Szívóágon

Mielőtt a kokainfogyasztáson kapott két válogatott kajakosunk ellen indult elég hülye, viszont gonosz és képmutató sajtó- és egyéb kampány hozzászólói teljesen belerévednének önnön morális felsőbbrendűségükbe, s e „jogos felháborodás”, valamint a nemzet becsülete, nemkülönben a magyar ifjúság közelgő megpimpósodása miatti aggódás szomatikus tüneteket idézne elő szervezetükben (ú. m. szemrángás, reflux, vizelettartási problémák), kíséreljük meg a problémát tárgyszerűen megközelíteni.

Csipes Tamara (ötszörös világbajnok) és Dombvári Bence (többszörös világbajnoki helyezett) nem követtek el doppingvétséget – a kábítószert ugyanis felkészülési időszakban fogyasztották, s ilyenkor a WADA Magyarországon is érvényes szabályzata szerint a kokain­fogyasztás nem minősül doppingnak. A versenyek alatt igen, felkészüléskor nem – pont. (Azért nem, illetve igen, mert a kokain rövid távon stimulál.) Ehhez képest a Népszabadság egy különösen buta lincscikke Marion Jonest (aki éveken át használt anabolikus szteroidokat, három olimpiai arany- és két bronzérmét vették el 2007-ben) és a dopping Michelangelóját, Lance Armstrongot keveri Csipes és Dombvári történetébe, és nekünk már itt le is szakad a pofánk. Arra, hogy a WADA a felkészülési időszakban miért végeztet drogtesztet is, nem tudjuk a magyarázatot – mi közük van hozzá, ha egyszer a pozitív minta sem releváns? –, ha lesz érkezésünk, megkérdezzük őket. De a WADA megbízásából a magyar sportolókat rendszeresen ellenőrző Magyar Antidopping Csoport, amikor detektálta a pozitív mintát, felhatalmazásának megfelelően ki is szállt a történetből.

Ezen a ponton kénytelenek vagyunk meg­jegyezni: a kokainfogyasztást önmagában – amennyiben nem olyan tevékenységek közben történik, amelyek kokain hatása alatt esedékes végzése más emberek szabadságát, jogait, jólétét, ne adj’ isten életét veszélyeztetheti, mint például: autóvezetés, parlamenti szavazás, kommunikációs-stratégiai tanácsadás, vezércikkírás, s a többi – nem tartjuk erkölcsileg kárhozatosnak. Az illető szabad elhatározásából vesz a szervezetébe ilyen-olyan kemikáliákat, s evvel saját testét károsítja, de a saját teste, amint arra a „saját” szó félreérthetetlenül utal, az övé, azt csinál vele, amit akar. Ezzel azt is állítjuk, hogy nem értünk egyet szeretett büntető törvénykönyvünknek a kokainozást büntetni rendelő paragrafusaival (cserébe helyeseljük, hogy a dohányzást és az alkoholfogyasztást a törvényalkotó nem kriminalizálta). Azt viszont nem állítjuk, hogy támogatjuk a kokainfogyasztást. A kokain káros! Nem, em­be­­rek, ne fogyasszatok kokaint, még ha – szerintünk – jogotok is van, illetve kellene, hogy legyen hozzá; és emiatt elképzelhetetlennek tartunk egy olyan mondatot, hogy „Bélám, egy morális köpedelem vagy, egy erkölcsi hulla, egy világ szennye, aki méltatlan a nemzet képviseletére, mert felszívtad azt a csíkot”. (Esetleg így: „Jenci, te egy aljadék satöbbi, mert felszívtad satöbbi – előlem.” De ez csak VICC volt!!!)

Még azt is szeretnénk leszögezni, hogy ebből az alapállásunkból fakadóan azt a polgártársunkat, aki békésen kokainozó másik polgártársunkat – akár nagy nyilvánosság előtt – felnyomja a rendőrségen, alapbeállításként utolsó szar spiclinek tartjuk. Ezen imperatívuszunk alól egyetlen fajta kivételt engedünk meg magunknak. Azt az esetet, amikor valamely titokban (vagy féltitokban, mondjuk egy kuplerájban) kokainozó polgártársunk a nagy nyilvánosság előtt, ne adj’ isten közszereplései során – parlamenti felszólalásában, szent-, illetve tanévnyitó beszédében, óvodai anyák napi műsoros estjén, Twitter-üzeneteiben – a törvény szigorát követeli a kokainozókkal szemben, vagy akár csak egy gombnyomással hozzájárul az ilyen törvények elfogadásához. Az ilyen álszent görényről igenis derüljön ki, hogy álszent görény.

Ha megengedik, most visszatérnénk jelen történetünk mellékszereplőihez, a két sportolóhoz. Ha egyszeri, kis mennyiségű kokainfogyasztásuk miatt rendőri eljárás indul ellenük (mint ahogy vélhetően ez fog történni), a retorzió a lehető legenyhébb lesz. Mi a fenti okok miatt – vagyis azért, mert lapunk a kábítószer-fogyasztás okozta egyéni és társadalmi problémák távolról sem tökéletes, de mégis legjobb megoldását a dekriminalizálásban látja – ezt sem helyeseljük. De az elterelés (ami egyfajta megelőző-felvilágosító tanfolyamon való részvételt takar) még belefér, különösen, hogy az eljárás megszüntetésével jár, és nem von maga után büntetett előéletet. Van tehát egy ügymenet, ami – ha átlendülünk elvi fenntartásainkon – akár elfogadható is lehet, hisz minimalizálni bírja a károkat.

Csipes és Dombvári esete azonban ennél csavarosabb. Ők ugyanis – épp azért, hogy professzionális sportolóként tudják megkeresni a kenyerüket – egy magánjogi szerződéssel elfogadták a sportági szakszövetség etikai szabályzatát, mely szerint a sportoló „köteles tartózkodni a drog-, illetve mértéktelen alkoholfogyasztástól”; s ezen etikai norma megsértése esetén a szövetség fegyelmi szabályzata alapján felelősségre vonható. Ezt a szabályt lapunk helyesli, már csak azért is, hogy a kajakozó és kenuzó kiscsávók és -csajok ne a rossz példát lássák a csónakházakban – meg aztán tök mindegy is, hogy helyeseljük-e vagy sem, a két versenyző ezt a korlátozást, ami más foglalkozásokat nem érint, önként, szabad akaratából elfogadta. Erre is van tehát ügymenet: a szövetség fegyelmi bizottsága mérlegel és dönt, a kimérhető büntetések a szóbeli figyelmeztetéstől az ötéves eltiltásig terjednek. A fegyelmi büntetés célja a Fegyelmi Szabályzat 7. paragrafusának 1. bekezdése szerint a „nevelés és a megelőzés”.

Foglaljuk össze. Eddig azt tudjuk, hogy Csipes és Dombvári egy ízben fogyasztottak kis mennyiségű kokaint. Erre van bizonyíték. Lehet, hogy mind a ketten, vagy valamelyikük többször is drogozott, lehet, hogy mások is drogoztak, lehet, hogy az egész dunavarsányi edzőtábor egy nyomorult drogtanya – de erre nincs bizonyíték. (Lehet, hogy a Parlament is egy drogtanya…?)

Ha lesz bizonyíték, majd írunk egy másik cikket. De addig is: Csipes és Dombvári nem váltak „méltatlanná” a „magyar színek képviseletére”, nem keverték gyanúba az egész sportágat, és nem hoztak rá szégyent. Ezek a fogalmak esetünkben értelmezhetetlenek. Ellentétben a szabályokkal. Sőt. Már az is aggályos, hogy a két versenyző drogfogyasztásáról szóló információ egyáltalán kijutott a MACS-ból – elvégre a drogteszt eredménye a törvény szerint szigorúan védett személyes adat.

Ezért azt tartanánk célszerűnek, hogy a szövetség ne engedjen a morális pániknak és a politikai nyomásnak, és a meglévő bizonyíték alapján döntsön a büntetésekről. Ami a józan ész, a minimális emberi empátia és legfőképpen a lefektetett szabályok szerint aligha lehet több pár hónapos eltiltásnál. Mind Csipes, mind Dombvári a riói olimpiára készül (Csipesnek a párosban vagy a négyesben néz ki egy hely, Dombvári ezer egyesben messze a legjobb magyar most) – de hogy esélyük legyen kijutni, nem hagyhatnak ki egy évet. A pár hónapnál hosszabb eltiltás a megélhetésük elvesztését, sőt, pályafutásuk végét jelentheti. Egyetlen adag kokainért – amit gond és következmények nélkül hajthat fel újságíró, politikus, sportvezető, bárki, aki most a két sportoló letaposásában kéjjel működik közre.