A Fidesz nagyon nyert, a baloldal a legjobb esetben is stagnál, a Jobbik nemcsak a kisvárosokban és a falvakban, hanem Budapest kivételével a nagyvárosokban is erősödött, az LMP-t a fővároson, néhány megyeszékhelyen és Pest megyén kívül jószerivel nagyítóval se látni – első ránézésre erről árulkodnak a vasárnapi önkormányzati választások számai. Amiket, tesszük hozzá rögtön, a helyhatósági voksolás sajátosságai miatt nem árt óvatosan kezelni; hiszen pártlistás választás a fővárosban és a megyei jogú városokban nincs, továbbá minél kisebb a település, annál kevésbé számít a jelöltek párthovatartozása, és meghatározóbb az induló személye – hogy csak két olyan jellegzetességet említsünk, ami eleve bizonytalanná teszi a pillanatnyi választói pártpreferenciák rekonstruálását. Tovább kavarja a képet, hogy a baloldal – az MSZP, a Demokratikus Koalíció és az Együtt–PM – ezúttal változatos kombinációkban próbálkozott, így számos esetben eldönthetetlen, hogy mondjuk egy MSZP–DK, egy DK–Együtt felállásnál vagy egy hármas koalíciónál a rájuk adott voksokat hogyan osszuk fel pártszimpátia alapján.
Számok, mértékkel
A múlt vasárnap Magyarországon a 8 millió 170 ezer választópolgár 44,3 százaléka (3 millió 619 ezer fő) szavazott települése elöljáróira. A főpolgármesteri szék, valamint a 23 budapesti kerületből 17, a 23 megyei jogú városból 20 (és ezeken kívül még 587 település) polgármesteri posztja kormánypárti jelölteké lett. Valamennyi megyei és a budapesti közgyűlésben is többsége van a Fidesz–KDNP-nek. Amit a nagyvárosokban a Fidesz nem vitt el, az vagy a baloldalnak, vagy független jelölteknek (Budapest XXIII. kerület, Békéscsaba) maradt. Az előbbieknél egy esetben egyértelműen „tiszta” szocialista győzelem született (Budapest XIII. kerületében, hiszen ott az MSZP ellen az egyéni körzetekben elindult a DK–Együtt is), három esetben pedig valószínűsíthetően: Szegeden, mivel ott a 2002 óta városvezető szocialista Botka László bár közös jelölt volt, mostani nagy győzelmével elsősorban a pártját húzta magával; és Budapest XIX. és XX. kerületében ugyancsak a korábbi szocialista polgármestereket választották meg újra meggyőző fölénnyel.
A Jobbik 2010-ben megszerzett vidéki pozícióit jórészt megtartotta (Gyöngyöspata Gárda-behívó polgármestere bukott, de például az eddigi legnagyobb Jobbik-vezetésű településen, Tiszavasváriban simán újrázott a párt jelöltje). Mi több, két közepes városban, Tapolcán és Ózdon a párt jelöltjei leváltották a korábbi Fidesz–KDNP-s polgármestert – igaz, mindkét települési önkormányzatban maradt a kormánypárti többség. Összesen 14 polgármesteri címet szereztek a párt indulói, továbbá hat általuk támogatott jelöltből lett városvezető – például Békéscsabán, ahol azonban a nyertes, bár köszönettel vette a segítséget, magát nem vallja a Jobbik hívének.
Ami az összesített számokból kiolvasható, azt jól összefoglalja az előző oldalakon a Political Capital elemzője, Juhász Attila. Röviden a lényeg: a Fidesz jelentékeny anyagi erőforrásai és nyomasztó médiafölénye ellenére is lényegesen kevesebb szavazatot kapott valamennyi szinten (főpolgármester- és polgármester-választás, egyéni jelöltek, megyei közgyűlési listák), mint korábban. Budapesten a baloldal a jelenlegi zilált állapotában is képes volt javítani helyzetén a 2010-es összeomlás után. A főpolgármester-jelölti bénázás, és annak ellenére, hogy mindössze a választás előtt két héttel lett közös jelölt, Bokros Lajos csak besöpört 213 550 voksot (Tarlós István 290 675 szavazattal nyert). Érdemi stratégia, világos ideológia híján azonban a baloldal képtelen új szavazókat megszólítani, és bár összességében növelte a kapott voksok számát, legfeljebb annyi állítható, hogy az Együtt–PM, a DK és az MSZP együttesen szereztek nagyjából annyit, mint az MSZP listán a 2010-es országgyűlési választáson (azaz durván 900 ezer körül). (A Republikon Intézet kidolgozott egy módszert, amellyel az önkormányzati választás szavazataiból kikövetkeztethető az adott pártra országosan leadott voksok száma – ezeket használjuk mi is a továbbiakban.)
Egymásnak keresztbe
A május 25-i EP-választás után arra jutottunk, hogy a rendkívül alacsony választási részvétel (28,92 százaléka), illetve a választói aktivitás nagy területi szórtsága miatt az eredmény aligha mutatja pontosan a baloldalon belüli tényleges erőviszonyokat. (Lásd: Ki nyert itt?, Magyar Narancs, 2014. május 29.) Az akkori budapesti kiugró aktivitás (amely 10 százalékkal haladta meg az országosat), illetve a megyei jogú városok és általában a nagy települések átlagosnál nagyobb szavazási hajlandósága eleve az urbánusabb beállítottságú és elkötelezett hívekkel rendelkező szervezetek támogatottságát húzta meg: elsősorban a DK-ét, másodsorban az Együtt–PM-ét. Ám fiatal pártokról lévén szó, sem Gyurcsányéknak, sem az Együttnek nincs olyan hátországa a nagyvárosokon kívül, mint akár a roggyant MSZP-nek is; márpedig az önkormányzati választásoknak más a logikája, mint a tisztán listás EP-választásoké. (Például, ahogyan már említettük, a fővárosban és a megyei jogú településeken nincs pártlistákra szavazás.) Ezt a tényt azonban a baloldal pártjai idén májusban, az EP-választások után éppúgy figyelmen kívül hagyták, mint most. A különbség annyi, hogy akkor a váratlanul jó mutatókra hivatkozva a DK és az Együtt húzogatta a hózentrágerét, most meg az MSZP teszi ezt. Ennek az überkedésnek amúgy nincs sok értelme: hogy mást ne mondjunk, az október előtti ellenzéki koalíciós tárgyalásokat többek között az hátráltatta, hogy a DK és az Együtt egyetlen (a májusi) választás alapján követelt magának majdhogynem azonos pozíciót Angyalföldön, amiért a helyi szocialisták rendesen berágtak. Ráadásul a korábbi választások tanulságai alapján két hónappal ezelőtt is tudható volt, ami vasárnap óta faktum: Angyalföldön egyedül is mindent visz az MSZP, azaz okkal vártak nagyobb realitásérzéket partnereiktől.
Most viszont az MSZP érzi azt, hogy le kell nyomnia a másik két pártot. Tény, számszakilag most éppúgy van mire hivatkoznia, mint ahogyan nyáron volt a DK-nak és az Együttnek. Jelesül arra, hogy országosan egymaga többet kapott, mint összesen a DK és az Együtt (sőt az LMP is). Csak éppen azt nem látják a szocialisták (ahogyan nem látták Gyurcsányék sem), hogy egyazon szavazóbázisért versengenek, s mozgásterük így eleve behatárolt marad. Ez a perspektívanélküliség viszont előbb-utóbb a még mindig aktív, körülbelül 800 ezer – 1 millió baloldali-liberális tábor további erodálódásához vezethet. Hiszen az már most is kérdés, hogy a baloldal kevés kiugró eredménye mögött nem az adott jelölt személyisége volt-e a döntő? Aligha véletlen, hogy például Angyalföldön az MSZP egyéni jelöltjeit úgy reklámozták, hogy őket a helyben rendkívül népszerű Tóth József régi-új polgármester „ajánlja”. Ferencvárosban vagy Sopronban, ahol a baloldal támogatottjai, Gegesy Ferenc és Walter Dezső – mindketten korábbi sikeres városvezetők – kis különbséggel szorultak a második helyre, sokkal inkább az ő nevük volt csábító, mint az MSZP vagy a DK logója. De említhetjük a győztes Hajdú Lászlót, aki 2010 előtt rendre mindent megnyert a XV. kerületben, ám pártja akkor félreállította. Most DK-színekben tért vissza, és győzött is, viszont nem kapott maga mögé baloldali többségű testületet.
Ahogyan tehát az EP-választás eredményéből nem következett Gyurcsány vagy az Együtt baloldali térhódítása, az önkormányzati választás sem feltétlenül az MSZP visszaerősödésére utal. Ellenkezőleg: mindkét esemény azt mutatja, hogy jelenlegi szervezeti formájában és mentális állapotában a politikai baloldal tartósan kisebbségbe kényszerül a jobboldallal szemben.
Az új kor ellenzéke
Orbán Viktor ismét egyértelmű győzelmet aratott, de rendszerét, ha egyelőre kevéssé láthatóan, már most is kihívások érik a saját térfeléről. Nem elsősorban a Jobbikra gondolunk – bár ahogyan tavasszal Miskolcon, úgy most vasárnap Gyöngyösön vesztett a Fidesz a megerősödött szélsőjobb miatt (mindkét helyen a baloldali induló lett a nevető harmadik) –, hanem azokra az alapvetően jobboldali beállítottságú kezdeményezésekre, amelyek néhány (kevés) településen valósággal lesöpörték a színről a kormánypárt jelöltjét. (Négy évvel ezelőtt Esztergomban történt ilyesmi.) A helyzet persze nem egyértelmű, mert úgy tűnik, a lázadás egyelőre csak az irritáló fideszes városvezetők leváltásáig terjed, a fideszes közgyűlési többség viszont változatlan (ilyen Békéscsaba, Siófok).
A Fidesz a 2010-ben megszerzett hatalmát arra használta, hogy az intézmény- és választási rendszer radikális átalakításával monopolhelyzetbe hozza magát a politikai életben. Úgy is fog kimúlni (valamikor), mint a hozzá hasonló rezsimek. Ha nincs életképes ellenzék, előbb-utóbb a Nemzeti Együttműködés Rendszerén belül jelentkezik az a réteg, amely – akár gazdasági, akár demokratikus, akár közérzületi megfontolásból – szembefordul vele; nagyjából úgy, ahogyan azt (persze teljesen más körülmények között) a Kádár-korszak pártbéli reformellenzékénél láttuk. A fentebb sorolt jobboldali elhajlások egy-egy településen azt mutatják, hogy a demokratikus deficit mértéke elérte a jobboldali közönség egyelőre erősen behatárolt részének az ingerküszöbét is. Az Orbán-rezsimben ugyanis az érvényesülés legbiztosabb módja a feltétlen lojalitás, ami szükségszerűen vezet kontraszelekcióhoz; például olyan polgármesterjelöltek kiválasztásához, akiket a közösség képtelen tolerálni vezetőként. Az ezzel szembeni elégedetlenség egyelőre nem tömeges, de figyelemre érdemes példái a fenti esetek.
