Angela Merkel német kancellár mindezek után testvérpártja, a Keresztényszociális Unió vasárnapi, müncheni kampánygyűlésén arról beszélt, hogy „mi, európaiak” most már igazán a saját kezünkbe kell, hogy vegyük a sorsunkat, mert azok az idők, amikor „másokra bízhattuk magunkat, bizonyos fokig véget értek”.
Mi ennek hallatán a következőket tehetjük. Elhisszük a népszerű kancellár asszonynak, amit mondott, úgyszólván puszira (anélkül, hogy egyáltalán feltennénk magunknak azokat a kérdéseket, amelyeket mindjárt fel fogunk tenni), és ez esetben eléggé összeszarjuk magunkat. Feltolulnak ugyanis azoknak a próbálkozásoknak az emlékei, amikor a múlt században Európa az Egyesült Államok nélkül kísérelte rendben tartani a háza táját – hát, egyik sem egy sikertörténet. És így vagy úgy – metaforikusan szólva – mindig amerikai partraszállás lett a vége. Akar a fene a két világháborúra gondolni ilyen szép napos időben – de felidézhetjük 1995-öt, a boszniai háború lezárását, vagy 1999-et is, amikor a NATO Koszovóban akadályozta meg a népirtás folytatását. Mindkét akciót amerikai inzisztálásra hajtotta végre a szövetség.
De hessegessük el a borús történelmi analógiákat, és vizsgáljuk meg inkább a Merkel-mondás meritumát.
Nem korai-e egy kicsit elásni a NATO-t? Hovatovább indokolatlan? Miközben Trump valóban nem emlegette fel az 5. cikket, a NATO pár nap múlva hivatalosan is a tagjai közé fogadja Montenegrót, azaz újabb szövetségest kanyarít magának a Balkánon, adott esetben az orosz szándékok ellenében: ezt nehéz lenne az eljelentéktelenedés vagy a visszavonulás tüneteként értelmezni. A balti államokban és Lengyelországban zavartalanul folyik a NATO-erők felbikázása, s bár a csapatok telepítését még Obama elnök rendelte el, Trumpnak esze ágában sem volt ezt visszacsinálni (amit ha nehezen is, de megtehetett volna).
Trump brüsszeli beszédében 23 NATO-tagállamon (a 28-ból) valóban számon kérte GDP-arányos hozzájárulásukat a szervezet költségvetéséhez. Ezt a maga nyers és bunkó modorában tette. De a 2 százalékot minden amerikai kormány számon kéri a tagállamokon, számon kérte az előző is. És különben is: ha Németország most a költségvetésének 1,2 százalékát szánja a katonai kiadásokra, mert nem akar többet, akkor hány százalékát fogja a hadseregre költeni, ha a Németország vezette Európa az Egyesült Államok nélkül lesz a globális stabilitás záloga?
De tegyük fel, hogy Angela Merkel megsejtett valamit: tényleg valami nagy baj érlelődik, Trump ki akarja vonni Amerikát az európai biztonságpolitikából. (És nem pusztán arról van szó, hogy a kancellár a német választói korpusz bal- és jobbfelén egyaránt virulens – bár más és más okokból virulens – Amerika-ellenességet óhajtja kiaknázni a szeptemberi választások előtt.) Jó. De nem épp ezért kellett volna kicsit visszafogottabban szólnia? Nem önteni az olajat a tűzre, nem eltemetni a NATO-t? Vagy legalább várni egy picit: Trump előbb-utóbb megy, és meglehet, inkább előbb, mint utóbb. De Merkel kész tényként beszélt – még csak nem is Trump, hanem Amerika kihanyatlásáról a szabad világból. Csak aztán nehogy épp az effajta beszéd teremtse meg a kész tényeket! Hisz’ mégiscsak kár lenne Amerikáért – Európáról, rólunk már nem is beszélve.
