A szerk.

Öngólkirályok

A szerk.

Az emberek megállították a villamost a Nagykörúton, hogy harsányan hangot adjanak labdarúgással kapcsolatos érzelmeiknek – 1954-ben történt, s azt kiabálták: „Vesszen Sebes!”, „Vesszen Puskás!”.

Mindenki szentül meg volt győződve arról, hogy nevezettek, a tréner és az éljátékos eladták a meccset, a világbajnoki döntőt a nyugatnémeteknek. Hiszen azért, csak azért történhetett meg az a felfoghatatlan szörnyűség, hogy a nyugatnémet csapat egy góllal legyőzte a magyar válogatottat. Csak azért, meg minden másért, ami az eszünkbe jutott akkor épp: csalás volt, doppingoltak, elárultak minket. Nagyon fájt akkor valami. Estére az egybegyűltek sportlapokból gyújtottak fáklyát, betörték a totózók ablakait, a demokratikus rendőrség teherautókon szállította Pestre a felvezényelt vidéki állományt, a Nemzeti Színháznál megerősített kordont vontak, a Szabad Nép székháza megközelíthetetlenné vált, s úgy is maradt legalább egy hétig. Mert valami nagyon fájt. Az fájt, hogy „még ez is?”, hogy még ezt is elvették tőlünk? Lehet ilyet? Mindenünk után az utolsó örömünket is? A verhetetlen focicsapatot. Hogy ezt éppenséggel Puskáson és Sebesen kérték számon, az pusztán csak egy mindenkinek kényelmes érzéki csalódás volt, meg máson úgyis hiába kérték volna. Puskás elment Madridba, Sebes 1956-ig maradt a válogatott kispadján, de az már csak vergődés volt, magas nemzetközi hivatala ellenére is direkt mellőzték, gyakorlatilag megszűnt létezni a magyar labdarúgás számára, és hát Rákosi, Gerő és a többiek jó része sem húzta tovább a helyén ’56-nál. Takarodtak Moszkvába, haza sem jöttek, sem élve, sem holtan.

A múlt héten megint megállították a Nagykörúton a villamost az emberek, hogy harsányan hangot adjanak a labdarúgással kapcsolatos érzelmeiknek – ezúttal féktelen örömüknek. A negyedik kalapból mellénk sorsolt, szabadidős bálnavadászokkal és bukott hobbibankárokkal kiálló izlandi csapat ugyanis az utolsó percek egyikében öngólt vétett ellenünk, s így döntetlenre hozta a mérkőzés végeredményét. „Kikényszerítettük” – még szép.

Labdarúgó Európa-bajnokság van Franciaországban 24 nemzeti válogatott részvételével, a magyar csapat már túl is van az első körön, továbbjutottunk. Lehet, hogy szerdán is megállították a villamosokat a Nagykörúton. Tán ronggyá vertük a CR7-tel kiálló csórókat (már a nevükben is benne van, a luzitán az tök olyan, mint a lúzer).

Nagy az öröm, s a fene akarja elrontani bárkinek is az örömét. De nincsen még egy ország a világon, ahol egy talált öngóllal kivívott Izland elleni döntetlen miatt megállítanák a villamost, s azt kiabálnák, hogy mi vagyunk a legnagyobb királyok, és fusson, akinek nincsen szürke mackónadrágja. Olyan feltűnő ez, hogy hangosan ordibál: itt valami nagyon el van mérve.

Ki mérte el?

Tényleg ennyire nincsen semmi öröm ebben a rongyos magyar életben, hogy ettől kell magunkat a földhöz verni? Hogy legyőztük a labancot emberelőnyben? És akkor mi van? Bejutunk Európa legjobb 16 futballcsapata közé, szép eredmény, gratulálunk. Őszintén gratulálunk. Nyerjék meg. És? Mi lesz akkor? Mármint azon túl, hogy a Kiskörúton is megállítjuk a villamost. Vannak dolgok, amiket nem lehet vagy egész egyszerűen nem érdemes megtenni, elsőül ilyen az istenadta nép döntését kétségbe vonni, ha örülni vágyik, lelje örömét. Adott esetben a maga eszközeivel. Egy bizonyos határig, s e határon tényleg jóval belül van egy pár megállított villamos.

A fene emlékszik, hogy volt ez ötvennégyben, amikor a fájdalomról szólt, de az most elég tisztán látszik, hogy ez a mai öröm legalább annyira jön kívülről, mint belülről. S bizonyosan e külső hatások okozzák az aránytévesztéseket. Ezzel van tele a sajtó, erről szólnak a hírek: sípszóra száll fel a repülő a Liszt Ferenc repülőtéren. Külön teher minden érintett számára (s ki nem az), hogy mindez az új stadionok országában történik, ahol a miniszterelnök külön kommentálja minden mozzanatát a küzdelemnek, velünk örvend, s szerénységre int, ha elbíznánk épp magunkat. Itt minden fociról szóló megszólalásnál mérlegelni kell a történelmi, politikai előzményeket – ilyen sincs a világtörténelemben sem sehol, beleértve Honduras és El Salvador emlékezetes futballháborúját is, hisz azt is lefújták nem sokkal a 90-edik óra után. De itt most Magyarországon komolyan felmerülhet az is, hogy Orbánnal van-e, aki szurkol vagy ellene-e, aki villamossal menne haza.

Szevasztok, ötvenes évek, nem vagytok a fasorban sem, mi kikényszerítettük a gejzírlakók öngólját. Nektek szar volt, nekünk havaj. Örülünk. Nos, ezzel a nagy örömünkkel kellene kezdenünk valamit, nem sietős, ráér az Eb végeztével is, de elkerülhetetlen. Mert ha csak tényleg ennyi maradt, akkor még rosszabb is a helyzet, mint anno.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.