A szerk.

Választás után

A szerk.

Hogy a Fidesznek a múlt vasárnap praktikusan meglett a kétharmada, azt botorság lenne elvitatni, innét pár oldalra ezt részletesen is okadatoljuk, hovatovább az is elképzelhető, hogy a kiálló 57 körzetből egyet sem bír majd elvinni a szocialista párt.

A Fidesz a választóktól iszonyú erős demokratikus felhatalmazást kapott. Ha egyszer a már demokratikusan megválasztott törvényalkotó annak idején úgy vélte, hogy az alkotmány, hovatovább az államforma megváltoztatását, az uniós alapszerződés aláírását vagy felmondását, a médiatörvény, az önkormányzati törvény, a választási törvény, a gyülekezési és egyesülési törvény, a párttörvény megváltoztatását a képviselők kétharmadának az akaratához köti, akkor tehát a Fidesznek most kétségkívül joga van mindezeket egyedül újraírni. (És érvelésünk szempontjából szinte közömbös, hogy melyik törvény igényli az összes, és melyik a szavazáskor épp jelen lévő képviselők kétharmadának igenjét.) Ahogy joga van átszabni az igazságszolgáltatás szinte minden szegletét, az Alkotmánybíróság feladatkörét és személyi állományát, a többi fék és ellensúly feladatkörét és személyi állományát - és egy pár apróságot biztos ki is felejtettünk. Kádár János óta senkinek akkora hatalma nem volt ebben az országban, mint amekkora Orbán Viktornak lesz: viszont Kádár Jánossal ellentétben Orbán Viktor ezt demokratikus úton szerezte. És senki nem tehet úgy, mintha ennek nem lenne döntő jelentősége. Orbán Viktor sem.

Erős tehát a felhatalmazás - de hogy pontosan mire, az még nem egészen tiszta. Mivel a győztes párt a választási kampányában - mely 2006 őszén kezdődött - nem tett egyértelmű kijelentéseket arról, hogyan képzeli az általa irányított jövőt, vagy ha néha tett is, azok gyakran ellentmondtak egymásnak, bajos lesz összefüggést találni az Orbán-kormány konkrét intézkedései és a választói akarat közt - még ha ez az összefüggés a képviseleti demokrácia természetéből adódóan mindig absztrakt is. A felhatalmazás arra szól, hogy ez így ne menjen tovább - idáig rendben van. De mi ne menjen tovább? És hogy menjen másképp, ha ne így? Hogyan kormányozzon Orbán Viktor? És mit? Mi mindent?

E sok hatalom egy szempontból mindenképpen ijesztő: ha ügyesen bánnak vele, hosszú időre meg tudja akadályozni, hogy a kormánypárt mostani vagy jövőbeli ellenfelei egyenlő esélyekkel fussanak neki a következő választásoknak. S hogy Orbán nem négy, és még csak nem is nyolc, hanem 15-20 évről gondolkodik, arra írásos bizonyíték áll a nagyközönség rendelkezésére - a kötcsei beszéd. Eszünk ágában sincs állítani, hogy a Fidesz most titkosan ilyesmire, a politikai váltógazdálkodás és a pártok közti verseny felszámolására törekedne. De nem is tehetünk úgy, mintha e kísértés nem lenne érzékelhető a Fidesz eddigi politikai stílusában s harcmodorában éppúgy (melynek célja sosem pusztán az ellenfél - vagy épp a szövetséges - legyőzése, hanem politikai megsemmisítése volt, kérdezzék csak a kisgazdákat, az MDF-et, Gyurcsányt meg a szocpártot), mint a választási retorikájában.

A kormánypárt törekvéseit az efféle kizárólagosságra ráadásul gyenge és megosztott ellenzék próbálja majd megakadályozni. A múlt vasárnapi eredmények megrendítő következménye - még akkor is, ha tudtuk: így lesz -, hogy a magyar politikai porondon nem maradt liberális párt, e héttől a magyar politikai liberalizmus meghatározatlan ideig zárva tart. Gyászolják egykori szavazói és megmaradt hívei; s hogy örökségének diribdarabjaival mi történik - hát, sok illúziónk ne legyen. Egy részére nyilván igényt tart a szocpárt (már ha lesz jobboldali elhajló tagozata), az LMP (és nyilván nem a gazdasági liberalizmusra), sőt, talán a Fidesz is. Bárki is kísérletezik majd e politikai irányzat újjáépítésével, embert próbáló feladat elé néz, az összes parlamenti párt ellenében, pénz és szövetségesek nélkül kell majd nekilátnia; és a gyors közönségsiker ígéretével sem áltathatja magát. De nincs sokkal jobb állapotban a hagyományos baloldal pártja, az MSZP sem. Feszültségei immár alig kordában tarthatók. Miközben továbbra sem látszik, hogy ki, miért és milyen gondolatokkal a fejében lenne képes újra összerakni őket, a közkeletű belső magyarázat szerint a volt miniszterelnök "neoliberalizmusa", azaz a népszavazásig vitt reformpolitika vitte le őket 40-ről 20 százalékra. És ha e konfliktusok nem lennének elegendők, új riválisuk nem titkoltan leginkább kitúrni szeretné őket a baloldali váltópárt pozíciójából. Az LMP és az MSZP egymás első számú riválisai (hisz ugyanarra a közönségre vadásznak), miközben valamifajta együttműködésükre a parlamentben mégiscsak szükség lenne a kormány erősebb demokratikus kontrolljához.

Ugyanakkor a "változásról" meg az "újrakezdésről" szóló fideszes szövegekbe - épp azért, mert pontos tartalomjegyzéket sose mellékeltek hozzá - más is beleképzelhető, mint pusztán az ország teljes, ám öncélú birtokbavétele. Valóban, a haza életének számos területe alapos újrafazonírozásra szorul: az egészségügy, az államgépezet, az önkormányzatok, a közlekedés, az adórendszer... A romák mindennapjait meghatározó létkörülmények. Talán lesznek az új kormánynak olyan szakpolitikai elképzelései és szándékai, amelyeket mindközönségesen reformnak hívnánk normális időkben. Vagy marad mindennek a látszata: a nyilvános terek szinte teljes elfoglalása és kitöltése szimbolikus politizálással meg ideológiával, és a vadulással, a gyűlölködéssel, a fékevesztett, civilizálatlan beszéddel - s emellett a semmittevés, a béna várakozás a dolgok jobbra fordulására.

Se egyiket, se másikat nem tudja a Fidesz kibírni úgy, hogy választói támogatottsága tartósan a jelen szinten megmaradjon: az előbbi túl sok érdeksérelemmel jár, a másikra pedig se pénz, se idő nincs. Egy év, két év múlva, bárhány ügyet is tárazott be a következő hónapokra a Fidesz, a múlt kormányzat és a múlt kormánypártok tagjainak görbe dolgai alig is fognak érdekelni valakit - ahhoz képest, hogy Magyarország tovább távolodik az unióba velünk lépő országoktól. Hogy az embereknek nem lesz pénzük. És nem csak ez hajtaná a szélsőjobb malmára a vizet: a Fidesz a vadulással is csak nekik kampányolna tovább.

Ha most mégoly kényelmesnek is tűnik középső pozíciója, a kormánypártnak előbb-utóbb mégiscsak választania kell a nagyhangú úgyhagyás és az értelmes változtatás között; ahogy választania kell kétfajta ellenzéke között is. Azt a tüzet, aminek a felszításán hosszú éveken át munkálkodott, csak a két demokratikus párttal együtt tudja eloltani. Különben őt magát is elemészti. Kétharmad ide, kétharmad oda.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.