A Néppárt és főként a német konzervatívok bűnlistája végtelen, kilencedik éve támogatják Orbánt Magyarország tönkre- és elviselhetetlenné tételében, és néznek félre vagy tettetik magukat hülyének Magyarország fasizálásának minden egyes szomorú, lefosott kilométerkövénél. Nem pusztán eltűrik Orbánt, hanem csöndesen támogatják számtalan módon és azon túlmenően is, hogy a félrenézés maga is egyfajta támogatás – gondolunk itt mindjárt arra, hogy pénzzel tömik. Nem, nem Magyarországot, hanem őt magát, Orbán Viktort, elvégre az ő személyes gazdagodása ugyancsak az európai adófizetők nagyvonalú ajándékának köszönhető, melyet készséggel kézbesít a Néppárt uralta Európai Unió.
Hogy mindebben vajon az a számtalan szívesség játszik-e, amit Orbán a német illetőségű nagytőkének tett – a nagyvonalú vállalati kivásárlásoktól kezdve az adókedvezményeken, állami támogatásokon és megbízásokon át a munkavállalói jogok letiprásáig –, vagy az a tény, hogy Orbán és a Fidesz egészen a legutóbbi időkig a Néppárt talán leglojálisabb nem német tagja volt különféle európai ügyekben, sehogyan sem tudjuk megfejteni, lévén nem ülünk a fejükben. Azt ellenben tényként rögzíthetjük, hogy politikai értelemben a Néppárt mind a mai napig haszonélvezője mindazoknak a választási machinációknak, amelyeket a Fidesz a 2014-es választással kezdődően saját jogtalan előnyszerzésére, a magyar választók demokratikus akaratának eltérítése érdekében rendszeresen alkalmaz, beleértve ebbe az európai parlamenti választás épp most folyó kampányát is. (Csak az érzékenyebb lelkű olvasóink kedvéért nem írtunk csalást.) És bár arról lehetetlen bármilyen állítást tenni, hogy Orbán uralma megdőlt volna-e vagy nem dőlt volna meg, ha történetesen nem élvezi az Európai Unió legerősebb országa legerősebb pártjának és kormányának stabil támogatását – de kipróbálni azért érdemes lett volna. A német konzervatívok azonban nem így gondolták. A német konzervatívok inkább azt gondolták: a félsivatagi forróságtól meg a tetszőleges hulladékból erjesztett pálinkától eltompult magyar négereknek pont jó lesz ez így is.
Ehhez képest történt az a múlt szerdán, ami történt: a Néppárt további intézkedésig kitiltotta Orbánt magából. A felfüggesztésről szóló határozat érdekes olvasmány, melyben nehéz nem észrevenni a Fidesznek tett engedményeket sem. A Néppárt három feltételt szabott a felfüggesztés visszavonására, s ezek közül kettőt Orbán már teljesített: a Juncker-plakátokat leszedték, és Orbán „megértette”, hogy ezzel a kampánnyal „jelentős politikai kárt okozott”. Naná, hogy megértette: hiszen épp ezt akarta, „jelentős politikai kárt” okozni! A harmadik feltétel „a CEU-val kapcsolatos, függőben lévő jogi ügyek tisztázása” lenne: nem azt követeli tehát a határozat a Fidesztől, hogy garantálja a CEU budapesti működését, hanem hogy tisztázza azt, ami amúgy a lehető legkevésbé sem szorul tisztázásra, mert teljes mértékben tisztázva van. Az is fontos volt Orbánnak, hogy a szöveg szerint valóban maga a Fidesz függeszti fel a tagságát a Néppártban, a Néppárttal amúgy teljes egyetértésben és harmóniában. Engem nem lehet csak úgy felfüggeszteni! Ha függeni esik jól, akkor majd felfüggesztem magamat!
Mindezek a kozmetikai beavatkozások azonban aligha fedik el azt a tényt, hogy Orbánt megalázta, megszégyenítette és legyőzte a Néppárt. Nem, a Néppárt nem fogja megmenteni a CEU-t, és nem fogja megmenteni a magyar demokráciát sem – de ezeket soha egy percig sem gondolta komolyan. Viszont minden politikai célját elérte: vezetői megakadályozták Orbánt abban, hogy szétszakítsa a pártot, és épp eléggé kidobták ahhoz, hogy ne tudja tovább kompromittálni őket, sem a konzervatív beállítottságú európai választók szemében, sem az európai nyilvánosságban, sem valószínű európai parlamenti partnereikkel, a liberálisokkal és a baloldallal folytatott jövendő alkuk során. Semlegesítették házon belül és kívül. Valójában Orbánt a múlt szerdán kizárták a Néppártból – csak az mentheti meg, ha a májusi EP-választás után valami olyan furcsa parlamenti konstelláció jön létre, amelyben épp a Fidesz tucatnyi EP-mandátumán múlik valamilyen többség vagy koalíció. Ilyet most nehezen tudunk elképzelni.
S hogy ebbe miért ment bele Orbán? Folyosói pletykák szerint az utolsó tárgyalást Manfred Weberrel, Joseph Daullal, a pártelnökkel és Annegret Kramp-Karrenbauerrel, a CDU elnök-asszonyával egyedül folytatta, s az ajtó előtt várakozó segédei, Gulyás, Rogán és Szájer abban a sztoriban voltak, hogy a főnök épp most adja át a kilépési nyilatkozatot a nagyfejűeknek. De ha a pletykáknak nem is hiszünk: a Fidesz-propaganda ekkor már napok, hetek óta a kilépés szerfölött kívánatos voltáról fröcsögött.
Aztán másként alakult. Európa erős embe-rét talán megfenyegették valamivel – a lopott pénz visszakövetelésével? –, talán átlátta, hogy milyen anyagi és politikai – európai politikai és belpolitikai – veszteséggel járhat, ha elveszíti európai hátországát és támaszát, és a nyílt fasisztákkal, mindenféle futóbolondokkal, Európa Putyin-bérenc söpredékével találja magát egy politikai mezőben. Azt talán ő maga sem hiszi, hogy megúszhatja – ezért is folytatja a múlt szerda óta még vadabbul kampányát az Európai Unió ellen –, de kilépni ráér a végleges kizárása előtti utolsó pillanatban is. Előbb-utóbb a magyar demokrácia barátai úgy fognak szembenézni vele, hogy nem támaszkodhat Európa legerősebb pártjaira, és az azok alkotta kormányokra. Ez is több annál a semminél, amit eddig Európa konzervatívjai ajánlani tudtak.
