Mindenki szentül meg volt győződve arról, hogy nevezettek, a tréner és az éljátékos eladták a meccset, a világbajnoki döntőt a nyugatnémeteknek. Hiszen azért, csak azért történhetett meg az a felfoghatatlan szörnyűség, hogy a nyugatnémet csapat egy góllal legyőzte a magyar válogatottat. Csak azért, meg minden másért, ami az eszünkbe jutott akkor épp: csalás volt, doppingoltak, elárultak minket. Nagyon fájt akkor valami. Estére az egybegyűltek sportlapokból gyújtottak fáklyát, betörték a totózók ablakait, a demokratikus rendőrség teherautókon szállította Pestre a felvezényelt vidéki állományt, a Nemzeti Színháznál megerősített kordont vontak, a Szabad Nép székháza megközelíthetetlenné vált, s úgy is maradt legalább egy hétig. Mert valami nagyon fájt. Az fájt, hogy „még ez is?”, hogy még ezt is elvették tőlünk? Lehet ilyet? Mindenünk után az utolsó örömünket is? A verhetetlen focicsapatot. Hogy ezt éppenséggel Puskáson és Sebesen kérték számon, az pusztán csak egy mindenkinek kényelmes érzéki csalódás volt, meg máson úgyis hiába kérték volna. Puskás elment Madridba, Sebes 1956-ig maradt a válogatott kispadján, de az már csak vergődés volt, magas nemzetközi hivatala ellenére is direkt mellőzték, gyakorlatilag megszűnt létezni a magyar labdarúgás számára, és hát Rákosi, Gerő és a többiek jó része sem húzta tovább a helyén ’56-nál. Takarodtak Moszkvába, haza sem jöttek, sem élve, sem holtan.
A múlt héten megint megállították a Nagykörúton a villamost az emberek, hogy harsányan hangot adjanak a labdarúgással kapcsolatos érzelmeiknek – ezúttal féktelen örömüknek. A negyedik kalapból mellénk sorsolt, szabadidős bálnavadászokkal és bukott hobbibankárokkal kiálló izlandi csapat ugyanis az utolsó percek egyikében öngólt vétett ellenünk, s így döntetlenre hozta a mérkőzés végeredményét. „Kikényszerítettük” – még szép.
Labdarúgó Európa-bajnokság van Franciaországban 24 nemzeti válogatott részvételével, a magyar csapat már túl is van az első körön, továbbjutottunk. Lehet, hogy szerdán is megállították a villamosokat a Nagykörúton. Tán ronggyá vertük a CR7-tel kiálló csórókat (már a nevükben is benne van, a luzitán az tök olyan, mint a lúzer).
Nagy az öröm, s a fene akarja elrontani bárkinek is az örömét. De nincsen még egy ország a világon, ahol egy talált öngóllal kivívott Izland elleni döntetlen miatt megállítanák a villamost, s azt kiabálnák, hogy mi vagyunk a legnagyobb királyok, és fusson, akinek nincsen szürke mackónadrágja. Olyan feltűnő ez, hogy hangosan ordibál: itt valami nagyon el van mérve.
Ki mérte el?
Tényleg ennyire nincsen semmi öröm ebben a rongyos magyar életben, hogy ettől kell magunkat a földhöz verni? Hogy legyőztük a labancot emberelőnyben? És akkor mi van? Bejutunk Európa legjobb 16 futballcsapata közé, szép eredmény, gratulálunk. Őszintén gratulálunk. Nyerjék meg. És? Mi lesz akkor? Mármint azon túl, hogy a Kiskörúton is megállítjuk a villamost. Vannak dolgok, amiket nem lehet vagy egész egyszerűen nem érdemes megtenni, elsőül ilyen az istenadta nép döntését kétségbe vonni, ha örülni vágyik, lelje örömét. Adott esetben a maga eszközeivel. Egy bizonyos határig, s e határon tényleg jóval belül van egy pár megállított villamos.
A fene emlékszik, hogy volt ez ötvennégyben, amikor a fájdalomról szólt, de az most elég tisztán látszik, hogy ez a mai öröm legalább annyira jön kívülről, mint belülről. S bizonyosan e külső hatások okozzák az aránytévesztéseket. Ezzel van tele a sajtó, erről szólnak a hírek: sípszóra száll fel a repülő a Liszt Ferenc repülőtéren. Külön teher minden érintett számára (s ki nem az), hogy mindez az új stadionok országában történik, ahol a miniszterelnök külön kommentálja minden mozzanatát a küzdelemnek, velünk örvend, s szerénységre int, ha elbíznánk épp magunkat. Itt minden fociról szóló megszólalásnál mérlegelni kell a történelmi, politikai előzményeket – ilyen sincs a világtörténelemben sem sehol, beleértve Honduras és El Salvador emlékezetes futballháborúját is, hisz azt is lefújták nem sokkal a 90-edik óra után. De itt most Magyarországon komolyan felmerülhet az is, hogy Orbánnal van-e, aki szurkol vagy ellene-e, aki villamossal menne haza.
Szevasztok, ötvenes évek, nem vagytok a fasorban sem, mi kikényszerítettük a gejzírlakók öngólját. Nektek szar volt, nekünk havaj. Örülünk. Nos, ezzel a nagy örömünkkel kellene kezdenünk valamit, nem sietős, ráér az Eb végeztével is, de elkerülhetetlen. Mert ha csak tényleg ennyi maradt, akkor még rosszabb is a helyzet, mint anno.
