„A hospice-ellátás a magyar egészségügy mostohagyereke”

Friesz Anna, Magyarországi Otthonápolási és Hospice Egyesület; Lukács Miklós, Magyar Hospice-Palliatív Egyesület

Miért nem támogatja jobban a kormány az otthoni szakápolást és hospice-ellátást? És miért nem jobb a szakma érdekérvényesítő képessége?

Magyar Narancs: „A jelenlegi finanszírozás a szolgálatok – az otthoni szakápolás és hospice-ellátás – végét jelenti, több tízezer beteg ellátását lehetetleníti el, miközben éppen az a cél, hogy ez az ellátási forma tehermentesítse a kórházakat. El tudják képzelni, mi történne, ha közel 70 ezer beteg mind, egyszerre megjelenne az ellátásért a kórházakban? Katasztrófa, ami emberek életébe kerülne” – írták nemrégiben közösen jegyzett, segélykiáltásnak is beillő sajtóközleményükben. Hogyan jutottunk idáig?

Friesz Anna: Az otthoni szakápolási szolgáltatás 1996 óta, a hospice-ellátás 2004 óta működik az ország egész területén vállalkozási formában, hasonlóan a háziorvosi rendszerhez az alapellátás részeként. A tevékenységet a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) finanszírozza, ennek egysége az otthoni szakápolásban a vizit, az otthoni hospice-ban az ellátási nap. 2017 óta nem történt változás a finanszírozásban. A területen dolgozók kimaradtak az egészségügyi dolgozók béremeléséből. A szakdolgozóink megélhetési problémák miatt kénytelenek más területen elhelyezkedni, emiatt egyre komolyabb szakemberhiánnyal küzdünk. Az évek óta változatlan vizitdíj nincs arányban az ellátandó feladatok költségeivel és az inflációval. A létbizonytalanság hatá­rán vagyunk, mivel már alig tudjuk kigazdálkodni a béreket, az utazási, fenntartási költségeket és az eszközök beszerzését. Az év végi kasszamaradvány-felosztásból is kimaradtunk, a mi maradványunkat más terület kapta.

Lukács Miklós: Égető gond a finanszírozás fejlesztésének, a reálértékhez igazításának elmaradása, a Covid-pandémia miatti teljesítménycsökkenés és az ezt áthidalni próbáló, az eredetileg is alacsony bevételek felváltása a még alacsonyabb átlagfinanszírozással. A járványban a Covid-betegek ellátására átirányított dolgozók visszatérése bizonytalan, miközben a kivizsgálások, halaszthatónak vélt műtéti beavatkozások elmaradása, az onkológiai ellátás humánerőforrás-hiánya az igényeket jelentősen fokozza.

MN: Mit értenek azon, hogy az otthoni szakápolás és hospice-ellátás a magyar egészségügy mostohagyereke?

Friesz Anna: Az egészségügyön belül a legalacsonyabb költségvetésű kassza a miénk, jelentéktelennek tűnik, és soha nem volt gazdája. Akik felelősek lennének a terület működéséért, fejlesztéséért, nem ismerik. Ráadásul gyakran összekeverik a tartósan beteg vagy fogyatékkal élők otthoni, családtag által végzett ellátásával, gondozásával. Egyedül a NEAK – az ellenőrzései miatt – kapott az elmúlt években pontos betekintést a területeinken folyó szakmai munkáról.

Lukács Miklós: A magyar egészségügyben számos előremutató programot indítottak, amely a „home care”, az otthoni ápolás egyes területeit is érinti, de nem vált célcsoporttá sem az otthoni szakápolás, sem az otthoni hospice-ellátás. A főállásban itt dolgozók nem részesültek a többi területhez hasonló béremelésben. A betegek otthoni ellátását adottnak veszik, sem a dolgozók bérezése, sem a működési költségek, például az üzemanyagnorma nem közelítenek a realitásokhoz.

MN: 2021 nyarán kiterjedt levelezést és egyeztetést folytattak az Országos Kórházi Főigazgatósággal (OKFŐ) és a NEAK-kal, november elején pedig a mostani sajtóközlemény tartalmához hasonló levelet küldtek Orbán Viktornak, Pintér Sándornak és Kásler Miklósnak. Kaptak-e érdemi választ?

Friesz Anna: A Miniszterelnöki Hivatal, a Belügyminisztérium és az OKFŐ továbbította levelünket az Emmibe Kásler Miklósnak.

Lukács Miklós: 2022. február végén kaptunk először választ Horváth Ildikó egészségügyért felelős államtitkártól, aki levelében elismerte és megköszönte a Covid-19 járványban végzett munkánkat, és tájékoztatott bennünket, hogy hatásvizsgálat folyik a működésünkről. Azóta nem történt semmi.

MN: Hetvenezer ember otthoni szakápolásáról és hospice-ellátásáról írnak, ami a családtagokkal együtt további tízezrek mindennapjait érinti, és további ezreket – ápolókat, orvosokat – az egészségügyben. Vagyis nemcsak finanszírozásról, pénzről, szakmai megbecsülésről van szó, hanem betegjogokról, az emberi méltóságról, emberfeletti munkáról és terhekről, valamint az elengedésről és a méltó halálról is.

Friesz Anna: Az alacsony finanszírozás miatt apró, de biztos lépésekben elveszítjük a kollégáinkat. Hiába szeretik a szakmájukat és elhivatottak, a megélhetési nehézségeiket meg kell oldani. Viszont a betegek és családtagjaik várják a segítséget, a reklamációjuk és az érthető türelmetlenségük nálunk csapódik le. A kórházból kiadott, műtött betegek rehabilitációját is késve tudják elkezdeni. Országos várólista van, ami rontja a milliós műtétek hatékonyságát, a betegek gyógyulásának esélyét. Nem tudjuk biztosítani a szükségletalapú ellátást, a krónikus betegek gyógytornáját pedig már egyáltalán nem tudjuk vállalni.

Lukács Miklós: A tevékenység nem látványos, de nélkülözhetetlen. A daganatos betegek szervezeteinek lobbitevékenysége nem terjed ki azokra, akik az aktív daganatos ellátásból „kiestek”, a korai, a kezelés közben már megkezdett, palliatív ellátás speciális szakdolgozói és orvosi ismeretanyagát más szakmák tudottnak és adottnak veszik.

Mivel a tüneti kezelés, a terminális állapotú betegek ellátása nem olyan „látványos” tevékenység, mint egy robotsebészeti beavatkozás, ezért nem alkalmas sikerpropagandára sem, ráadásul a gyógyszergyáraknak sem jelent piacot. Érdekérvényesítő képessége ezért csekély.

Nem tudatosodik a politikai-gazdasági döntéshozókban, hogy olyan komplex ellátásról, gondozásról van szó, amely nem azonos a fájdalomcsillapítók felírásával, hanem amely a beteg, családja, környezete lelki és egyre inkább szociális gondozása. A gyászkezelés sikere nem mérhető közvetlenül úgy, mint mondjuk egy új besugárzókészülék adta lehetőségek vagy egy új gyógyszer révén elérhető hosszabb túlélés.

MN: Fél évvel ezelőtti levelükben négy pontban foglalták össze, hogy a kialakult súlyos helyzetben miben kérik a kormányzati segítséget.

Friesz Anna: A Magyarországi Otthonápolási és Hospice Egyesület és a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület a következőket kérte: az átlagfinanszírozás alapjául a kiterjesztett területi pótlékkal megnövelt összeget, illetve a 2021. szeptemberi teljesítést vegyék figyelembe. Az átlagfinanszírozásban kizárólag azok a szolgálatok részesüljenek, amelyek aktívan részt vesznek a betegek ellátásában. A nem teljesítő szolgálatok finanszírozását csoportosítsák át a folyamatosan működő, vizitkeretet kihasználó, területi ellátási kötelezettségnek eleget tevő otthoni szakápolást és hospice-ellátást végzők részére. Emellett kértük, hogy szükségletnek megfelelően emeljék a vizitkeretet az ellátatlanság és az egészségkárosodások kivédésére, és a várólisták ledolgozásából adódó, megnövekedett otthoni ellátási igények kielégítésére.

Lukács Miklós: Azt is kértük, hogy az otthoni szakápolás és hospice-ellátás egészségügyi szakdolgozói is kapják meg a 2022 januárjában esedékes béremelést, és az otthoni szakápolási és hospice-vizitdíjak megemelését is kértük.

MN: Miért kifogásolják, hogy a járványhelyzet miatti tavalyi rendelkezés nyomán nem a tényleges ellátási eset, illetve hospice-nap után kapják a térítést, hanem átlagfinanszírozás lépett életbe?

Friesz Anna: Az ellátott eset- vagy betegszám nagyobb, mint ami az átlagfinanszírozás alapját képezi. Az átlagfinanszírozás megállapításánál figyelmen kívül hagyták a területi pótlékokat is, így további 10 százalékkal csökkent a finanszírozás mértéke. Összességében elmondható, hogy az átlagfinanszírozás 10–20 százalékkal elmarad a teljesítményalapú elszámolástól ugyanazon esetszámra vetítve. Mi több, 2022. február 1-jétől a NEAK új szerződéseket kötött a szolgáltatókkal, és átlagosan 15 százalékkal emelte a normatív vizitkapacitást – ennek pénzügyi vonzata viszont nem jelenik meg a szolgáltatóknál, és az emelést nem tudjuk a betegek ellátására fordítani.

Lukács Miklós: Úgy véljük, a „bázis” nem az optimális kihasználtságú időszakra vonatkozik, nem követi a járvány miatt felgyülemlett igények kielégítését.

MN: Miért szükséges hangoztatniuk azt az evidenciát, hogy az otthoni szakellátás nem kényelmi szolgáltatás?

Friesz Anna: Ez az ellátási forma sajnos nincs szem előtt, azok ismerik, akik elrendelik, a háziorvosok és akiknek szükségük van rá. Sem a lakosság, sem a működtetésért felelős szervek nem tudják, mi a különbség a szociális gondozás és az egészségügyi ellátás között.

Szakfeladatokat látunk el, például infúziós terápiát végzünk, műtéti és krónikus sebeket kezelünk, katétereket cserélünk, fájdalmat csillapítunk, gyógytornával rehabilitáljuk a betegeket azért, hogy minél rövidebb időn belül újra dolgozni tudjanak, vagy képesek legyenek önállóbb életet élni.

Lukács Miklós: Akik ezt a szakterületet nem ismerik, hajlamosak a szociális szolgáltatásokkal – például bevásárlás, házi segítségnyújtás – egybemosni. Pedig olyan komplex tevékenységről van szó, amely nem kizárólag a beteg „kényelmét”, hanem megfelelő életminőségét, életének élhetőségét szolgálja. Az itt dolgozók sem csak leülnek elbeszélgetni a beteggel, hanem segítenek az élet beszűkülő lehetőségének elfogadásában, támogatják ennek a lehető legkisebb krízis árán való megélését. Gyógyszerek beadása, tüneti ellátás, az egyre inkább magatehetetlenné váló beteg emberi méltóságának megőrzése a személyes higiéné biztosításával – ez mind a feladatuk. Ezek mellett konzíliumokat kezdeményeznek, gyógyszereket, tápszereket, gyógyászati segédeszközöket írnak fel vagy módosítanak, pszichés támogatást nyújtanak, dietetikai tanácsokat adnak, gyógytornászt vonnak be, koordinálják az önkénteseket – a sor a végtelenségig folytatható.

MN: Miért késik mégis a segítség, hol akad el a megoldás?

Friesz Anna: Az otthoni szakápolás és hospice-ellátás a magyar egészségügy legfiatalabb, egyben a legkisebb tagja. Az érdekérvényesítő képességünk és mozgásterünk emiatt nagyon behatárolt. A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara és a Magyar Orvosi Kamara mellénk állt, nyilatkozataikban próbálják a döntéshozók figyelmét felhívni a problémáinkra.

Lukács Miklós: Úgy véljük, hogy ez nem szakmai, hanem politikai aspektus, amiben nem vagyunk kompetensek. A lobbilehetőségekről már szóltunk – a politikai, gazdasági élet prominenseinek hozzátartozói vélhetően kórházban kapnak „ad infinitum”, azaz vég nélküli ellátást, elhelyezést. A súlyos beteget otthon ellátni próbáló család vagy éppen a magányos beteg terheivel nem szembesülnek, nincs közvetlen tapasztalatuk, élményük.