogy a magyar közlét bevezetőnkben említett nagyhete ily módon teljesen félre lett értve, illetve magyarázva, ám ez a dolgok folyásán, majdani alakulásán nem sokat változtat. Nem aratta élete győzelmét Orbán Viktor. Orbán Viktor súlyos pofonokat aratott, de legyen azoknak igazuk, akik szerint közben megszólalt valami gong, s a pontozók neki adták a menetet, s most ott ugrál a ring közepén és dobálja a csókokat, vagy legyezi a sarokban a Habony Árpád.

De azt még a lelkesedés legelszabadultabb perceiben, kismilliónyi mobiltelefon fényénél sem gondolhatta komolyan senki, hogy majd Gulyás Balázs fogja megbuktatni az Orbán-rendszert, a névadó kurta svájci exiliuma alatt. De akkor nem is kell úgy csinálni, mintha mekkora fene nagy csalódás lenne ennek az elmaradta.

Nagy hete volt ez közlétünknek, s véget ért anélkül, hogy az Orbán-rendszer véget ért volna. Megint egy darabig a hétköznapi közszívás van műsoron. Ám a folyamat megállíthatatlan, a pénzt holnap is elveszik, hisz amit elvettek eddig, azt már elverték, s ingyen vagy olcsóért, de lassan már drágáért sem ad nekik senki. De a monstrummá dagasztott kiszolgáló masinériát etetni kell, az ráadásul csak pénzt fogad el. S a szégyent sem sikerült letörölni, az idelátogató azerire soha nem fog senki úgy gondolni, mint egy amerikai vagy német vendégre – nincs az a cinkos hallgatás, ami a gyalázatot lemosná.

Holnap még több embert fognak felhúzni annyira, hogy utcára szaladjanak, holnapután még többet.

Közlétünk most múlt nagyhetén megtörtént, aminek meg kellett történnie, nincs az a rádiós hazugság, ami eltüntetné a nyomait. Megláttuk a hajszálgyökerek kőharapó erejét.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.