A szerk.

Merre mennek a kétharmaddal?

A szerk.

Az ország következő miniszterelnöke vasárnap esti győztes beszédében "széles, óriási nemzeti egységről" beszélt, amit a magyarok létrehoztak, és aminek csodájára jár a világ. Ennek a "nemzeti egységnek" a beszédből kitűnően az az 52,73 százaléknyi szavazat, 2 706 292 magyar választópolgár akarata lenne a hordozója, vagy megtestesítője, vagy a kifejezője, amit a Fidesz kapott - igazából nehéz a mondásból a pontos összefüggést kihámozni.

(Már az sem világos, hogy minek a két jelző: ha van széles és óriási, akkor van szűk és törpe nemzeti egység is? És e jelzők, bármilyen jelző használata az egység főnév előtt nincs-e ellentmondásban a jelzett szó tartalmával?) Ugyanis volt még ezen az 52,73 százaléknyi szavazaton kívül 47,27, amit viszont nem a Fidesz kapott. Ezek az emberek, szám szerint 2 426 239-en, ilyen vagy olyan, érzelmi vagy racionális okokból, mert meg vannak vezetve, mert megátalkodottak, mert nem okvetlenül osztják a magyar történelem elmúlt 100, 20, 10, 8, 4 évének azon interpretációját, amit a Fidesz nyom, vagy mert nem ugyanaz az elképzelésük a magyar társadalom kívánatos állapotáról, mint a Fidesznek, ezek az illetők tehát az MSZP-re, az LMP-re, a Jobbikra, az MDF-re meg a többi, az első körben elesett picire szavaztak. Akkor ők most automatikusan kiesnek a mezőnyből? És csak az egységből esnek-e ki, ami, ha a politikai nézetek egységéről beszélünk, még akár rendben is lenne - vagy a "nemzetiből" is? A nemzetből effektíve? A nemzet rájuk nem vonatkozik, és ők se vonatkoztassák magukra? De ha a nemzetből nem esnek ki, akkor miért "nemzeti" az egység? Miért nem széles és óriási politikai?

E retorikában a nemzetben való bent- vagy kintlevést nem etnikai vagy kulturális vagy önazonosságbéli, hanem politikai különbségek döntik el. A nemzetnek és az egységnek ez a felfogása, a nemzet fogalmának azonosítása a Fidesz szavazótáborával, úgy leíró, mint előíró jelleggel (aki a Fideszre szavaz, az van benne a nemzetben, és az lehet benne a nemzetben, aki a Fideszre szavaz) már régi nóta, apoteózisát a 2002-es kokárdás kampányban érte el, de azóta is érvényben maradt. Most is ehhez nyúlt a párt vezetője, és ez annál kellemetlenebb, mert a kampány véget ért: már a kormányzás mikéntjénél tartunk.

Mi sem csupán a szavakkal játszadozunk most, hanem épp erről, a kormányzásról az első forduló óta kiszivárgott vagy elénk tárt elképzelésekről beszélünk. Hiszen a "nemzeti egység" létrejöttének természetes folytatása az ünnepi beszéd szerint a "nemzeti együttműködés rendszere" lesz, melyben logikusan a fenti "nemzeti egység" által érintett populáció fog részt venni. Mindazon eddigi spekulációk tehát, miszerint a Fidesz jobban tenné, ha valaminő modus vivendit próbálna kialakítani ellenzéke demokratikusnak tételezhető részével (tehát nem a Jobbikkal), például azért, hogy azok szimpatizánsai se érezzék magukat totálisan a partvonalon kívül, vagy azért, hogy a Fidesz így vegye elejét a szélsőjobb jövőbeni megerősödésének, egyelőre teljességgel terméketlennek és alaptalannak látszanak. Ezt az együttműködést ez a retorika nem engedi. És a politikai konstelláció sem kívánja - legalábbis ma még. Hisz a kormánypárt és vezetője ideális pozícióban tudhatja magát. Baloldali ellenzékét e pillanatban a teljes gondolati, szervezeti, humánpolitikai és anyagi lepusztulás fenyegeti, azt pedig, hogy jobboldali ellenzékét milyen hatékonysággal tudja a víz alá nyomni, a kampány utolsó pár hete jól megmutatta. Neki pedig a kettő között csak arra kell ügyelnie, hogy ezek ketten, netán hárman még véletlenül se tudjanak a jövőben megerősödni. Amit az elmúlt két-három hétben a kormánypárt közeles konkrétabb terveiről megtudtunk, abból leginkább az egypárti teljhatalom gyors konszolidációjának és száztíz százalékos kiterjesztésének a szándéka sejlik fel. A Sturm und Drang következő pár hete elnyeli Sólyom Lászlót, aki ugyan nem volt barátságtalan az őt az államelnöki székbe szavazó Fidesszel szemben, de egy kicsit mégis szeretett fontoskodni (például az ombudsmanok kinevezésekor); ráadásul egy olyan szervezet jelölte, amelynek egyenes ági leszármazottja most a Fidesz parlamenti ellenfele lesz. (Hacsak mégsem igaz az a hír, amivel Pokorni Zoltán ébresztette a kedd reggeli tévénézőket: ebben az esetben Pokornit valaki csúnyán becsapta.) Elnyeli a jegybank elnökét. A PSZÁF vezetését. A közmédia irányításának eddigi rendszerét és - vélhetően - személyi állományát is. Félreértés ne essék, ez a lap sosem állította, hogy a parlament többségi pártjának illene mást tennie, mint vele egyező politikai ízlésű, saját köztársasági elnököt választania. (Bár ezt még az előző rendszerben mondtuk.) A médiatörvényről születése óta tudjuk, hogy nem erre a világra tervezték, és az ORTT is rég megérett a pusztulásra. (Bár az még a régi rendszerben működő ORTT volt.) Azt sem vonhatjuk kétségbe, hogy ehhez az új parlamenti többségnek joga van, vagy legalábbis lesz, hisz a jogot ezentúl ők írják. De nehéz elhinni, hogy pont Schmitt Pál lenne a legalkalmasabb személy az országban a nemzet egységének megtestesítésére; hogy a jegybank függetlensége a kormánytól nem a demokrácia - bármilyen demokrácia - önértéke; vagy hogy a közmédiumok működésének átalakítását az új kormányerő a pártatlan és független tájékoztatás, valamint az ésszerű gazdálkodás céljáért fogja abszolválni. Az ellenzéki pártok zilálása, a fékek és ellensúlyok kikapcsolása, a kormánytól mindeddig független intézmények vonalba állítása, a nyilvánosság monopóliuma, e monopólium csöndes kiterjesztése a magánszektorra, valamint a sajtó (plusz az internet) szabályozásának szigorítása a közszereplők védelmében - eddig ez tűnik a munkavégzés fő irányának. Mely személy, mely intézmény, mely, a nézetek pluralizmusát biztosító jogszabály lesz a következő e szériában? Ki és mi bukik a héten?

Pedig egyszer hozzá kéne látni mindahhoz is, ami túllóg a párt és vezetőjének rövid, közép- és hosszú távú hatalmi céljain. Az ország nem költhet annyi pénzt, mint eddig, és nem költheti el úgy, ahogy eddig költötte. Tartaléka nincs; hitelt, ha nem ígér változtatást, nem fog kapni. Ha nem változtat, tovább csúszik lefelé, végképp belesüpped a Balkánba, sőt abba, ami a Balkán volt. (Ma már a Balkán sem a régi, az is jön fel.) E változtatásokról ma még nem tudunk semmit, azt sem, hogy lesznek-e. (Az erkölcstan bevezetése vagy a buktatás visszaállítása az alsó tagozatban, az nem változtatás, attól nem lesz senki okosabb a hazában, de erkölcsösebb sem.) De várjuk őket, és azt is tudjuk, hogy helyettük nem lehet politizálni a következő pár évben. Nincs az a centrális politikai erőtér, nincs az a monopolizált politikai piac és egyneműsített nyilvánosság, az az egypárti "nemzeti egység", ami hosszan el bírná fedni a hiányukat; a lecsúszás szörnyű következményeit.

Neked ajánljuk