Ha önöknek pendelyes korukban volt ún. ifjúsági mozibérletük, akkor azt is tudják, hogy mit mondott Lenin Lunacsarszkijnak egy önfeledt pillanatában. Nos, azt, hogy: minden művészet közül számunkra legfontosabb a film - talán részeg volt, talán nem látott még tévét, tudja a manó, abban viszont biztosak lehetünk, hogy például Hiller Istvánnak volt ifjúsági mozibérlete. Szeretett moziba járni, és Lenint is nagyon bírhatta - de a közelmúlt politikai héroszai közül ebbéli hóbortjaival távolról sem áll egyedül.
A periodikusan ismétlődő választásokon a nép kis mozibubusokat ültet rendszeresen ennyakára. Emlékeznek még a miniszterelnöki Orbán Viktorra? Neki volt saját filmje is, a Hídember. Medgyessy Péter is szerfelett gerjedt a celluloidra, neki is kellett egy. Igen, megcsinálta. Persze az is számított, hogy drágább legyen, mint a Viktorkáé, hogy dicsekedhessen a homokozóban. Az övé, a Sorstalanság máig a legdrágább magyar film. De még így se biztos, hogy Megyóka győzött a homokozóban, mert Viktorkának volt egy másik is, a Bánk bán - az se két fillérbe került. Gyurcsány Ferencnek már tényleg csak egy kétmilliárdot meghaladó büdzséjű mozi hiányozna, így ő csak örökbe fogadott egyet, amikor Szabó István lebukott, a Rokonokat (az nem is volt olyan drága; persze mondhatnánk ezt úgy is, hogy Gyurcsány Ferencnek nem filmje van, hanem spiclije, Szabó). Hiller meg úgy lehetett vele, ha a főnök fogadhat örökbe filmet, akkor ő miért nem? Rámozdult gyorsan Andy Vajna Szabadság, szerelem című hazafias dolgozatára - ez mégis mennyivel jobban fest, mintha Kovi valamelyik mélyen neorealista remeklését, mondjuk az Ali Baba és negyven ápolónőt akarta volna lenyomni a cannes-i filmfesztivál szervezőinek, khm, mély torkán.
De legyünk igazságosak, Hillernek már jóval előbb feltűnt a filmművészet fontossága, ő már ott volt a 2004-es cannes-i murin is - Gyurcsány nem nagyon ért rá akkoriban -, és mit tesz isten, akkor is pont Andy Vajna egyik projektjéért szállt síkra, Etyekwoodért. Meg is lett az eredménye, tőle tudjuk: "Az etyeki stúdiókomplexum létrehozásának tervét 2004 májusában jelentettük be a cannes-i filmfesztiválon, azóta már jóval kisebb kétséggel fogadják a Korda Stúdiót." Ja, mert addig az egész Cannes egy emberként akarta megmenteni a világszerte méltán közkedvelt etyeki chardonnay-ültetvényeket a filmstúdióból vélelmezhetően kiáramló sötétség káros hatásaitól. A szőlőnek fény kell, a filmet meg, ha fényt kap, megette a fene.
A történet egyébként pofon egyszerű, van ennek a cannes-i fesztiválnak egy Tous les Cinémas du Monde nevű programja, arról szól, hogy néhány ország egynapos bemutatkozási lehetőséget kap a fesztiválon. Idén hazánk India, Libanon, Kolumbia, Szlovénia mellett jutott volna e kitüntető lehetőséghez. Mit csinál ilyenkor egy olyan ország, mondjuk Libanon, ahol az utóbbi időben nem minden percüket Lenin aranyköpéseinek gondos tanulmányozásával töltik? Megbíznak egy értő személyt, hogy válassza ki néhány (egy nap nem a világ) hasonló fórumot még álmában sem remélő fiatal rendező munkáját, aztán hadd szaladjon, Croissette, pálmafák, vörös szőnyeg, csajok. Nem, mi nem. Mi nyomjuk a hollywoodi veteránt, aki mellesleg már ott volt a berlini filmfesztiválon. Franciák erre azt mondják, hogy tán mégse kéne... Mondják egyszer, kétszer... Aztán Hiller István hatodik (hatodik!) e-mailjére kiborulnak, mint egy doboz szög, és mást mondanak: Szabadság, szerelem? Ují, ují, Liberté, dámúr? Akkor húzzatok! És meghívják helyettünk Lengyelországot, hátha ők nem próbálkoznak Andy benyomásával.
Ciki, ciki, égünk, égünk, de Hillernek sem kell még feladnia; minden évben három nagy filmfesztivál van a világon. Berlin, Cannes, Velence. Berlin megvolt, Cannes nem (bár az elég kellemetlen, hogy Vajnán kívül az arra érdemes fiataloknak sem), Velence azért még összejöhet.
Szívből kívánjuk, mint ahogy azt is, hogy oda már mint a film producere kísérje el Hiller a kis kedvencét. Kultuszminisztert meg majdcsak találunk valahogy.
