A Fidesz a választóktól iszonyú erős demokratikus felhatalmazást kapott. Ha egyszer a már demokratikusan megválasztott törvényalkotó annak idején úgy vélte, hogy az alkotmány, hovatovább az államforma megváltoztatását, az uniós alapszerződés aláírását vagy felmondását, a médiatörvény, az önkormányzati törvény, a választási törvény, a gyülekezési és egyesülési törvény, a párttörvény megváltoztatását a képviselők kétharmadának az akaratához köti, akkor tehát a Fidesznek most kétségkívül joga van mindezeket egyedül újraírni. (És érvelésünk szempontjából szinte közömbös, hogy melyik törvény igényli az összes, és melyik a szavazáskor épp jelen lévő képviselők kétharmadának igenjét.) Ahogy joga van átszabni az igazságszolgáltatás szinte minden szegletét, az Alkotmánybíróság feladatkörét és személyi állományát, a többi fék és ellensúly feladatkörét és személyi állományát - és egy pár apróságot biztos ki is felejtettünk. Kádár János óta senkinek akkora hatalma nem volt ebben az országban, mint amekkora Orbán Viktornak lesz: viszont Kádár Jánossal ellentétben Orbán Viktor ezt demokratikus úton szerezte. És senki nem tehet úgy, mintha ennek nem lenne döntő jelentősége. Orbán Viktor sem.
Erős tehát a felhatalmazás - de hogy pontosan mire, az még nem egészen tiszta. Mivel a győztes párt a választási kampányában - mely 2006 őszén kezdődött - nem tett egyértelmű kijelentéseket arról, hogyan képzeli az általa irányított jövőt, vagy ha néha tett is, azok gyakran ellentmondtak egymásnak, bajos lesz összefüggést találni az Orbán-kormány konkrét intézkedései és a választói akarat közt - még ha ez az összefüggés a képviseleti demokrácia természetéből adódóan mindig absztrakt is. A felhatalmazás arra szól, hogy ez így ne menjen tovább - idáig rendben van. De mi ne menjen tovább? És hogy menjen másképp, ha ne így? Hogyan kormányozzon Orbán Viktor? És mit? Mi mindent?
E sok hatalom egy szempontból mindenképpen ijesztő: ha ügyesen bánnak vele, hosszú időre meg tudja akadályozni, hogy a kormánypárt mostani vagy jövőbeli ellenfelei egyenlő esélyekkel fussanak neki a következő választásoknak. S hogy Orbán nem négy, és még csak nem is nyolc, hanem 15-20 évről gondolkodik, arra írásos bizonyíték áll a nagyközönség rendelkezésére - a kötcsei beszéd. Eszünk ágában sincs állítani, hogy a Fidesz most titkosan ilyesmire, a politikai váltógazdálkodás és a pártok közti verseny felszámolására törekedne. De nem is tehetünk úgy, mintha e kísértés nem lenne érzékelhető a Fidesz eddigi politikai stílusában s harcmodorában éppúgy (melynek célja sosem pusztán az ellenfél - vagy épp a szövetséges - legyőzése, hanem politikai megsemmisítése volt, kérdezzék csak a kisgazdákat, az MDF-et, Gyurcsányt meg a szocpártot), mint a választási retorikájában.
A kormánypárt törekvéseit az efféle kizárólagosságra ráadásul gyenge és megosztott ellenzék próbálja majd megakadályozni. A múlt vasárnapi eredmények megrendítő következménye - még akkor is, ha tudtuk: így lesz -, hogy a magyar politikai porondon nem maradt liberális párt, e héttől a magyar politikai liberalizmus meghatározatlan ideig zárva tart. Gyászolják egykori szavazói és megmaradt hívei; s hogy örökségének diribdarabjaival mi történik - hát, sok illúziónk ne legyen. Egy részére nyilván igényt tart a szocpárt (már ha lesz jobboldali elhajló tagozata), az LMP (és nyilván nem a gazdasági liberalizmusra), sőt, talán a Fidesz is. Bárki is kísérletezik majd e politikai irányzat újjáépítésével, embert próbáló feladat elé néz, az összes parlamenti párt ellenében, pénz és szövetségesek nélkül kell majd nekilátnia; és a gyors közönségsiker ígéretével sem áltathatja magát. De nincs sokkal jobb állapotban a hagyományos baloldal pártja, az MSZP sem. Feszültségei immár alig kordában tarthatók. Miközben továbbra sem látszik, hogy ki, miért és milyen gondolatokkal a fejében lenne képes újra összerakni őket, a közkeletű belső magyarázat szerint a volt miniszterelnök "neoliberalizmusa", azaz a népszavazásig vitt reformpolitika vitte le őket 40-ről 20 százalékra. És ha e konfliktusok nem lennének elegendők, új riválisuk nem titkoltan leginkább kitúrni szeretné őket a baloldali váltópárt pozíciójából. Az LMP és az MSZP egymás első számú riválisai (hisz ugyanarra a közönségre vadásznak), miközben valamifajta együttműködésükre a parlamentben mégiscsak szükség lenne a kormány erősebb demokratikus kontrolljához.
Ugyanakkor a "változásról" meg az "újrakezdésről" szóló fideszes szövegekbe - épp azért, mert pontos tartalomjegyzéket sose mellékeltek hozzá - más is beleképzelhető, mint pusztán az ország teljes, ám öncélú birtokbavétele. Valóban, a haza életének számos területe alapos újrafazonírozásra szorul: az egészségügy, az államgépezet, az önkormányzatok, a közlekedés, az adórendszer... A romák mindennapjait meghatározó létkörülmények. Talán lesznek az új kormánynak olyan szakpolitikai elképzelései és szándékai, amelyeket mindközönségesen reformnak hívnánk normális időkben. Vagy marad mindennek a látszata: a nyilvános terek szinte teljes elfoglalása és kitöltése szimbolikus politizálással meg ideológiával, és a vadulással, a gyűlölködéssel, a fékevesztett, civilizálatlan beszéddel - s emellett a semmittevés, a béna várakozás a dolgok jobbra fordulására.
Se egyiket, se másikat nem tudja a Fidesz kibírni úgy, hogy választói támogatottsága tartósan a jelen szinten megmaradjon: az előbbi túl sok érdeksérelemmel jár, a másikra pedig se pénz, se idő nincs. Egy év, két év múlva, bárhány ügyet is tárazott be a következő hónapokra a Fidesz, a múlt kormányzat és a múlt kormánypártok tagjainak görbe dolgai alig is fognak érdekelni valakit - ahhoz képest, hogy Magyarország tovább távolodik az unióba velünk lépő országoktól. Hogy az embereknek nem lesz pénzük. És nem csak ez hajtaná a szélsőjobb malmára a vizet: a Fidesz a vadulással is csak nekik kampányolna tovább.
Ha most mégoly kényelmesnek is tűnik középső pozíciója, a kormánypártnak előbb-utóbb mégiscsak választania kell a nagyhangú úgyhagyás és az értelmes változtatás között; ahogy választania kell kétfajta ellenzéke között is. Azt a tüzet, aminek a felszításán hosszú éveken át munkálkodott, csak a két demokratikus párttal együtt tudja eloltani. Különben őt magát is elemészti. Kétharmad ide, kétharmad oda.
