Május eleje, az előző választás óta sokan megérthették: vagy elfogadják azt a programot, ahogyan a trojka (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az IMF) a görög gazdaság rekonstrukcióját elképzeli, és evvel együtt elfogadják az amúgy kifizethetetlen adósság törlesztésére felkínált segítséget is, vagy ezt is, azt is elutasítják - és mennek a levesbe. A kérdés a maga konkrétságában úgy merülhetett fel, hogy igaza van-e a Szirizának - a trojka feltételeit előre elutasító radikális baloldali pártnak - annyira, hogy megérje nem megkapni a jövő hónap elején esedékes fizetésemet (nyugdíjamat, segélyemet stb.), vagy lehet, hogy igaza van, de annyira azért nincs, hogy júliusban ott álljak egy vas nélkül - esetleg pár ezer semmit nem érő drachmával a zsebemben.
Ez nem sok, de mégiscsak valami, és nyilván elhamarkodott következtetés lenne arra jutni, hogy mert az unió gazdaságpolitikai feltételeit elfogadó három párt nagyjából 60 százalékos mandátumtöbbséget szerzett, az euró megmenekült. De az is tény, hogy az euró ezen a héten sem bukott meg. És nem is fog, ha minket kérdeznek. Még abban az országban is, amely a legközelebb állt ahhoz, hogy kigolyózza magát az euróövezetből, a választók többsége ez ellen foglalt állást; a görögök nem akarnak drachmát. Az euró és az unió dülöngél, de nem bír eldőlni, még akkor sem, ha néhány briliáns gazdaságpolitikai modell szerint el kéne neki. Valószínűleg azért nem dől el, mert senki nem akarja, hogy eldőljön - és emögött a fenti, a gyakorlati túlélést szolgáló megfontolásokon kívül láthatunk bizonyos távlatosabb hátteret is. Ha az uniót azért hozták létre, mert a II. világháború után ez tűnt az európai béke megőrzése legbiztosabb módjának, és ha épp ezért az unió értelme a nemzetállamok konfliktusainak megelőzése, illetve ezek fájdalommentes kezelésének intézményesítése, akkor a görög válság csillapodása arról is tanúskodik, hogy a konfliktuskezelésnek ez a módja működik. Az unió már eddig is százmilliárdnyi eurót költött az egyik megtévedt tagállam megóvására a katasztrófától; a görögök pedig azt tanulják és látják be éppen, hogy a nemzeti szuverenitást feldughatják maguknak, ha nemzetileg szuverén módon választott politikusaik különféle ravasz módokon részben szétbarmolják, részben szétlopják az országukat. Ennek a leckének az euró vs. drachma dilemma volt a legtömörebb és legsokatmondóbb jelképe és foglalata. A görögök az eurót, a közös valutát és a nem szuverén kormányzást választották a drachma és a szuverén nyomor helyett.
Ezt a leckét nem könnyű megtanulni, Magyarországon például az ellenkezője folyik a vasalóból is; és bár az eurófikázás és az euró-nyavalygás sokak kedves sportja, olyanoké is, akiknek semmi közük Orbánékhoz, ennek főkolomposa mégiscsak Magyarország miniszterelnöke. Aki immár nyílt ellensége Magyarország euróövezeti tagságának. Vallhatna ez pusztán rossz helyzetfelismerésre is, esetleg arra, hogy a miniszterelnök elméjén a világvége közeli víziója vett erőt, egyfajta transzba esett, és már az apokalipszisre, meg az az utáni időkre készül.
De vallhat másra is: Orbán és pár társa az euróban is saját korlátlannak álmodott hatalmára érez fenyegetést, miként az euróval járó intézményi kötelmek adaptálásában is - azokban, amelyek már most is lefogják a tagállami kormányok kezét, és amelyek csak ezután, a készülő szorosabb európai integráció szabályai szerint teszik majd ezt. A forint így válik Orbán hatalmának, szuverenitásának jelképévé és eszközévé: és milyen kár, hogy a forint az elmúlt két évben emellett a magyar gazdaság sérülékenységének és romlásának is az oka és a jelképe lett. Azt pedig, hogy milyen szuverenitásról van szó, és hogy mire megyünk vele, legutóbb a 2013-as költségvetés tervezetével szembesülve tudatosíthattuk magunkban. Ez az előzetes izé, amit Matolcsy a múlt csütörtökön tárt a nyilvánosság elé, nemcsak azért rossz tréfa, mert képtelen a megvalósulásra, hanem amiatt is, ami esetleg megvalósul belőle. A tervezet több mint másfél százalékos gazdasági növekedéssel számol, amire semmi alapja nincs; meg olyan bevételekkel, amelyek nem fognak befolyni a kincstárba. Ami mégis összejöhet belőle, attól pedig az isten mentse meg ezt az országot: a bevételi oldalon a gazdaság még vegetáló szegmenseit agyonütő kreatív adóemelés, és a kiadási oldal olyan brutális levágása, amely nemcsak tovább mélyíti a szociális válságot, de az államot hovatovább a legalapvetőbb funkcióinak az ellátására is képtelenné teszi. És ennek, ezerszer leírtuk, nem az az oka, hogy a hiánynak muszáj 3 százalék alatt maradnia, hanem az Orbán-kormány amatőrsége, szakpolitikai dilettantizmusa, hozzá nem értése, sok esetben pedig a gonoszságig menő érzéketlensége és megvetése az alsóbb néposztályok iránt.
Ez a dokumentum Orbán bukásának a forgatókönyve: emlékezzünk rá, két évvel ezelőtt 2013-14-re legalább 4 százalékos gazdasági növekedést jósoltak maguknak, amiből bőven futotta volna az újraválasztásukhoz szükséges szolid népjóléti osztogatásra is. És ahogy kimondták ezt, már másnap elkezdték végzetesen, visszavonhatatlanul elrontani az egészet: amíg mára a magyar gazdasági csoda fantazmagóriájából csak egy elmeháborodott tragikomikus magánszámai maradtak, meg a kormányzati - gazdaságpolitikai és egyéb - teljesítmény helyett eladni próbált nacionalista manipuláció és hangulatkeltés.
A "szuverén út" kudarca - amit a magyar választók épp úgy meg fognak érteni, ahogy megértették a görögök is.
