A pódiummal szemben helyet foglaló, kétszáz fős kemény mag sorait pásztázva kevés meglepő arcot látunk a Millenáris Fogadóban, ahol Orbán Viktor immár tizennegyedik alkalommal tartotta meg szokásos évértékelő beszédét a Fidesz holdudvara előtt. A minisztereken és majdnem a komplett kormányon túl itt vannak a jól ismert Fidesz-celebek is, Lázár „CBA” Vilmostól Pataky Attilán át Balázs Péterig és Mészöly Kálmánig, egyedül az újdonsült színházigazgatót, Nemcsák Károlyt hiányoltuk, de lehet, hogy csak nem vettük észre. Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás elmélyülten diskurál, azon pedig már természetesen senki, így mi sem akadunk fenn, hogy olyan, jogállamokban függetlennek tekintendő állami szervek, mint a főügyészség (Polt Péter), a médiahatóság (Szalai Annamária) vagy a számvevőszék (Domokos László) vezetői is az első sorokban ülnek egy ilyen nettó pártrendezvényen.
Széles pásztázó szeme
A kezdés előtti percekben aztán izgalmas, a gesztusokból kiolvashatóan pedig termékeny diskurzus kezdődik az első sorokban helyet kapó prominensek között: Demján Sándor és Széles Gábor körül egyszerűen megszűnt a világ hosszú percekre, a két szempár úgy egymásba fúródott, tán észre se vették, amikor Rogán Antal vezetésével elhaladt mellettük a pesti kerületi polgármesterek krémje, Papcsák Ferenccel és Kocsis Mátéval. A két üzletemberhez nemsokára csatlakozik Csányi Sándor OTP-vezér és a Fidesz-elitben nyilvánosan most debütáló Németh Lászlóné is, akire Széles meglehetősen villámló szempillantásokat vet. Ekkor a sajtópáholyban élénk találgatás indul arról, vajon a feltűnően helyezkedő Szélesnek hány jobboldali médiumot és békemenetet kell még összehoznia, mire elérhető közelségbe kerül hozzá egy miniszteri bársonyszék.
Fotó: Németh Dániel
Orbán a terembe lép, és hangos tapsvihar köszönti – sőt rögtön vastaps anélkül, hogy akár csak egy mukkot is szólt volna. Sokatmondó, hogy a bevonulók sorát Habony Árpád, a miniszterelnök főtanácsadója zárja, aki egy hajsimítás után srégen Orbán válla mögött, a sor legszélén foglal helyet.
Az évértékelő felvezetője (és későbbi levezetője) Balog Zoltán, aki mindenki előtt a miniszterelnök urat köszönti, és köszöni neki, hogy eljött. A felzárkóztatásért felelős államtitkár „új kezdetekről” beszél, ami lehet, hogy már éppúgy a konszolidációs retorika része, akárcsak Lázár János minapi berlini nyilatkozata. De annyira homályosan fogalmaz és olyan kínos hajbókolásba kezd, hogy inkább az a benyomásunk támad, zavartságában egyszerűen összevissza beszél.
Türelmet kér a kormányfő
Orbán Viktor nyitásként előrebocsátja: hosszú lesz és néha meredek. Ezt az ígéretét csak félig sikerül majd beváltania, mert hosszúnak tényleg elég hosszú lett, de egyéb tekintetben viszonylag kevés izgalomra ad okot. Beszédében a maga szempontjából végig ésszerűen navigál, kár, hogy ezt sokszor igaztalan állításokkal és érvekkel teszi.
A kormányfőtől várható retorikai fordulat a beszédben részben megvalósul: Orbán valóban tesz gesztusértékű, a konszolidáció irányába mutató kijelentéseket, de hű marad az eddigi keretekhez. Ezeket ismerjük: 2011-ben azért szívott mindenki, mert soha nem látott válságban van Európa, plusz a szocialisták ugye elvittek mindent, felhalmozták az államadósságot, emiatt pedig a kormánynak továbbra is türelemre van szüksége. Az újdonság az, hogy – a békemenet sok százezres tömege és némi alaposan becsomagolt önkritika meglibbentésével – megkezdődik a hű Fidesz-szavazók puhítása és áthangolása a konszenzusos európai politikára.
Fotó: Németh Dániel
Ezt követően az elmúlt majd két év gazdasági „sikerei” kerültek kevéssé eredeti kontextusba. Megtudtuk, hogy az adórendszer átalakítására azért volt szükség, mert a munkát és a teljesítményt nem büntetni kell, hanem megbecsülni, a társadalmi igazságosság terepe nem az adózás, hanem a szociálpolitika. (Itt szemmel láthatóan a közönség jelentős része már elvesztette érdeklődését.) Orbán szerint az egykulcsos adó arra motiválja a kiskeresetűeket, hogy dolgozzanak és keressenek többet, amit – következésképp – eddig vélhetően nem akartak megtenni. (Mivel e kérdésben viszonylag kevés érintett volt a meghívottak közt, ez sem kötötte le a közönséget.) Eztán a miniszterelnök – pihentetésként a sok közpolitikától megfáradt publikumnak – valami rejtélyes magyar hajtóerőről kezdett beszélni, egy érzésről, miszerint „mi megérdemelnénk, hogy többet kapjunk, ha azt nézzük, hogy mennyit dolgozunk. Rosszabbul élünk és kevesebb megbecsülést kapunk, mint amennyit megérdemlünk”. Ezt, bár nem mondta ki, valószínűleg mintegy biztatásként csapta mellé a kisebb keresetűeknek, akiknek elvileg 2013-tól már jobb lesz.
Helyenként hangos szisszenések
Az oktatás átalakítására, a szociális és büntetőpolitika, valamint a közmunkaprogramokat érintő sikerekre is felhívta a figyelmet a miniszterelnök – ezektől helyenként hangos szisszenések hallatszottak a sajtópáholyban. Orbán újrahasznosította a Tenkes kapitányáról és a Nagy Indiánkönyvről szóló fordulatokat is, amiből aztán többen azt a következtetést vonták le a helyszínen, hogy Habony Árpád alkotói válságba került. Amúgy ezek a szellemességek voltak hivatottak a konszolidációs üzenet nehéz terhét hordozni: Orbán megint csak arról beszélt, hogy ésszerűen és a magyar érdekeket fel nem adva, de meg fogunk egyezni a külső hatalmakkal.
A beszédben egy újabb, széles körű összefogás víziója is kibontakozott, hiszen a régebbi, a kétharmados összefogás a közvélemény-kutatások szerint jó ideje látványosan apad. Ezt a szövetséget – állította a kormányfő – a középosztály vezeti majd, de idetartozhatnak még a visszakapaszkodni szándékozók (értsd: azok, akik hajlandók dolgozni, hogy kellő szorgalommal eljuthassanak a jelenlegi 47 ezer forintos közmunkabértől addig, hogy az egykulcsos adó kedvezményezettjei legyenek, illetve a középfokú tanulmányaikat 16 évesen abbahagyók azon része, akiknek „benőtt a feje lágya”), valamint a nyugdíjasok is. Az ő szavazataik nélkül ugyanis nem lehet választásokat nyerni – mutatott rá Orbán meghökkentő őszinteséggel, miért is van rájuk szükség.
Fotó: Németh Dániel
A politikai vetélytársak közül a balosokról megtudtuk, nekik nem fontos az ország, és bármikor eladják azt bárkinek. A „tőlünk jobbra lévők” pedig minden államférfiúi bölcsességet nélkülözve sosem egyeznének meg semmiről, ők tehát „komolyan vehetetlenek”. Ezzel Orbán kényelmesen középre helyezte a kormány új, konszolidációs politikáját: a felelőtlen fasiszták és az önfeladó balosok közé. Végül kedvenc fociedzői retorikai futamával zárt: a győzelmet kétharmad részben csak akarni kell.
Révész aggályai, Simicskó öröme
Összességében Orbán a vártnál kevésbé látványosan lavírozott, emiatt a közönség ugyan élvezte a műsort, de már egyre inkább csak megszokásból, a régi ismerősökkel való találkozás okán. A végén Balog Zoltán még visszavette a szót, és bejelentette a Patrióta Európa Mozgalom megalapítását – erről azonban semmi nem derült ki, igaz, ez már senkit nem is érdekelt.
A Millenáris Fogadóból kifelé igyekvő képviselők nem voltak bőbeszédűek, de Révész Máriusz kérdésünkre azért örömét fejezte ki, hogy a konszolidációs szándék – melyet tavaly év vége felé már ő is szorgalmazott volna – „kiérződött a beszédből”. Az Orbán által hosszan méltatott oktatáspolitikáról azt mondta: sokat javultak a törvények, bár még így is vannak aggályai ezekkel, illetve a keretszámok meghatározásával kapcsolatban, reméli azonban, hogy a további jogszabályok kiküszöbölik a bajt. A kereszténydemokrata Simicskó István is a konszolidációnak örült, jelesül annak, hogy egyensúlyba került a nemzeti érdekek képviselete a kiegyező hajlamú bölcsességgel. A rendezvényről távozók pedig egyöntetűen azt mondták nekünk, hogy ma Orbán Viktor ezernyi jó tulajdonsága közül a bölcsesség került előtérbe. Ők pedig, hangoztatták, eleve erre számítottak. Minden más csak túlzás lett volna.
