A kormányfő pár napja az önkormányzatok adósságainak részleges állami átvállalásáról jelentett be nagyszabású intézkedéssorozatot, 612 milliárd forint értékben. Ennek a húzásnak akár értelme is lehetne. Hiszen az önkormányzatok tevékenységi köre és finanszírozása gyökeresen átalakult az elmúlt két és fél évben, hatáskörük, felelősségük, valamint az ezekhez kapcsolódó bevételi forrásaik megcsappantak - a hitelfelvételkor fennálló kondíciók megváltozása pedig indokolhatja a szerződések újraírását. Azon éppenséggel el lehetne morfondírozni, hogy ez az eljárás - mivel a forrásaikkal takarékosan bánó önkormányzatokat bünteti, az ész nélkül költekezőket meg jutalmazza - vajon nem tartalmaz-e megengedhetetlenül sok erkölcsi kockázatot, azaz nem fogja-e ezután minden önkormányzat, polgármester úgy gondolni, hogy előbb-utóbb úgyis helytáll érte a központi költségvetés, vagyis az összes magyar adófizető, hadd dobom hát a gyeplőt a lovak közé. És ha már az erkölcsnél tartunk, az sem közömbös, hogy 2006 után az akkor még ellenzéki Orbán Viktor biztatta a fideszes önkormányzatokat a mértéktelen eladósodásra: ami részben választási politika volt, részben a szoclib kormány szutyongatását célzó hadművelet.
De hogy valamit tenni kellett most, annak a belátásához nem kell különösebb empátia a kormány iránt. Különösen, hogy lenne jogállami, civilizált módja is e bonyolult tranzakciók lebonyolításának. A hitelek állami átvállalásához - mint minden hitel átvállalásához - meg kell állapodni a hitelnyújtóval, és ebbe beleférhet a kamatok vagy a futamidő, urambocsá' a visszafizetendő tőke újraméretezése is. A kormány mondhatná azt, hogy a kamatok annyival csökkenjenek, amennyivel a bank kisebb kockázatot visel majd: mondjuk a (relatíve) biztos adósnak tűnő államnak fizetendő kamatok, azaz az államkötvények hozamainak a szintjére. (Az önkormányzatok ennél jobbára drágábban jutottak pénzhez.) Ha a kormány ennél nagyszeműbb, mondhatná azt, hogy azokat a hiteleket, amelyekre a bank már céltartalékot képzett, inkább vissza se adná: kedves bank, ne ámítsuk egymást, te ezekről a pénzekről már lemondtál, én meg nem vagyok a Mikulás; de a többi pénzedet - a jó kintlévőségeidet - megkapod.
S végül mondhatja azt is a kormány, hogy majd én megmondom, mennyit fizetek - a semmi és a kevés közti tartományban. A kormányt nyilván nem zavarná ekkor, hogy nem a bankok profitjából csíp le, hanem a szerződéses feltételek egyoldalú megváltoztatásával nettó veszteséget csinál nekik, amit az anyabankoknak kell kipótolni. A kormány nem osztozkodik a bank nyereségén, hanem kirabolja a bankot. (A "jogállam" miatt sipogókat majd lecsillapítják valami törvénnyel, még az se lesz baj, ha az visszamenőleges hatályú, vagy ütközik az alkotmánnyal: legfeljebb átírják az alkotmányt is. Meg a naptárt.)
Ne legyen igazunk, de... Emlékeznek arra az esetre, amikor egy pillanatra megfordult Lázár János fejében, hogy sokkal jobb lenne nem megadni, mint megadni azt a tízmilliárdot, amivel városa az egyik nagybanknak tartozott? Az akkor még polgármester-frakcióvezető hepciáskodására a bank inkasszót tett a város számlájára - és amikor így hirtelen bizonytalanná vált, hogy holnap is folyik-e majd a csapból a víz Hódmezővásárhelyen, a város rögtön ki is fizette az aktuális törlesztőrészletet.
Na, ez az, ami ezentúl nem így lesz ebben az országban! Ha az önkormányzatok egyenként túl gyengék lennének a hitelszerződések újratárgyalásához, hát csak próbálják majd a bankok Orbán Viktoron behajtani a követeléseiket. És persze, akarja a franc a bankok kedvéért védeni a bankokat: különösen, hogy eddig ők sem jeleskedtek saját maguk védelmében. Például a Bankszövetség azóta lelépett elnökének, Patai Mihálynak az utolsó, az origo.hu-nak adott interjúja, amelyben tisztelettel és barátsággal megköszönte Matolcsy Györgynek az összes gyomorba rúgást, amiben a szektort Matolcsy és főnöke szerencséltette, a szervilizmus, az ostobaság és az önző cinizmus párját ritkító esete volt. Ha a kormány ezt is meg tudja velük csinálni, magukra vessenek. De a baj nem ez. És nem csak az, hogy újabb fejezet nyílik Orbán szabadságharcában, hogy az önkormányzati adósságok állami átvétele megint az országot kifosztó idegenek vs. a saját útját járó, sokat szenvedett magyar népünk referenciakeretben nyer majd értelmet (a retorikai lejtő alján a nem túl szubtilis zsidózással). Minek következtében nemzeti karakterünk legnemesebb vonásának az a tulajdonság mutatkozik majd, hogy a magyar rendíthetetlen akarattal, bátorsággal és ravaszsággal képes és kész nem visszafizetni azt a kölcsönt, amelynek a visszafizetésére a kölcsön felvételekor határozott ígéretet tett. Coki az uzsorásnak! Dagadj, honfikebel!
De a bankok mégiscsak pénzt akarnak keresni, vagy ha az nem megy, legalább a veszteségeiket minimalizálni - és ezért van az, hogy a kuncsaftjaikon verik le mindazt az ütlegelést, amit a kormánytól kapnak. S ezért van az is, hogy a távozás mellett döntöttek. Azt ugyanis, hogy megszűnt Magyarországon a komolyan vehető hitelezés, nehéz a bankok esetében nem az üzleti tevékenység beszüntetéseként felfogni; és ha itt vannak még, hát leginkább azért, mert az öt, tíz, tizenöt éves futamidővel adott hiteleiket nem hagyhatják veszni.
Az ostor ezúttal is mindnyájunkon fog csattanni.
