Vagy legalábbis ez fog elkezdõdni: ennek a "rendben, de"-nek a kimódolása. Németország eleinte nem adott pénzt, aztán keveset adott, aztán nem eleget - elõször például 5 milliárd euróból akarta megúszni az akkor még csak görögnek tûnõ válságot: 5 milliárdból! Az meleg vízre nem elég! Pár héttel ezelõtt már ott voltunk, hogy ad 211 milliárdot, és a többiek is adnak valamennyit: ennyi lenne a hozzájárulása az EFSF-hez, az Európai Stabilitási és Pénzügyi Eszközhöz. De ez sem elég semmire. Errõl szól a német kormány minden vitája az unió többi országával, beleértve Franciaországot is. Az a vita, ami az eurókötvények nyakló és minden kontroll nélküli kibocsátásáról szól; vagy az EKB pénzteremtési képességének, az európrésnek az elszabadításáról vagy nem elszabadításáról szóló vita; vagy a régi vita az amerikaiak és Merkel között, hogy vajon a válságban élénkíteni kell-e a gazdaságot (mint az Obama-kormány próbálta), vagy a takarékoskodni (amitõl Merkel nem tágít); amikor Soros György meg sokan mások hónapok óta arról prédikálnak, hogy a német vezetés nem nõtt fel a válság kezeléséhez - nos, ez mind, mind ugyanez a vita, az Európa jövõjérõl szóló viták anyavitája.
Ami már nem ott tart, hogy mennyit adjon Németország, eurócentre pontosan - ezen túl vagyunk, hanem hogy hogyan adjon Németország annyit, amennyi kell. Ha Németország azt mondja, hogy fog adni annyit, amennyi kell (és neki kell ezt mondani: más hiába mondaná), akkor kevesebb fog kelleni, mert "a piacok megnyugszanak": azaz a befektetõk elhiszik, hogy az összes szutykos görög, portugál, olasz, spanyol állampapír mögött valahol, valahogy, ha nem is túl közel, de megnyugtató távolságban ott áll Németország, az unió leg- és a világ egyik legerõsebb gazdasága és mintaadó demokráciája, a kapitalizmus és a demokrácia összehangolhatóságának modellországa. És akkor elhiszik azt is, hogy a pénzüket vissza fogják kapni, és akkor megint adnak hitelt a hajótörötteknek is, talán nem is túl drágán. Ez az a vékony, talán nem is létezõ palló, ami ki lesz a szakadék fölött rakva. Írjanak, ha tudnak más utat: de hogy mi lesz ellenkezõ esetben, arra a hitelminõsítõk lapzártánkkor tettek egy fenyegetõ utalást. Európa "leminõsítését", amit a Standard and Poors' épp a csúcsra idõzített, nehéz másképp értelmezni, mint az utolsó figyelmeztetést: ha most legalább nem mondják meg, hogy mi lesz, akkor elõbb-utóbb nemhogy a francia, de a német államkötvények is elindulnak a bóvli felé vezetõ lejtõn.
Mindezt Németország nyilván nem adhatja ingyen: sõt, még az sem biztos, hogy egyáltalán adhatja, a német költségvetés szuverenitása - azaz hogy más, mint a német parlament, nem rendelkezhet felõle - az amúgy is euroszkeptikus német alkotmánybíróság szerint a német demokrácia egyik fundamentuma, és a német alkotmánybíróságot nem egy Herr Paczolay vezeti, és Angela Merkel sem a csókosaival pakolta tele, hogy biztosan az legyen, amit õ akar. A kimenetet leginkább úgy képzelnénk, hogy azokban az országokban, amelyekért Berlin úgyszólván korlátlanul helyt fog állni, a mindenkori költségvetés kiadási és bevételi oldalába a "németeknek", hát, erõs beleszólásuk lesz. Hogy ez hogyan intézményesíthetõ, vajon a létezõ uniós szabályozást és hivatalokat szabják-e majd az új feladatokhoz, és lesz-e legalább mutatóba pár francia vagy holland is a költségvetés-ellenõrzõ brigádban, és egyáltalán, mely országokat és milyen kondíciókkal vesznek majd be a csapatba - errõl kérdezzék a kaporszakállút, bár tartunk tõle, hogy most, kedd késõ délután még õ se tudna válaszolni. De hogy ezeknek az országoknak muszáj lesz - nem is az, hogy a saját nemzetállami szuverenitásukból még lejjebb adni, de egy kicsit olyanná válniuk, mint Németország (ha már nem olyanok most is), az aligha megspórolható. (És itt, szépen kérjük önöket, be ne dõljenek a világ azon seggfejeinek, akik Németország birodalmi, horribile dictu nemzetiszocialista törekvéseinek újjáéledését vizionálják e fejleményekben. Amint Joschka Fischer egy ízben helyesen megjegyezte, a német választópolgárok leginkább azt szeretnék, ha Németország csak úgy eléldegélne Európa közepén, fütyörészne, dolgozgatna, nem törõdne senkivel. Mint egy Svájc: de akkora Svájc, mint Németország, sajnos nincs, nem elképzelhetõ, fogalmi képtelenség. Vajon mit érezhet egy görög szerkesztõ akkor, amikor Angela Merkelt SS-egyenruhában rakja ki a zuglapja címoldalára?)
És ha azt hinnénk, hogy ez a parti a mi országunk feje fölött zajlik, és nem számít, mit és hogyan lép Orbán - hát, lehet, hogy nem lenne teljesen igazunk. Az unió átkaserolása súlyos konfliktusokat hozhat a tagországok között: kapálózni fognak azok, akik szeretnének benne lenni a Magban, de nem engedik nekik, és azok is, akiknek muszáj lesz benne lenni, de nem akarnak. (Vagy akarnának, de ingyen.) Annak a Magyarországnak, amelynek Orbán Viktor a miniszterelnöke, esélye sincs, hogy a "Mag-Európának" akár csak a közelébe kerüljön - még szerencse, hogy a miniszterelnököt ez olyan nagyon nem is zavarja. Csak õtõle se akarjon majd senki semmit. (Még inflációt is csinálhat, sõt, csináljon is: elvégre Görögországgal is az a legnagyobb baj, hogy nincs drachmája, amit leértékelhetne.) Az unió - az igazi unió - még mielõtt Orbán kilépne belõle, kilép belõlünk: ez esik le a nagyok asztaláról. Magyarország.
