Szijjártó Péter először csak kicsit sértegette a nagykövetet, aztán gázt adott, és hazarendelte a hágai magyar követet. Halász János hivatalos bocsánatkérést követelt, beszállt Kovács Zoltán kormányszóvivő és sokan mások, még a jó mókára mindig kapható főpolgi is táncra perdült, ő például szőrmentén, pindurkát lebuzizta a hollandot (miszerint a követ egy ízben „meghatározhatatlan identitású bárból” „üzengetett” neki közlekedésszervezési ügyekben). Kisvártatva a holland külügyminiszter kiadott egy rövid nyilatkozatot, melyben elhatárolódott Scheltema párhuzamától: „Egyértelmű, hogy a magyar kormány tettei nincsenek semmiféle kapcsolatban a terrorizmussal. Bárminemű arra vonatkozó utalás, hogy kapcsolat lenne egy EU-tagállam és a terroristák módszerei között hibás, és szeretnék elhatárolódni egy ilyen kijelentéstől. Magyarország szövetséges ország és társ-tagállam az Európai Unióban.” Igaz, a szöveget ebben a formájában kizárólag a budapesti holland nagykövetség Facebook-oldalán leltük fel, a holland külügyminisztérium honlapján már nem, ott valóban fontos dolgokról írnak, mint például hogy a Holland Királyság köszönti Pakisztánt 70. szülinapja alkalmából, s kíván neki jó erőt, egészséget. Közbevetőleg: Deutsch Tamás, az MTK nemtője és a Fidesz-rezsim Bóni grófja egy zavaróan trágár Facebook-posztjában a maga számára is érthetetlen módon operettországnak nevezi Hollandiát – jegyezzük meg ez alkalomból, hogy Hollandia egy főre jutó GDP-je közel négyszerese a magyarénak, abszolút értékben pedig úgy 60–70 százaléka a nálánál durván kilencszer népesebb Oroszországénak (mely utóbbinak hazánk vezetése épp a minap ajánlotta fel viszonylag nyomott áron Mária országát), valamint hogy Hollandia az export-import számok tükrében jóval fontosabb gazdasági partnere Magyarországnak, mint a mondott Oroszország, és a többi, és a többi. S végül a köpködésbe beszállt
Geert Wilders is, ő a magyar kormány menekültpolitikáját menesztette égbe a holland kormánnyal szemben. Érdekesség, hogy Wilders amúgy nemhogy a holland uniós befizetések leállítását szorgalmazza, de Hollandia kilépését az EU-ból, miáltal, nemde, befizetni sem tudnának – és ezzel máris jelen felszólalásunk velejéhez értünk.
A fent idézett és különösebb téttel nem bíró kijelentés mellett ugyanis tartalmazott az interjú más érdekességet is, jelesül azt, hogy ugyan miért kellene a holland adófizetőknek korrupt európai (uniós) kormányokat segélyezniük: „Valóban egyre élesebb a vita arról, hogy mi történik a pénzünkkel. Nem pénzelhetjük a korrupciót, nem tarthatunk életben egy korrupt rendszert… A pénz jelenleg a helyi kormányokhoz folyik, és azt csinálnak vele, amit akarnak, ezen változtatni kell.” Értik: egyre élesebb a vita erről, mármint Hollandiában. Pedig eddig se lehetett életlen: a jelenlegi és akkori holland kormányfő, a jobboldali-konzervatív Mark Rutte már 2012-ben, a 2014–2020-as uniós költségvetés vitájakor a strukturális alapok és a mezőgazdasági támogatások súlyos csökkentése mellett kardoskodott (például David Cameron alkalmi társaságában), fő gondja a holland adófizetők pénzének elherdálása volt. Ehhez képest Hollandia egy (holland) főre vetítve még mindig a legnagyobb uniós befizető ország, az ország a költségvetésének 0,4 százalékát fordítja erre – s nyilván véletlen matematikai-politikai egybeesés, de egyes számítások szerint Hollandia nagyjából annyival járul hozzá az unió büdzséjéhez, mint amennyit Magyarország kap onnét. A jó operettista édesanyjukat!
Most viszont a távozó nagykövet – vagy nem is, ne csináljunk legalább magunkból bohócot, és ne tegyünk úgy, mintha Scheltema szájával nem a hágai kormány beszélt volna; szóval a holland kormány azt üzente, hogy lassan elfogy Mészáros Lőrinc mézeskalácsa. Áthidaló, lopásgátló megoldás lehet, ha az uniós támogatásokat Brüsszel osztaná; de mert ez a módszer gyakorlatilag majdnem kivitelezhetetlen, a mondás így, a 2020 után kezdődő uniós költségvetési ciklus vitájának startja előtt pár perccel inkább csak ez: ha tovább loptok, nem lesz pénz egyáltalán.
A magyar kormány ezt a figyelmeztetést inkább elengedte a füle mellett, azt remélve, hogy a magyar választópolgárok is ezt teszik majd, és ez érthető magatartás. Kétségkívül hülye helyzet állna elő, ha a tolvaj hangosan tiltakozik, midőn az általa fényes nappal, mindenki szeme láttára meglopott illető abszolút jogosan lopással vádolja. (Ezzel a nehézséggel egyébként, ha csak egy pillanatra is, de szembesült Szijjártó Péter: amikor Rónai Egon az ATV-n ez irányú keresztkérdésnek vetette alá, a külügyminiszter azt felelte, hogy ha valóban lopnának, akkor nem lenne, nem lehetne ilyen nagyszerű állapotban a magyar gazdaság. Közepesen frappáns válasz.) Lássuk be azt is, hogy a kiutat a műfelháborodás adja csak – s a holland követ interjúja után vert morális pánik csak az egyik epizódja annak a jól kivehető kormányzati törekvésnek, amely az önsajnálatba és a giccsbe belebutult, pálinkaszagú magyar nacionalizmus önpusztító energiáit az ország európai uniós tagságára összpontosítaná. („Magyarországot senki nem rágalmazhatja következmények nélkül” – mondta Szijjártó, pedig a követ nem Magyarországot, és nem rágalmazta.) Ha nem ad pénzt az EU, akkor egy percig sem maradunk tovább tagok – már ha Orbánon múlik. De egyelőre nem rajta múlik, Orbán örökös uralkodása és az Európai Unió közül a magyar választópolgárok többsége még mindig inkább az utóbbit választaná. Mindezt a konstellációt beláthatatlanul bonyolulttá és kiszámíthatatlanná teszi az, hogy az unió jövőjéről és a következő közös költségvetésről a vita a 2018-as magyarországi választás után esedékes – de előbb-utóbb ez a kérdés tornyosul majd fel előttünk. Ők már erre a pillanatra készülnek.
