A szerk.

Márpedig mi nem fizetünk

A szerk.

Megint hülyére vette a bankokat Orbán Viktor. A bankadó megígért felezésének elmaradása, a tranzakciós díjak meg a készpénzfelvétel díjának megduplázása épp az ellenkezője annak, amit legutóbb megígért. S gyanítjuk, evvel még nincs vége a páholásuknak.

A kormányfő pár napja az önkormányzatok adósságainak részleges állami átvállalásáról jelentett be nagyszabású intézkedéssorozatot, 612 milliárd forint értékben. Ennek a húzásnak akár értelme is lehetne. Hiszen az önkormányzatok tevékenységi köre és finanszírozása gyökeresen átalakult az elmúlt két és fél évben, hatáskörük, felelősségük, valamint az ezekhez kapcsolódó bevételi forrásaik megcsappantak - a hitelfelvételkor fennálló kondíciók megváltozása pedig indokolhatja a szerződések újraírását. Azon éppenséggel el lehetne morfondírozni, hogy ez az eljárás - mivel a forrásaikkal takarékosan bánó önkormányzatokat bünteti, az ész nélkül költekezőket meg jutalmazza - vajon nem tartalmaz-e megengedhetetlenül sok erkölcsi kockázatot, azaz nem fogja-e ezután minden önkormányzat, polgármester úgy gondolni, hogy előbb-utóbb úgyis helytáll érte a központi költségvetés, vagyis az összes magyar adófizető, hadd dobom hát a gyeplőt a lovak közé. És ha már az erkölcsnél tartunk, az sem közömbös, hogy 2006 után az akkor még ellenzéki Orbán Viktor biztatta a fideszes önkormányzatokat a mértéktelen eladósodásra: ami részben választási politika volt, részben a szoclib kormány szutyongatását célzó hadművelet.

De hogy valamit tenni kellett most, annak a belátásához nem kell különösebb empátia a kormány iránt. Különösen, hogy lenne jogállami, civilizált módja is e bonyolult tranzakciók lebonyolításának. A hitelek állami átvállalásához - mint minden hitel átvállalásához - meg kell állapodni a hitelnyújtóval, és ebbe beleférhet a kamatok vagy a futamidő, urambocsá' a visszafizetendő tőke újraméretezése is. A kormány mondhatná azt, hogy a kamatok annyival csökkenjenek, amennyivel a bank kisebb kockázatot visel majd: mondjuk a (relatíve) biztos adósnak tűnő államnak fizetendő kamatok, azaz az államkötvények hozamainak a szintjére. (Az önkormányzatok ennél jobbára drágábban jutottak pénzhez.) Ha a kormány ennél nagyszeműbb, mondhatná azt, hogy azokat a hiteleket, amelyekre a bank már céltartalékot képzett, inkább vissza se adná: kedves bank, ne ámítsuk egymást, te ezekről a pénzekről már lemondtál, én meg nem vagyok a Mikulás; de a többi pénzedet - a jó kintlévőségeidet - megkapod.

S végül mondhatja azt is a kormány, hogy majd én megmondom, mennyit fizetek - a semmi és a kevés közti tartományban. A kormányt nyilván nem zavarná ekkor, hogy nem a bankok profitjából csíp le, hanem a szerződéses feltételek egyoldalú megváltoztatásával nettó veszteséget csinál nekik, amit az anyabankoknak kell kipótolni. A kormány nem osztozkodik a bank nyereségén, hanem kirabolja a bankot. (A "jogállam" miatt sipogókat majd lecsillapítják valami törvénnyel, még az se lesz baj, ha az visszamenőleges hatályú, vagy ütközik az alkotmánnyal: legfeljebb átírják az alkotmányt is. Meg a naptárt.)

Ne legyen igazunk, de... Emlékeznek arra az esetre, amikor egy pillanatra megfordult Lázár János fejében, hogy sokkal jobb lenne nem megadni, mint megadni azt a tízmilliárdot, amivel városa az egyik nagybanknak tartozott? Az akkor még polgármester-frakcióvezető hepciáskodására a bank inkasszót tett a város számlájára - és amikor így hirtelen bizonytalanná vált, hogy holnap is folyik-e majd a csapból a víz Hódmezővásárhelyen, a város rögtön ki is fizette az aktuális törlesztőrészletet.

Na, ez az, ami ezentúl nem így lesz ebben az országban! Ha az önkormányzatok egyenként túl gyengék lennének a hitelszerződések újratárgyalásához, hát csak próbálják majd a bankok Orbán Viktoron behajtani a követeléseiket. És persze, akarja a franc a bankok kedvéért védeni a bankokat: különösen, hogy eddig ők sem jeleskedtek saját maguk védelmében. Például a Bankszövetség azóta lelépett elnökének, Patai Mihálynak az utolsó, az origo.hu-nak adott interjúja, amelyben tisztelettel és barátsággal megköszönte Matolcsy Györgynek az összes gyomorba rúgást, amiben a szektort Matolcsy és főnöke szerencséltette, a szervilizmus, az ostobaság és az önző cinizmus párját ritkító esete volt. Ha a kormány ezt is meg tudja velük csinálni, magukra vessenek. De a baj nem ez. És nem csak az, hogy újabb fejezet nyílik Orbán szabadságharcában, hogy az önkormányzati adósságok állami átvétele megint az országot kifosztó idegenek vs. a saját útját járó, sokat szenvedett magyar népünk referenciakeretben nyer majd értelmet (a retorikai lejtő alján a nem túl szubtilis zsidózással). Minek következtében nemzeti karakterünk legnemesebb vonásának az a tulajdonság mutatkozik majd, hogy a magyar rendíthetetlen akarattal, bátorsággal és ravaszsággal képes és kész nem visszafizetni azt a kölcsönt, amelynek a visszafizetésére a kölcsön felvételekor határozott ígéretet tett. Coki az uzsorásnak! Dagadj, honfikebel!

De a bankok mégiscsak pénzt akarnak keresni, vagy ha az nem megy, legalább a veszteségeiket minimalizálni - és ezért van az, hogy a kuncsaftjaikon verik le mindazt az ütlegelést, amit a kormánytól kapnak. S ezért van az is, hogy a távozás mellett döntöttek. Azt ugyanis, hogy megszűnt Magyarországon a komolyan vehető hitelezés, nehéz a bankok esetében nem az üzleti tevékenység beszüntetéseként felfogni; és ha itt vannak még, hát leginkább azért, mert az öt, tíz, tizenöt éves futamidővel adott hiteleiket nem hagyhatják veszni.

Az ostor ezúttal is mindnyájunkon fog csattanni.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.