A szerk.

Szochazáért

A szerk.

Érdekes dolog ez. Az utóbbi években, amikor az állam kiosztotta a maga művészeti díjait, az ember mindig a fejéhez kapott: ezt meg hogy? Pedig ezer esztendeje világos, mint a nap, hogy a Kossuth-díj és társai szinte teljes mértékben politikai kitüntetések.

Rossz esetben nem elég hozzájuk a művészi teljesítmény, még rosszabb esetben viszont nem is kell hozzá, elég ha megbízható, jó elvtárs az illető, aki valami különös oknál fogva (mely még véletlenül sem például az énekhangja vagy valami ilyesmi) épp művészeti területen működik. Jó eset nincs, punktum. Hacsak azt a praxist nem tekintjük jónak, amelyet az érett szakaszába öregedő szocialista rezsim űzött (és persze az utánuk jövő demokratikus kormányok is), hogy tudniillik „egy népi, egy urbánus” alapon (volt erre egy durvább formula is, azt most elhagyjuk) osztogatták az elismeréseket. A NER mindenesetre azonnal véget vetett ennek a látszategyenlősdinek. Ők tényleg csak tévedésből vagy hozzá nem értésből (vö. ehhez is hülyék) adtak művészeti díjat olyannak, aki életében egyszer sem kukorékolt Orbán Viktor háta mögött valami zászlóerdőbe csomagolt dísztribünön. Éppenséggel az idén is beleszaladtak egy kiadós maflásba, melyet érdemeik szerint Rév Marcell osztott ki nekik. Az operatőr ugyanis a Freeszfe-nek adta az államtól kapott díját, s a vele járó összeget. Ne becsüljük le sose az esőcseppek kőharapó erejét. Ő pedig fogadja innen is az elismerésünket.

De politika ide, politika oda, idén mégsem azért vakarta a fejét az ember, mert Benkő Péter Érdemes Művész díjat kapott. Benkő már korábban is kapott – tán két évet, azt is felfüggesztve, adócsalásért. Jövőre nyilván a Kossuth-díjat kapja meg, legfeljebb azt is felfüggesztve. Ez már csak így megy. Azért sem hörögnénk túlságosan, hogy a Nagy Feró néven fellépő előadó hogyan részesülhetett Kossuth-díjban, és akkor például az Ismerős Arcok vagy a Rohadt Hagymák miért nem. Elvégre még jövőre is a NER osztja a díjakat, akkor is kellenek kitüntetettek, s látva az idei felhozatalt (meg a tavalyit, tavalyelőttit), nem lesz könnyű dolguk, hisz már egy ideje a padlást söprik le.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.