Van-e így érintkezés, ahogy ezeket a dolgokat írom (kérdem magamtól), és ahogy írom, sikerül-e saját magammal érintkeznem legalább? Mi igaz abból, amit hiszek: hogy gyötrelem a "saját" megnyilvánulás, és hogy inkább elviselem (valamit muszáj!) mások elmeéleit (fordítandó könyvek és jellegük), semhogy nekem legyen adva egyre, hogy mondjam, csak mondjam, csak mondjam? Érintkezni magammal: két felem nem érintkezik, mesélem itthon. Legékesebb, éktelen példája ennek a vízszintes - éji - testhelyzet meg a nappali függőleges.
Éji testhelyzetben egyetlen dolgon kívül semmiféle elképzelhető aktivitásra nem tudok igent mondani. A "Volt egyszer egy ember", a plusz-mínusz egyszeregy ember képletéből a mínusz figura. Sokszor volt úgy, idegenben főleg, hogy inkább kockáztattam, hajnalban felébredve, majd nem tudok visszaaludni, de kávét ittam, nem lehetett, annyira nem lehetett bírni a mínusz állagomat. Hogy (kafkaian!) többé sehova se megyek, egy szót nem szólok stb. Nem iszom, nem cigarettázom etc. A kávé ezt olyasképp mulasztja aztán, mint közönséges serkentőszer. Melyik én vagyok akkor én? Csak a depresszió múlna el, s jönne a plusz ember-részem? Hihetek ennek.
Nem nagyon, ennél megbízhatóbb dolgokban sem hiszek, ha érdekelnek, de a vízszintes testhelyzetből áthozom a függőlegesbe, hogy - nem érdekelnek. Ez egy betegség, mondom itthon épp tegnap, jó, utazás után (nem utazom többé!) kimerülten, három teljesen hiába (íróilag azért még használható viszontagságokkal, így vigasztal minden tárgyilagos jóakaróm) eltöltött nap után, melyeknek legfőbb élményei... de majd ezt később. Ez egy betegség, mert így, ahogy én élek, nem lehet élni, főleg nem érdemes, holott, lásd Nemes Nagy Ágnes: "nem akarok meghalni, nem", a könyvekben, amiket fordítok, olyan ronda halálok vannak, hogy nem, és kész, és egy közönséges allergiás fulladás is, ha éjjel jön, köszönöm, épp elég információ. Csak akkor ez, mondom.
Írd le, hallom itthon, tetszik, amit mesélek, ez az éles ellentét, hogy - ráadásul! - tömérdek apró dolgot értékelek, a bécsi O (") villamos külvárosias vonalszakaszát, a kis teret, ahol hurokban végzi, a végállomás éttermét, gyalult asztalok a szűrt napfényben, öregurak újságot olvasnak kint, bent presszós az egész, de nem párizsias bisztró, kopárabb, viszont kint megcsodálható a sínek közt a fű - szeretem! -, igaz, az időt húznám csak, hogy frissen fölfedezett szerb (horvát?) étterembe menjek, plüssülések, barnás falikarok, műanyag márvány asztalok, ódonság, jó. És várnak, lesz szakácsnő, süt nekem májat, miminden. Jó a bor. Olcsó. Kétszer visszatérek. Fogyni szeretnék, közben végigeszem a restit és vidékét: 9 szem gesztenye, egy frankfurter. Döntögetem magamba a bort. Csatornázás folyik a Memmsengasséban, csodásan rozsdás munkagépek, őslényekként, véletlen helyzetekbe dermedve; egy salakbeton épületcsontváz, miért nincs velem a fényképezőgép. És így tovább. A hurokvégállomás egyik hosszú asztalánál elfogyasztok egy papírvékony omlettet. Élvezem, hogy vissza az "-val az ismert út már nem olyan hossz. Mint londoni külnegyed egy Eliot-versből vagy jobb varsói, egy hajdan imádott Marek Hlasko-novellából. A szakács nénivel üdvözöljük egymást, törzsvendégek már köszönnek, egy alak nagyon morc. És a többi. A máj jó. Telefonálok egyet haza.
Délután maga a kínszenvedés: "a lovak" nekem lehaltak, nem tartom magam megbízhatónak, ihletemből egy-egy fél délutánra futja, kidobni való pénzem nincs. Akkor meg? Az utazások minden részletétől borzadok. Jó, hagyjuk most azt, ami Szpéró madarunk életében volt: hogy csak felnéztem az égre, és "repülés nem"! Most is mondhatnám, hogy a csillag, Szpéró égi képe, üzen nekem valamit. Nem mondom. Vagy hogy Totyi, aki hihetetlen széppé kivedlett, és nagyon társas, megérdemli (én megérdemlem!) az évtizedes itthon-együttlétet; ha megérjük. Megint a kettősség: ami a legevidensebb, hogy én innen nem akarok elmozdulni most megint (pedig, pedig, pedig... épp most kéne, mondja valaki), ezt, no lám, képtelenség elbeszélni. Az írás betegsége, nem csupán az enyém, ez.
Mit meséljek dolgokat, poéneket a dubai sejkség lóügyeiről. Mit hozzak ilyen hasonlatokat. Hogy a kis W. R. Swinburntől elvette a sejkje az angol Derby-győztes Lamtarrát, aztán Dettori nevű kedvence alá rakta. De hiába, hogy így nyertek rendre, Amerikába nem vitte át, nem és nem. ´ nem. Hiába, hogy ez is mekkora történet: H. C. sokszoros champion-idomárnak miért nem lovagol többé K. F. Sokszorosan ellenőriztem a történetet. A sejk (Mohammed) kirúgta H. C.-t, mert "hagyta, hogy az asszony belepofázzon" a lovak dolgaiba. Az asszony H. C. második felesége. Volt? Mert K. F. zsoké, akit H. C. mesteridomár a maga kirúgatása után szerződtetett, és a helyi tulajdonosoktól rengeteg lovat kapott, jól megverték a sejk dubai telepét s trénerét a következő évben, K. F. zsoké tényleg beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Csak egy baj lett: állítólag ő lett az "elkerítő" a mesteridomár nejének egy bizonyos kalandjában, amiért Mohammed sejknek lett mégis igaza: lovak (és lovászok) és hölgyek... Szétválasztva kell kezelni a témákat. Na ja, H. C. mesteridomár és K. F. championzsoké útjai szétváltak (K. F. ki lett rúgva).
Ezek a dolgok engem nem érdekelnek már (épp), nem hatnak rám semmiféle példa erejével.
Persze bármiféle utazás azért vált lehetetlenné, mert "elment a ló". Eltűnt, mint egy vízjel... én nem is tudom. Üres így belül a papír.
Mint az "Ilyen hosszú távollét" c. filmben az emlékezete-vesztett clochard, akit összeszednek régi barátai a háború után, felesége felismeri - csak ő nem emlékszik. Próbálkozik, kocsikat, lovakat, sejkeket, hölgyeket, házakat vág ki nekik színes folyóiratokból, melyek a romtelepen halommal hevernek. De hogy ő az lenne, akinek-aminek nézik? Nem.
Végül elriasztják, ám sebaj, "majd visszatér, csak meg kell várni a telet". Behajtja az éhség, a fázás. Talán. Nem biztos. Csak ki kell bírnom "itthon és ezt itt itthon és magamat itthon", kell csinálnom a szakmunkát (fordítás stb.), és ez jó összefüggésrendszer... és itt a kártyabajnokság és a Totyi meg a Rudi verebünk, és nekem emez utóbbiak (a 27 éve zajló bajnokság pl., az én, a mi saját rendszerünk, több, mint bármi!), igen, elegendőek lesznek. Többet nem az, hogy nem ígérhetek másnak vagy magamnak, de épp elég, hogy ez van, elfogadom az újabb csodás vissza-fejleményt. Szép volt, elég volt, maradok, mint fentebb, úgy látszik, tényleg:
-1
