Lázár János a helyén marad, és továbbra is miniszterként vezeti a Miniszterelnökséget, Rogán Antal pedig Orbán Viktor miniszterelnök kabinetfőnökeként dolgozik ezentúl a Miniszterelnökségen. A múlt szerdától hétfőig tartó feszültség a kormányzati kommunikáció szerint a múlté, főleg, hogy igazi konfliktusról valójában szó sem volt, a két politikus közötti állítólagos ellentétet inkább csak a sajtó nagyította föl. A hatnapos kamarilladráma, amelynek egy pontján Lázár korábban elképzelhetetlen módon állította választás elé Orbán Viktort, természetesen ennél összetettebb történet.
Egy szokatlan lépés
Rogán lehetséges miniszterelnökségi kabinetfőnökségéről a Népszabadság tudósított először, májusban. Már akkor sejteni lehetett, hogy e lépés egy nagyobb kormányfői manőver része, és hogy Orbán a változtatással alapjaiban kívánja átalakítani a kormányzat és a Miniszterelnökség működését. A kezdeti elképzelések szerint Lázár munkája ezzel szorosabb felügyelet alá került volna, ami két okból is irritálhatta a minisztert: egyfelől ezzel nem oldódott volna meg az a nyíltan is hangoztatott problémája, hogy a Miniszterelnökségre lőcsölt tengernyi feladat meghaladja hivatala (és a saját) kapacitását, másrészt először érzékelhette közvetlenül, hogy az Orbán Viktor környezetében zajló változásoknak ő maga is áldozatul eshet. A mind befolyásosabb Habony Árpád „nem tanácsadó” főtanácsadó szövetségeseként ismert Rogán előléptetése ugyanis okkal kelthette Lázárban azt az érzetet, hogy – tekintettel a Habony és a közte meglévő nem is titkolt ellentétre – e húzás ezúttal az ő bőrére megy. (Lásd: A frontharcos mosolya, Magyar Narancs, 2015. július 2.)
| ||
A karcosabb lázári hangvételt részben ez magyarázza: és bár korábban is előfordult, hogy Lázár közvetve magának Orbánnak is beszólt (erről később), ultimátumot soha nem adott még a miniszterelnöknek. Azt ugyanis, ami a múlt szerdai velencei frakcióülés után történt, nehéz másként értelmezni. Miután kiderült, hogy Rogán kabinetfőnökké kinevezése eldöntött tény, Lázár e hét hétfőig adott magának (és kimondatlanul Orbánnak is) időt arra, hogy átgondolja, az új helyzetben milyen feltételekkel vállalja a Miniszterelnökség további vezetését. Amikor a múlt csütörtöki kormányinfón az újságírók a személyes sorsáról faggatták, azt válaszolta: „Ha a miniszterelnök kikéri a véleményemet, csak azt tudom mondani, amit tőle tanultam: a végrehajtó hatalomhoz felelősségnek is kell társulnia.” A talányos megfogalmazás éppúgy utalhatott arra, hogy Lázár alkalmatlannak tartja Rogánt a feladatára, mint arra, hogy a Miniszterelnökség vezetőjeként neki kellene felelősséget vállalnia az oda telepített Rogán munkájáért, amit nem szívesen tenne meg. Hétfőn délelőtt Orbán és Lázár négyszemközt tárgyalt a kialakult helyzetről. A megbeszélésről sem egyik, sem másik fél nem volt hajlandó nyilatkozni az újságíróknak. Néhány órával később aztán Lázár bejelentette: nem mond le, és a megállapodás értelmében Rogán Antalnak nem ő lesz a főnöke (azaz nem ő vállal felelősséget a kabinetfőnök lépéseiért), Rogán feladatkörét pedig később pontosítják.
Kölcsönös függőség
Minden jel arra utal, hogy a látványos szakítás senkinek nem volt érdeke. És nem csak azért, mert a menekültválság miatt a kormánynak a lehető legszilárdabbnak kell mutatkoznia a közvélemény előtt. Azért is, mert a nagypolitikába 2002-ben belépő, és tíz év alatt folyamatosan fölfelé ívelő karriert befutó Lázár János számára egyelőre csak addig szabad a pálya, amíg Orbán támogatását maga mögött tudhatja. És azért is, mert Orbán számára Lázár ebben a pillanatban pótolhatatlan – hiszen a Miniszterelnökséget vezető miniszter voltaképpen ügyvezető miniszterelnök, aki irányítja és felügyeli a napi kormányzati munkát. Ha egyik pillanatról a másikra kivennék a rendszerből (vagy magától kilépne), az komoly átmeneti zavarokat okozna. Mindez persze Orbán akaratából alakult így, hiszen a napi favágásból magát kivonó kormányfő a végrehajtói hatalom központosítása során a szakminisztériumok legfontosabb feladatait lényegében a Miniszterelnökséghez rendelte. Elsősorban is azokat, amelyekben gyors és határozott megoldást várt el (az uniós pénzek minél gyorsabb lehívása, a paksi atomerőmű bővítése, vagy például a Szabadság téri szoborállítás). A hvg.hu tavaly nyári pillanatképe szerint a vonatkozó kormányrendelet Lázár jogköreit öt oldalon át sorolja összesen 104 tételben; ami nem csoda, hiszen addig kilenc miniszterre jutott ennyi munka. A közigazgatás felügyelete és fejlesztése (benne a kormányhivatalok és -ablakok irányítása), a kormány munkatervének az összeállítása, a Vidékfejlesztési Alap működtetése, az építésügy, a településfejlesztés, a közművek nyilvántartási rendszere, a műemlékvédelem, a régészet felügyelete éppúgy Lázárhoz tartozik, mint az uniós fejlesztések, a közbeszerzések, a külföldi hírszerzés felügyelete. A Miniszterelnökséghez kerültek a Magyar Fejlesztési Bank és a Magyar Posta tulajdonosi jogai, valamint a kutatás-fejlesztés és a Nemzeti Innovációs Hivatal, de a kurzustudomány műhelyeinek (Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet, Veritas Kutatóintézet, Nemzetstratégiai Kutatóintézet) is a Miniszterelnökség a felettes szerve. A tavalyi költségvetés minderre 2500–3000 milliárd közötti összeget rendelt. Ráadásul ez év elejétől a feladatkör bővült, mégpedig nem is akármilyen feladatokkal (állami reklámköltések, az EU-diplomácia feletti kontroll, a Várgondnokság).
Válság békeidőben
Lázár 2012-től vezeti a Miniszterelnökséget (2014-ig államtitkári, azóta miniszteri rangban). Fölkérésére teátrális külsőségek közepette került sor: Orbán Hódmezővásárhelyre zarándokolt, hogy a 10 éve ott polgármesterkedő Lázárt „személyesen kérje ki” a városi képviselő-testülettől. A 2010-től frakcióvezetőként bizonyított Lázár – például ő koordinálta a parlamenti kétharmad törvénykezési rohamát a jogállami berendezkedés fellazításáért és részleges felszámolásáért – pedig (Orbán felől nézve) példás lojalitással tette a dolgát, ami Lázár értelmezésében nem is lehet más, mint a kormányfői akarat mindenáron való érvényesítése. „Ha valakivel szövetséget kötök, akkor nem mondom, hogy nem csinálom. Ez a személyiségről szól, és nem a politikai fondorlatról. Ha Orbán Viktor azt kéri, segítsek neki, akkor valahogy megoldom” – mondta lapunknak annak kapcsán, hogy Navracsics Tiborral ellentétben ő hezitálás nélkül beleállt például az Alkotmánybíróság bedarálásába. (Lásd: Mindig magasabbra, 2012. augusztus 2.) Képzeletbeli szégyenfalán jól látható helyre kerül továbbá az ún. „norvég alapra” pályázó hazai civil szervezetek elleni gyalázatos hecckampány elindítása, vagy nyomásgyakorlása a máig homályban lévő külföldi útjainak költségét nyilvánosságra hozó Origóra.
Az alkalmazkodás olyannyira sikeres volt, hogy a nem orbánista közvélemény szemében hovatovább ő lett az „igazi fideszes” prototípusa, annak minden negatív konnotációjával. Ezt a képet erősítették cinikus, a szerencsétlenebb sorsúak lenézését sugalló megjegyzései (mindenki annyit ér, amennyije van), a törvényen felüliséget érzékeltető gesztusai (traffipaxot semlegesítő lézerblokkoló az autóján), összefonódása a gazdasági szereplőkkel (agrár- és dohányipari vonalon), szerepe a trafik- és földmutyikban, látványos gazdagodása és persze az erre adott magyarázat (mondjuk amikor a 10 éves kisfiára íratott egy 120 négyzetméteres svábhegyi lakást, illetve egy Tokaj-hegyaljai szőlőbirtokot, amelyre a fedezet „megtakarításokból, hitelből és családi összefogásból” származó pénz volt), rokonságának nem kevésbé feltűnő gyarapodása (a magyarnarancs.hu idén februárban írt arról, hogy Lázár nagybátyjának cégei összesen 676 milliós állami támogatáshoz jutottak tavaly), „urizálása” (sokmilliós végösszegű fácánvadászata).
Politikusi személyisége azonban ennél némileg bonyolultabb. Máig ő az egyetlen olyan (egykori) polgármester, aki támogatói és települése közhangulata ellenében is sikerrel végigvitte a szegény (döntően roma) gyerekek iskolai integrációját. Orbán Viktor stadionépítői tébolyát eddig, ha áttételesen is, de egyedül ő kritizálta nyilvánosan, amikor arról beszélt, hogy a tao-pénzeknek lenne jobb helye is. Az Orbán család feltétlen hívéről és partneréről, Mészáros Lőrinc felcsúti polgármesterről (és a Puskás Akadémia vezetőjéről) az jutott eszébe, hogy mindenkinek el kell tudni számolni a vagyonával. Noha a Miniszterelnökséget vezető miniszterként a központosítással saját jelentősége alaposan megnőtt, többször is helytelenítette a koncentráció ekkora mértékét, és az államigazgatás körülményességét, a túlburjánzó bürokráciát jórészt ezzel magyarázta.
Ambícióit – a folyamatos fölfelé törekvés vágyát – is egyedül ő fogalmazta meg a Fideszben. Hivatkozott júliusi cikkünk értesülései szerint ez lehet az egyik oka annak, hogy Orbán kabinetfőnökként a Miniszterelnökségre küldi Rogánt. Orbán a potenciális utódjelölteket ugyanis időről időre méretre vágja: ez történt Rogánnal 2002, Pokornival és Áderrel 2006, Navracsiccsal 2010 után. A kormányfő ébersége nem lankadhat – hiszen valamennyi választási vereség után kapaszkodnia kellett a vezetői székébe, ha manapság erre nem is nagyon emlékezünk. Ezúttal persze nem ilyen a helyzet, sőt Orbán főszerepe a jobboldalon momentán megkérdőjelezhetetlen (nem függetlenül attól, hogy a menekültválságban, legalábbis hívei előtt, annak a keménykezű vezetőnek mutathatja magát, aminek mindig is látszani akart). Kizárt, hogy Lázár a jelenlegi helyzetben a miniszterelnökségre törne – de elég, ha Orbán környezete (vagy maga Orbán) ezt gondolja róla. Márpedig Lázárról az terjed (vagy Habonyék azt terjesztik) már hónapok óta, hogy titokban Brüsszelben és Berlinben gyűjt nemzetközi szövetségeseket. Ezt a vélelmet erősíti a Figyelő egy hónappal ezelőtti információja is, miszerint befolyásos németországi barátai azt tanácsolták Lázárnak, hogy vonja ki magát az első vonalból, sőt egy időre a politikából is (lásd: A miniszter visszalép, 2015. augusztus 20.).
A mostani Orbán–Rogán–Lázár-csörte ettől függetlenül is több puszta kamarillapolitikai játszadozásnál; hiszen e konfliktus a menekültválság kormányzati kezelésének a kontextusában is értelmezendő. Márpedig az elmúlt napokban legalább két epizód is arra utalt, hogy a látszat ellenére sem 100 százalékos az orbáni menekültpolitika támogatottsága. Hende Csaba honvédelmi miniszter lemondását (lemondatását) nem feltétlenül a határra telepített kerítés nem kellően gyors építése magyarázta; korábbi nyilatkozatai alapján Hende nem is a honvédség feladatának tartotta ezt. Hétfőn Benkő Tibor, a honvédség vezérkari főnöke az MTI-nek nyilatkozva azt igyekezett tisztázni, hogy Magyarországon „békeidőszak van, olyan válsághelyzettel, amit kezelni kell”. Hangsúlyozta azt is, hogy szó nincs mozgósításról, összeírásról, a hadkötelezettség visszaállítása pedig föl sem merült. Mindez szöges ellentéte annak a háborús retorikának, amelyet a kormányzati szereplők, például Orbán Viktor is nap mint nap használnak. Semmiféle információnk nincs egyelőre arról, hogy Lázárnak van-e különvéleménye az orbáni menekültválság-kezelésről; de mostani föllépése, nyíltan vállalt konfliktusa Orbánnal arra a helyzetre emlékeztet, amikor az addig ugyancsak végtelenül lojális, de az új orbáni külpolitika miatt végül besokallt Navracsics Tibor 2012 szeptemberében egyértelmű gesztussal fejezte ki ellenérzéseit. (Az azeri baltás gyilkos botrányos kiadatásának a papírjait megmutatta a baloldali ellenzéknek. Az immár EU-biztos Navracsics egyébként a minap az Orbán által mereven elutasított kvótarendszert védte.)
A hatnapos játék rövid időre újra látni engedte, hogy a látszat ellenére sem monolitikus tömb a Fidesz. Lázár sikere azonban minden bizonnyal pillanatnyi; Orbán nem felejt, és amint megtalálja a megfelelő embert a Miniszterelnökség élére, lecseréli miniszterét. Ez esetben Lázár legföljebb abban bízhat, hogy főnöke többnyire nagylelkű a legyőzött pártbéli ellenfeleivel.
