A szerk.

Hétköznapjaink

A szerk.

Talán a párttársak reakciói a legszebbek, ahogy némi finnyával, papír zsebkendővel, eltartott kisujjal fogják meg a mocskot.

A mocskot, melyben és melyből élnek, mely napi létközegük, múltjuk és jövőjük, és amit minden szorgos kis gesztusukkal, tettükkel, megszólalásukkal csak dagasztanak maguk körül, s bármerre, ahol megfordulnak. Most pedig úgy tesznek, mint akiknek semmi közük ehhez a borzalomhoz. „Nagyon kínos”, mondja az egyik, a másik még távolságtartóbb, szerinte „mindenképp kellemetlen”. A harmadik enged némi egérutat, s azt mondja, „ha vicc volt, akkor nagyon hülye vicc volt, de normális ember ilyesmivel nem viccel”, értsd, lehet, hogy mégsem hazudik Pócs János a napokban hírhedtté vált videofelvételéről, s tényleg vicc volt, csak hát istenem, hülye vicc, normális ember, például a megszólaló ilyesmivel sose viccelne, tudniillik azzal, hogy felgyújt egy embert, történetesen cigányt. Akad, aki elintézi egy „idiótá”-val, az érzékenyebb lelkületű „helyette is elsüllyed szégyenében”. De egy sem mondja azt, hogy én ezzel a rohadékkal egy percig sem szívok tovább egy levegőt.

Nem mondja, mert kint is és bent is akar a továbbiakban egerészni, a nevét elhallgatva ugyan odaidiótázik egyet a sajtónak, aztán a kasszához (ugyanahhoz a kasszához, mint Pócs) fáradva lesi, hogy mit mond erről a gazda, amit majd jó szívvel magáévá tehet az ember. A gazda persze kussol, mindig így van, amikor például Schmitt Pál okádott az oltárra, akkor is napokig ment a sunnyogás, a hárítás, s csak a végszükség penderítette ki. Ez a Pócs ráadásul valami helyi erős ember (videó is van róla, ez nem is az első), dinnyekirály, viszi odalent rendesen a dolgainkat, megválasztják meg minden, csinált már néha ezt-azt, de mind a szánk íze szerint való volt, emlékszel arra a disznóra a Sorossal, kapitális tréfa, hátha túl lehet élni ezt is, fölgyújtott egy cigányt, de csak játékból csinálta.

De lehet, hogy mindeme mentegetéssel felérő berzenkedésnél árulkodóbb Pócs védekezése, ami először támadásnak indul, ah, gaz libsi sajtó még egy halott emlékét sem tiszteli, hisz az áldozat azóta meghalt, de a támadásból hamar bujdosás lesz, amikor az immár megtört Pócs azt mondja, hogy bárcsak megcsinálhatná újra ezt a videót, hiszen az azt jelentené, hogy az ő remek barátja még életben van. Mert neki vannak ám cigány barátai, ja, dögivel. S végül a teljes sarokba szorítottság szólamai: hagyjanak már engem ezzel, „elmondtam erről már mindent”. Semmit nem mondott Pócs, mit is mondhatott volna – hogy egy utolsó gazember vagyok, vessetek ki magatok közül?

Pócs most előkerült 2009-es videója, hiába bármi magyarázkodás, hiába a feddve mentegetés, a sunyi kussolás, pontosan az, aminek látszik: a hétköznapi fajgyűlölet villámcsapása. Mely villámcsapás fénye egy rövid időre megvilágít mindent, erős fénybe vonja a körülöttünk lévő világot, a kontúrok pontosan kirajzolódnak, a kontrasztok kiélesednek, s tisztán, tűpontosan látszik: ez van itt. Aztán újra elsötétül minden, s dördül egy nagyot az ég. Pócs szóban forgó jelenetének legszörnyűbb vonása épp a természetessége, a hétköznapisága. Ez történt az egyik nap, amikor egy cigány megivott egy féldecit, s a főnök ezért „eljátszotta”, hogy rázárja a begyújtott kazánt, s így éget majd meg minden rossz cigányt. Mindenki tudja a jelenetben, hogy ő maga kicsoda és hol a helye, egyiknek a kazánban, ki ne gyere, a másiknak a tüzes csóvával a kezében. Ezen semmi megmagyarázni való nincsen, részletezni is felesleges, legfeljebb annyit érdemes sulykolni még egyszer, hogy a mű 2009-ben készült. Pócs még csak helyi képviselő, polgármesterré és a Fidesz országgyűlési képviselőjévé majd 2010-ben választják.

S ebből máris megérthető, hogy Pócs dolgait miért csak fintorgás kíséri az övéi körében: mert az elmúlt nyolc és fél év munkájához pont Pócsra, illetve a hozzá hasonlókra volt szüksége a Fidesznek. Mert ami ma nagyban megy az országban, az pontosan az ő ilyen hétköznapjaikra van alapozva: gyűlöletre, a gyűlölet bizonyos nagyon is körülírható speciális formáira, becstelenségre, elnyomásra, hazudozásra.

Amit Pócs kicsiben csinál, azt a Fidesz programszerűen és nagyban. S most nem bújhat senki a mögé, hogy a Fidesz csak Orbán Viktor fedőneve. Az, persze, de ez még a legutolsó fideszest sem menti fel az alól, hogy osztozzék Pócs gyalázatában. Az ő országukban mennek így dolgok, az ő keresetüket, kényelmüket, hivatalukat alapozták erre a világra. Mindenüket.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.