„Az 1867-es kiegyezést követő évtizedek a magyar felemelkedés csodálatos korszakává váltak. Nyugatos polgárosodásunk aranykora ez. Eredményeit azóta is csodálja a világ” – ezt nem Deák Ferenc vagy Andrássy Gyula mondta évtizedekkel ezelőtt, hanem Áder János a legutóbbi újévi köszöntőjében, s még azt is hozzátette, hogy „ha a szabadság nemzeteként joggal vagyunk büszkék arra a bátor kiállásra, amelyet a magyarság 1848-ban, 1956-ban és 1990-ben tanúsított, akkor a kiegyezést és az azt követő korszakot is méltó módon érdemes elhelyeznünk történelmi emlékezetünkben”.
Úgy tűnik, Áder véletlenül rossz vonatra szállt, hisz vonatkozó intelmeit az Orbán-kormány nem fogadta meg. Idén volt ugyanis az 1867-es kiegyezés 150. évfordulója, de a történelmi évfordulókat szívesen, olykor sok százmilliónyi közpénz felhasználásával ünneplő kormány erről szinte az egész évben hallgatott: nem épült be a megszólalásaikba, nem rendeztek semmiféle ünnepséget, és a fideszes politikusok sem igazán hivatkoztak beszédeikben a másfél évszázada megköttetett megállapodásokra.
| ||
Volt azért néhány cselekedet, amely azt mutatta, hogy a kormány nem teljesen feledkezett meg a kiegyezés évfordulójáról: a Matolcsy György vezette Magyar Nemzeti Bank (MNB) ezüst- és rézötvözetű emlékérmét bocsátott ki „Kiegyezés” megnevezéssel, és akinek ez kevés lenne, annak még ott van az is, hogy a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) több, a kiegyezéssel kapcsolatos ismeretterjesztő előadást és konferenciát támogatott. Mindössze ennyi történt.
A történészszakma konferenciáinak egyikén viszont felszólalt Kövér László, aki az Országházban tartott rendezvény fővédnöke volt, és beszédében nagyon józanul azt mondta, hogy nem a politikusoknak kell eldönteniük a kiegyezésről szóló vitát, majd gyorsan azt is hozzátette azért, hogy talán lehet valamiféle párhuzam az egykori bécsi udvar és az „egyre inkább birodalmi ambíciókat és allűröket mutató brüsszeli bürokrácia viselkedése között”. Egy másik konferencián Balog Zoltán vett részt, s úgy nyilatkozott a kiegyezésről, hogy nekünk ez jelentette az utolsó aranykort, tavaly pedig azt mondta, a kiegyezés a magyar történelem egyik „vezérfonala”.
| ||
Ennek fényében még érdekesebbnek tűnik, hogy a történelmi párhuzamokkal előszeretettel élő Orbán Viktor megszólalásaiban csak egyszer utalt az 1867-es kiegyezésre. Átnéztem a miniszterelnök összes idei nyilatkozatát és interjúját, és csupán egyszer hivatkozott a kiegyezésre: akkor, amikor a Mészáros Lőrinc köréhez köthető tiszapüspöki cukorgyárat adta át október végén. Nos, azt mondta, hogy a „2013-ban elindult növekedési pálya” olyan sokáig tart majd, mint „az ország gazdaságtörténetének aranykorában, a kiegyezés és az első világháború között”.
A legtöbb történelmi eseményhez hasonlóan a kiegyezés megítélése is vegyes: sokan azt említik, hogy a Habsburg Birodalom–Monarchia többi tagja számára közel sem volt olyan pozitív a 19. század második fele, velük ugyanis nem egyezett ki I. Ferenc József. Ez azonban nem lehet elfogadható magyarázat arra, hogy miért nem foglalkozott az évfordulóval a kormány, lévén a kiegyezésnél jóval negatívabb megítélésű Horthy Miklós és a két világháború közötti időszak mellett idén júniusban már végleg kiállt Orbán, de október 23-án Dózsa László színész kamu ’56-os sztoriját is megvédte kvázi, amikor az 1956-os forradalom hősei között emlegette. Sokkal valószínűbbnek tűnik tehát, hogy nehéz lehetett volna egy olyan kormánynak kiegyezésről beszélni, amelynek lételeme a harc, és alig van olyan pillanat, amikor ne az Európai Unió ellen fenekedne.
A kiegyezés kulisszatitkairól, megítéléséről még december elején beszélgettünk Kövér György történésszel, az ELTE egyetemi tanárával:
„Ez az alkuk természete"
Az idén 150 éves osztrák–magyar kiegyezés tanulságait talán máig sem emésztettük meg, az esemény sok tekintetben ma is emlékezetpolitikai viták tárgya. Az ekkor létrejött dualista rendszer jellegzetességeiről és folyton változó megítéléséről kérdeztük a korszak kutatóját, számos remek könyv szerzőjét.
