Fotó: Németh Dániel
Magyar Narancs: Mit takar a szovjet tanácsadó fogalma?
Baráth Magdolna: Az orosz két kifejezést használ: tanácsadó (szovjetnyik), illetve specialista (szpecialiszt). Ez utóbbit szakértőnek, szaktanácsadónak fordíthatnánk. A magyar dokumentumok nem különböztetik meg minden esetben ezeket, pedig a két kifejezés valódi tartalmi különbségeket rejt. Erősen hierarchizált rendszer volt ez, a tanácsadói körön belül is különböző kategóriákkal: főtanácsadó, vezető tanácsadó, tanácsadó, instruktor, akik a magyar hatalmi struktúra különböző szintjein állókkal tartottak kapcsolatot. A főtanácsadó általában a miniszterrel, miniszterhelyettessel, állambiztonsági vonalon az ÁVH vezetőjével, vezetőhelyettesével, az egyszerű tanácsadók a minisztérium főosztályvezetőivel, állami főhatóságok vezetőivel. Az instruktorok még alacsonyabb szinten dolgoztak, az erőszakszervek osztályainál és a hadsereg alegységeinél, csapattesteinél, a szakértők pedig üzemekben, vállalatoknál, felsőoktatási intézményeknél, de akadtak nyelvtanárok, balettmesterek, filmrendezők is. Egy időben szinte presztízskérdés volt, hogy mindenütt legyen szovjet tanácsadó. 1951-ben a Levéltárak Országos Központja is kért egyet a levéltári rendszer kialakításával és a forráskiadványokkal kapcsolatos problémák megbeszélésére hivatkozva. Ezt a kérést a magyar külügyminisztérium már elutasította, a levéltárak nem kaptak szovjet tanácsadót. Ennek ellenére a magyar levéltári rendszer, a pártiratok struktúrája - fond, fondcsoport, őrzési egység - teljesen a szovjet mintát követi.
MN: Az élet minden területére kiterjedt a tanácsadók hatásköre?
BM: Majdnem minden területére. A rendszer fokozatosan épült ki. Először az állambiztonsági szerveknél jelentek meg. Farkas Vladimir visszaemlékezései szerint 1947-ben már volt itt képviselete a szovjet állambiztonságnak. Nemrég arra találtam forrást, hogy már 1946-ban működött a szovjet állambiztonság itteni rezidentúrája: egy Arszenyin Tyiskov nevű diplomata vezette, aki a szovjet nagykövetség tanácsosa, 1949-ben pedig néhány hónapig nagykövet is volt.
MN: A megszálló hadsereggel együtt érkeztek a tanácsadók is?
BM: Már a hadsereg mellett is működtek NKVD-egységek, a Vörös Hadsereggel párhuzamosan érkeztek az ellenállási gócok felszámolására. A szovjet állambiztonság képviseletet működtetett az ausztriai Badenben. Mihail Bjelkin vezette, aki 1945-től rendszeres kapcsolatban állt Péter Gáborral. Tömpe András visszaemlékezései szerint már akkor együttműködtek a kommunista párttal a politikai rendőrség felállításában. Egy feljegyzés szerint 1945-ben három GPU-tiszt állt a belügyminisztérium Andrássy úti épülete előtt, bent pedig egy Orlov nevű civil ruhás tiszt segédkezett a rendőrség megszervezésében. De ezt a feladatkört még nem feltétlenül nevezték tanácsadásnak. A tanácsadók érkezésének hivatalos procedúrája volt, a magyar kormánynak kellett kérnie őket. A kérésről elvi döntést hozott a Szovjetunió minisztertanácsa, és kiadta a feladatot az illetékes terület vezetőjének, hogy tegyen konkrét javaslatot a tanácsadók személyére. Ezt aztán a szovjet minisztertanács vagy a párt vezető testülete jóváhagyta.
MN: Ugyanígy működött a többi ország esetében is?
BM: Igen. De Csehszlovákiában és Lengyelországban már 1945-46-ban megjelentek a hadseregnél a szovjet tanácsadók. Nálunk csak később, mert Magyarország a vesztes államok közé tartozott, és a fegyverszüneti egyezmény, illetve a békeszerződés korlátozta a fegyveres erők kiépítését és a hadseregfejlesztést.
MN: Tehát a belügyi vonalon kezdődött a tanácsadói rendszer kiépülése. De akár itt, akár a többi területen ez valóban, szó szerinti tanácsadást jelentett, vagy inkább utasítást, amit a birodalom képviselői adnak a periféria vezetőinek?
BM: A tanácsadók működését szabályozó későbbi dokumentumok előírják, hogy tevékenységük csak tanácsadásra koncentrálódhat, nem adhatnak utasításokat, közvetlenül nem avatkozhatnak be az ügyekbe. A valóságban azért ez nem egészen így történt. Ennek két oka volt. Magyar részről akkor is utasításnak vették a tanácsadók szavait, amikor azok nem utasításként hangzottak el. Másfelől az állambiztonsági vonalon jól látszik - a Rajk-perről van a legtöbb anyagunk -, hogy szó sincs puszta tanácsadásról, hanem bizony jelen vannak a kihallgatásoknál, tanúk meghallgatásánál, szembesítéseknél is. Instrukciókat adnak, hogyan viselkedjenek a vádlottak és tanúk a bíróság előtt, mit mondjon az utolsó szó jogán a vádlott, segítenek a tárgyalás helyszínének kiválasztásában, utána pedig a közlemények megfogalmazásában.
MN: Ezt dokumentumok bizonyítják?
BM: Egy orosz történész, Nyikita Petrov a 90-es évek elején, "az SZKP bűneit vizsgáló bizottság" tagjaként kutathatott a KGB utódszervezetének levéltárában. Tavaly megjelent könyvének egyik fejezete a Rajk-perrel és a szovjet tanácsadók ebben játszott szerepével foglalkozik. A Budapestről Moszkvába küldött jelentések alapján hoz fel példákat a tanácsadáson túlmenő szerepvállalásról. Amit Bjelkin azzal indokolt, hogy a kihallgatásokon úgy találták: rossz irányba megy a vizsgálat.
MN: Olyan értelemben, hogy nem bizonyosodnának be a vádak?
BM: Nem, inkább azt kifogásolták, hogy a vádlottak annyira abszurd vallomásokat tesznek, ami már megkérdőjelezi az egész per komolyságát. Azt mondják, hogy ha nem szólnak időben az ostobaságok miatt, akkor ők lesznek a felelősök. Muszáj közbeavatkozniuk a per megkívánt jugoszlávellenes irányultságának elérése érdekében. Mindezekből az is kiderül, hogy nem volt mindig harmonikus a viszony Rákosi és a tanácsadók között. A Sztálin által is olvasott jelentések tanúsítják, hogy akadtak konfliktusaik.
MN: A magyar elképzelések nem mindenben passzoltak a szovjetekéhez?
BM: Igen, például Rákosi rövid, négy-öt oldalas vádiratot szeretett volna, ők viszont egy sokkal részletesebb, kifejtőbb jellegűt, amely hasonlít a 30-as évek szovjet pereinek vádirataihoz. Összevitatkoztak. Rákosi közölte, hogy ezt majd ő úgyis megvitatja Sztálinnal, és akkor kialakul a végső formája. Később, amikor a Rajk-per után Rákosi egy még nagyobb szabású összeesküvést készült felvázolni, amelyben katonák és egykori szociáldemokraták is benne vannak, kétségeiknek adtak kifejezést a szovjet tanácsadók - akik közül néhányan aztán Prágában, a Slansky-per megszervezésével folytatták a munkát.
MN: Tudtak magyarul? Vagy tolmácsoltak nekik? Egyáltalán, voltak magyarok is a szovjet tanácsadók között?
BM: A tanácsadók szovjet állampolgárok voltak. Nem tudunk arról, volt-e köztük magyar, és arról sem, hogy tudtak-e magyarul. Sztálin halála után, amikor Berija lett az összevont állambiztonsági és belügyi minisztérium vezetője, felülvizsgálta a tanácsadók munkáját is, és hiányosságként rótta fel, hogy több éve ott vannak már, és még mindig nem tanultak meg magyarul. Tehát lehetett egy ilyen elvárás. A Rajk-per esetében nem tudjuk, hogy tolmács volt-e jelen a kihallgatásoknál, vagy eleve úgy állították össze a vizsgáló párokat, hogy a magyar államvédelmista oroszul beszélő legyen. Mert hiszen akadtak ilyenek, Kovács János és még néhányan tudtak oroszul. Sőt Péter Gábor egyik helyettese, Szűcs Ernő a szovjet állambiztonság ügynöke volt, akárcsak Kovács János, a magyar államrendőrség egyik meghatározó személyisége, aki azonban egy műtét következtében hamar elhunyt. A későbbi évekből tudjuk, hogy volt tolmácsuk az állambiztonsági vagy egyéb vonalon dolgozó szovjet tanácsadóknak és szakértőknek. 1956 végén például tizenhat főt neveztek ki tolmácsnak, 1959-ben pedig 44 orosz tolmács dolgozott a Belügyminisztériumban.
MN: Az államvédelmi és belügyi vonalon való berendezkedés után kezdtek megjelenni a szovjet tanácsadók a többi területen is?
BM: Igen, de ez sem ilyen egyszerű. A Rajk-perre Badenből idehelyezett Bjelkin és a Moszkvából küldött Makarov még csak erre a feladatra jött, nem állandóra. De miután folyton azt jelentették haza, hogy Rákosi nem boldogul segítség nélkül a perben, Sztálin eldöntötte, hogy állandó állambiztonsági képviseletre van szükség Budapesten. 1949 októberében küldtek egy nagyobb létszámú tanácsadói gárdát, tizenöt főt, de már nemcsak az állambiztonsághoz, hanem a légoltalomhoz, a közlekedésrendészethez, a határőrséghez és máshová is. Ennek az egységnek Kartasov lett a parancsnoka, helyettese pedig Jevdokimenko, aki 1951-ben vette át a főtanácsadói tisztséget. Tapasztalt, magas rangú és kellő tekintéllyel bíró tisztek alkották ezt az apparátust. 1950-től jelentek meg Magyarországon a szovjet hírszerzés képviselői: akkor hoztak egy határozatot a szovjetek, hogy az úgynevezett népi demokratikus országokban nem szabad kémkedniük, viszont segíteni kezdték a hírszerzés itteni szerveinek kiépítését, és dolgoztak a Jugoszlávia elleni hírszerzés összehangolásán. A kémkedés megtiltásában szerepet játszhatott az is, hogy a Rajk-perben letartóztatott Pálffy György lakásán szovjet rádió adó-vevőt találtak, amiből kiderült, hogy személyében egy valóságos szovjet ügynök lepleződött le, aminthogy az ugyanekkor elítélt Brankov Lázárról is kiderült, hogy a jugoszlávok mellett a szovjeteknek is dolgozott. A tanácsadói rendszer mellett ezután hozták létre a szovjet állambiztonsági szervek hivatalos képviseletét. Ezt a két vonalat 1953 tavaszán Berija egyesítette - rövid időre, mert miután letartóztatták és kivégezték, az összes intézkedését felülvizsgálták. Ez nem járt a tanácsadói rendszer megszüntetésével, sőt miután Berija csökkentette a létszámukat, újra felemelték, de 1954-ben ismét csökkentették. Mivel fizetésüket a magyar Belügyminisztérium állta, a fizetési lista alapján tudni, hogy 30-40 fő körül ingadozott a létszámuk. 1949-ben jelentek meg nagyobb számban a néphadseregben és a hadiiparban is: a káderhiány enyhítése és a magyar haderőnek a szovjet katonai doktrínának megfelelő felkészítése és felfegyverzése miatt egyaránt szükség volt a szovjet katonai tanácsadókra. 1951-52-től kezdve jöttek nagyobb számban az úgynevezett civil tanácsadók a polgári élet különböző területeire, elsőként a gazdaságirányítást, ellenőrzést, tervezést, pénzügyet kézben tartó állami szervekhez, majd immár specialistaként a felsőoktatásba, az iparba, a mezőgazdaságba, a műszaki-tudományos együttműködés területére és így tovább.
MN: Mennyi ideig működtek, és milyen körülmények között éltek itt?
BM: Volt, aki hat hónapra, mások - például a gyapottermesztési tapasztalatokat átadó szakember - három évre. Ez elvezet ahhoz a kérdéshez is, hogy mennyire volt hasznos és hatékony a munkájuk. Az 50-es évek elején a magyar pártvezetés is többször foglalkozott ezzel. A dokumentumok eufemisztikusan fogalmaznak, de az kiderül, hogy látták: a szovjet tanácsadók sem csalhatatlanok. Előfordul, hogy a helyi viszonyok ismeretének híján nem jó tanácsot adnak. Vagy hogy a magyar fél kérte fel ugyan őket, mégsem hasznosítják a tanácsaikat. Probléma, hogy presztízs-okból nem írhatnak a jelentésekben a tanácsadók hibáiról. Konfliktust okoz, hogy a magyarokhoz képest privilegizált helyzetben élnek. 1949 októberéig az itt tartózkodásuk költségeinek csak egy részét fedezte a magyar fél. Utána a teljes egészét, beleértve a 2500-7000 forint közötti fizetést, a berendezett lakást és annak karbantartását, kommunális szolgáltatásokat, a szovjet adást is fogni képes rádiókészüléket, reprezentációs keretet, üdülést, szabadságmegváltást, az illetők és családtagjaik utazási költségét, egyeseknek gépkocsit, valamint azt a veszteséget, amely a Szovjetuniót érte amiatt, hogy kiestek az ottani termelésből. 1952-ben egyedül az utolsó tétel miatt a Szovjetunió csaknem hárommillió rubelt követelt Magyarországtól. Egy tanácsadó átlag 21 ezer 300 forintjába került a magyar államnak havonta, az utazási és az esetleges munkahelyi költségek - tolmács, védőruha - nélkül. És akkor még az ünnepi alkalmakhoz kötődő ajándékokról - konyak, cigaretta - nem is beszéltünk.
MN: Milyen szerepet játszottak az 1956 utáni megtorlásban?
BM: 1956 októberének utolsó napjaiban a tanácsadókat családtagjaikkal együtt kimenekítették az országból. Az itt maradók az állambiztonság mellett dolgoztak. És érkeztek újak is. A szovjet állambiztonsági csoport részt vett a politikai rendőrség újjászervezésében, és Szerov vezetésével különböző intézkedéseket kényszerített ki Münnich Ferencből. A magyar kormány ez esetben is hivatalos kérést küldött Moszkvába, hogy küldjenek huszonhárom államvédelmi tanácsadót - akik akkor már régen itt voltak. Én leggyakrabban a főtanácsadó-helyettes, Nyikolaj Grigorjevics Turko nevével találkoztam az operatív nyilvántartó osztályt vezető Ács Ferenc feljegyzéseiben arról, hogy milyen kérdéseket akar vele megbeszélni. Annak is van nyoma az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, hogy részt vettek a letartóztatásokban és a kihallgatásokban: sok orosz nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv található itt.
MN: Szerepet játszottak a Nagy Imre-perben is?
BM: Erre vonatkozó adattal nem találkoztam.
MN: És meddig maradtak itt?
BM: 1958 áprilisi látogatásán Hruscsov már szóba hozta a tanácsadói rendszer megszüntetését. Szeptemberben hivatalos levélben javasolta az immár elavult tanácsadói rendszer felszámolását, hogy az ne akadályozza a szovjet-magyar kapcsolatok fejlesztését. Magyar részről ezzel egyetértettek, de kérték, hogy ne egyik napról a másikra, hanem fokozatosan számolják fel, és néhány területen maradjanak. A hadseregnél, az állambiztonságnál és az urániparban maradtak, de kisebb létszámban - az állambiztonsági vonalról például 20 fő utazott vissza. Nincs nyoma annak, hogy a polgári életben az urániparon kívül is maradtak volna tanácsadók, de az 1959-es tudományos-műszaki megállapodás keretében hosszabb-rövidebb időre ismét jöttek szakértők egy-egy területre - őket már nem tanácsadóknak hívták. Itt megint előkerülnek a terminológiai problémák. A tanácsadók átlényegülnek. Nem tudjuk biztosan, mikor távozott Magyarországról az utolsó szovjet tanácsadó. A 60-as évek elején még itt voltak a belügyben, Beszcsasztnov volt a vezetőjük. 1964-ben javaslatot tettek a magyarországi szovjet állambiztonsági képviselet létrehozására, ennek a vezetője Turko lett, aki korábban Beszcsasztnov helyetteseként hat évet töltött itt tanácsadóként. A 70-es évek végén, 80-as évek elején belügyi képviseletet is létrehoztak. Számos iraton olvasható, hogy "T. et.-nak átadva" - ez valószínűleg a szovjet tanácsadóra vonatkozhatott. 1989-ből találtam egy dokumentumot, amely a hírszerzés új koncepciójával foglalkozott. Ebben van egy utalás arra, hogy új alapokra kell helyezni a szovjetekkel való együttműködést, a szovjet képviseletet jelen formájában meg kell szüntetni. Egy 1989. szeptemberi belügyminiszter-helyettesi értekezleten ez konkrétan úgy merült fel, hogy el kell konspirálni: javasolják, hogy az addig belügyi keretben működő szovjet képviselet külügyi fedésben folytassa munkáját. Moszkvában találtam egy 1990 februári dokumentumot, amelyben Krjucskov, a KGB vezetője azt írta, hogy a magyarok már nem akarják finanszírozni a KGB-képviselet fenntartását, szondázó kérdéseket tesznek fel, hogy mit lehetne csinálni. Krjucskov azt javasolta, hogy a KGB-képviselők magyarországi tartózkodásának költségeit a továbbiakban a Szovjetunió vegye magára. Hogy pontosan mi történt, nem tudjuk. Egy későbbi interjúban Horváth István belügyminiszter azt mondta, hogy a szovjet tanácsadók megkaptak minden fontos feljegyzést, de aztán egyszer csak "lefelejtették" őket a listáról.
MN: A kutatás homályos foltjai ellenére összegezhetünk úgy, hogy a tanácsadók aktív részt vállaltak az ország szovjetizálásában?
BM: Igen. Olyan feladatokat kellett megoldani, amelyekre kezdetben nemigen volt magyar káderállomány. És működött az önvédelmi reflex is, mindenki a szovjet példát akarta követni. Ennek legegyszerűbb módja, ha olyan embereket hívnak ide, akik pontosan tudják, miként megy ez a gyakorlatban. De szovjet részről nem egyszerűen a tapasztalatok átadásáról volt szó: a tanácsadóknak nemcsak szakmai kérdésekről - az államvédelmi hatóságnál vagy a hadseregnél például az adott terület átszervezésének állásáról - kellett jelenteniük az őket ideküldő minisztériumnak, hanem mindenről, beleértve a politikai hangulatot is. Nagyon fontos információs forrásnak számítottak. Idővel a magyar vezetők is felismerték, hogy ebbe a hírcsatornába befolyathatnak információkat politikai ellenfeleikről, és éltek is ezzel az eszközzel.
