30 év múltán – az első szabad választás

A jövő kísértetei

  • Mink András
  • 2020. május 2.

Belpol

Magyarországon 1990. március 25-én és április 8-án, két fordulóban rendezték meg az első szabad választásokat. Hogyan jutott el e pontig az ország, miről szólt a kampány, és hogyan alakult ki a végeredmény?

Az ország modern kori történelmében ez volt az első olyan választás, amely az általános, egyenlő és titkos választójog és a tájékoztatás többé-kevésbé érvényesülő esélyegyenlősége alapján is szabadnak és demokratikusnak volt tekinthető. Az 1918 előtti választások bizonyosan nem feleltek meg az első kritériumnak, a két világháború között rendezett szavazások során pedig mindkét feltétel súlyosan csorbult, és ez részben elmondható az 1945-ben és 1947-ben rendezett választásokról is. Az utánuk következőkről ebben az összefüggésben szót sem érdemes ejteni.

 

*

A magyar demokratikus átalakulás sajátosságainak köszönhető, hogy a régióban (Lengyelország mellett) amúgy éllovasnak tekintett Magyarországon került sor utoljára a rendszerváltás folyamatát kiteljesítő közjogi aktusra. 1990 tavaszára már szinte az egész volt szocialista blokkban új kormányok és parlamentek regnáltak, miközben nálunk 1990 márciusáig az 1985-ben választott kommunista többségű parlament, és annak MSZMP-s (majd 1989 októberétől MSZP-s) kormánya birtokolta közjogi értelemben a hatalmat. Az ok az, hogy nálunk a forradalmi léptékű változások nem forradalmi úton, hanem lépésről lépésre következtek be. 1989. október 23-án kikiáltották a köztársaságot, és életbe lépett az új alkotmány azokkal a sarkalatos törvényekkel együtt, amelyek, ha nem is teljes mértékben, de alapvetően tükrözték a kerekasztal-tárgyalásokon kivívott új demokratikus rendet, beleértve a szabad választások lebonyolítását lehetővé tévő feltételeket és garanciákat. 1990 januárjában felállt az Alkotmánybíróság. Az év tavaszára tehát az új köztársaság építménye beköltözésre kész állapotban volt. A választások tétje így az lett, hogy a többség a részvételével, a szavazatával utólag legitimálja-e a rendszerváltás addigi eredményeit, illetve mely erőknek ad felhatalmazást a kormányzás átvételére. Bár sokakban csalódást keltett a relatíve szerény részvétel – az első forduló 65 százalékos eredménye azért nem tekinthető drámaian alacsonynak, a második forduló 45 százaléka már inkább –, de az új rend legitimitását senki nem vonhatta kétségbe: a választók többsége szavazott, és elsöprő többségük (90 százalékuk) azokra a pártokra, amelyek az előző rendszer ellenzékeként léptek föl.

 

Változó erőviszonyok

Az 1990. tavaszi választási kampány történetét célszerű az 1989. őszi népszavazással kezdeni, mert az alapvetően felforgatta az addigi erőviszonyokat. A népszavazás legfontosabb és legvitatottabb kérdése az volt, hogy legyen-e a parlamenti választások előtt közvetlen elnökválasztás, amelybe kompromisszumként az Ellenzéki Kerek­asztal pártjainak többsége az 1989. szeptember 16-i megállapodások aláírásával beleegyezett, és amelynek toronymagas esélyese Pozsgay Imre államminiszter, az állampárt legnépszerűbb politikusa lett volna. Miközben négy ellenzéki párt, az SZDSZ, a Fidesz, a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt ebben (és másik három, akkor még nyitott kérdésben) népszavazást kezdeményezett, a parlament októberben ki is írta az elnökválasztás időpontját 1990. január elejére, amelyet mellesleg a címerről szóló népszavazással kötöttek volna egybe. Miután a november 28-án megtartott népszavazáson minimális többséggel az elnökválasztást a parlamenti választások utáni időpontra halasztó opció győzött, januárban sem elnökválasztást nem tartottunk, sem népszavazást a címerről. (Utóbbit utólag sajnálhatjuk, hiszen valószínűleg a korona nélküli Kossuth-címer került volna ki győztesen, ami sok mindenben más utat szabhatott volna az új magyar demokráciának. De ez most nem tartozik szorosan tárgyunkhoz.)

Az MSZP októberi magabiztossága nem volt alaptalan: a közvélemény-kutatások szerint az élen állt 30 százalék körüli támogatottsággal. Az MDF elnökévé frissen megválasztott Antall József 1989. október 21-én nem véletlenül nyilatkozta azt, hogy az MSZP nélkül nincs és nem is lehet stabil, a nemzeti érdeket szolgáló koalíció. A népszavazási bukta, 1989. január elején a Dunagate-botrány kirobbanása (kiderült, hogy az állambiztonság a köztársaság 1989. október 23-i kikiáltása után is folytatta a titkos megfigyelést és adatgyűjtést az ellenzéki pártokról, és „eredményeikről” folyamatosan tájékoztatták is az utódpárt és a kormány vezetőit), végül, de nem utolsósorban a rohamosan romló gazdasági helyzet azonban villámgyorsan erodálta a szocialisták támogatottságát. Ebben talán az is közrejátszott, hogy 1989 novemberében és decemberében egyre-másra buktak körülöttünk a kommunista rendszerek: leomlott a berlini fal, bedőlt a csehszlovák kommunista rezsim, a balti államok sorra nyilvánították ki függetlenségi szándékukat a Szovjetuniótól, Romániában kitört a forradalom, a gyűlölt diktátort és feleségét (mellesleg egy ordenáré koncepciós eljárás után) kivégezték. A magyar választóközönség ebből rájöhetett, nem sokat kockáztat, ha úgy dönt, hogy nálunk is lapátra teszi a régi rend képviselőit.

Az MDF-et a népszavazási kezdeményezés csapdába szorította. Nem rúghatta fel a megállapodást, de nem is támogathatta nyíltan Pozsgayt, akit egyébként régi és jó kapcsolat fűzött az MDF „alapító atyáinak” többségéhez. Ezért előbb az esélytelenek nyugalmával a maguk részéről Für Lajost jelölték köztársasági elnöknek, majd amikor a népszavazás megrendezése bizonyossá vált, bojkottra szólították fel támogatóikat. Ez a következetlenség és a lepaktálás gyanújába keverte őket éppen akkor, amikor széles választói tömegek fordítottak hátat az MSZP-nek. A népszavazási kampány hulláma ezzel szemben felemelte a liberális ellenzéket. Hiába volt ugyanis a kerekasztal-tárgyalások motorja az SZDSZ, miután ők rendelkeztek a legkiforrottabb elképzelésekkel a rendszerváltás menetére és irányára, ez a párt népszerűségén szeptember végéig egyáltalán nem látszott. A népszavazási kampány, no meg az, hogy a Dunagate-botrány kirobbantása is elsősorban hozzájuk volt köthető, rövid idő alatt 20 százalék fölé tornászta a népszerűségüket. 1990 januárjára világossá vált, hogy a tavaszi választás már nem az utódpárt és ellenzéke közötti párbaj lesz, hanem a két legnagyobb ellenzéki párt, az MDF és az SZDSZ közt fog eldőlni.

A népszavazási kampány tovább rontotta az MDF és SZDSZ az 1989. nyár vége óta amúgy is folyamatosan romló viszonyát. Az „igenek” győzelmével viszont az MDF kiszabadult a csapdából, többé nem kellett tartania magát az (akkor még) MSZMP-vel és Pozsgayval kötött szeptemberi alkuhoz. El is kezdték a rugalmas elszakadást az (utód)párt halálossá vált öleléséből.

 

A pártok és a kampány

Az MDF emlékezetes plakátjai és jelszavai – Tavaszi nagytakarítás! Tovarisi, konyec! – egyebek mellett a kínossá vált őszi megegyezést igyekeztek feledtetni. A kampány fő témájává az vált, melyik párt az eltökéltebb rendszerváltó, ki a demokratább, és ki áll messzebb a bukott rezsimtől. Az MDF ugyanakkor, immáron Antall vezetésével igyekezett rohamléptekkel elfoglalni a politikai tér centrumát. Ezt hirdette a francia Mitterrand 1981-es elnökválasztási kampányából kölcsönzött A nyugodt erő (eredetiben: La force tranquille) jelszava is. Ahogy Antall fogalmazott a Vigilia 1990. márciusi számában: az MDF olyan centrumpárt, amelynek elkötelezettsége „egyértelmű a liberális jogállam és a szociális állam szintézisével, a szociális piacgazdaság vállalásával és a keresztény értékek képviseletével, egyensúlyban tartva a nemzeti és az európai, az egyéni és a közösségi emberi jogokat”.

Az MDF-nek február végére, március elejére sikerült megfordítania a trendet, legfőképpen azzal, hogy legfőbb riválisát, az SZDSZ-t a békebontó, az átmenet békés menetét veszélybe sodró radikálisok szerepébe szorította. A liberálisoknak nem volt erre hathatós válaszuk. Az SZDSZ-nek a demokratikus ellenzék több mint egy évtizedes, nyíltan vállalt és megszenvedett ellenzékisége, és a következetes, megalkuvás nélküli rendszerváltó programja adott lendületet, de ez fokozatosan elvesztette mozgósító és vonzerejét, hiszen 1990 kora tavaszára, ahogy a volt állampárt és a hatalom összetöpörödött, a pártállami rezsim végét már mindenki készpénznek vette. A rivalizálás másik terepe az új magyar demokrácia természetéről, működéséről, intézményeiről, formális és informális szabályairól folytatott vita volt – hogy ti. melyik tábor képviseli jobban, következetesebben azokat a politikai elveket és normákat, amelyek a modern, alkotmányos demokrácia működésének alapfeltételeit képezik. Csakhogy erről a magyar választók többségének nem volt sem ismerete, sem tapasztalata. Ez a polémia egy olyan rendszerről szólt, amely még létre sem jött, ezért az sem derülhetett ki, hogy az új politikai szereplők mit gondolnak róla, hogyan viszonyulnak az új intézményekhez, milyen politikai magatartás várható tőlük. A kampányban mindenki a szabadságról, a függetlenségről, a népszuverenitásról és a demokráciáról beszélt, a választók túlnyomó része pedig megelégedett azzal, hogy a többpárti választások után egy immáron legitim parlament felhatalmazásával a demokratikusan választott többség veszi át a kormányzást.

A liberálisok a választások idejére politikai szövetséges nélkül maradtak. Az első fordulóban alig több mint 150 ezer szavazattal maradtak le az MDF-től, de ez alapján már borítékolni lehetett, hogy a második fordulóban, amikor az egyéni mandátumok sorsa volt a tét, az MDF és szövetségesei, a kisgazdák és a kereszténydemokraták tarolni fognak – főleg, hogy az egykori rendszerellenzéket büntetni akaró és a radikalizmustól megrettenő szocialista szavazók többsége, miután pártjuk már kiesett a versenyből, szintén a „nyugodt erő” képviselőire voksolt.

Az első szabad választáson két „történelmi” nevet viselő párt is bejutott a parlamentbe: a kisgazdák és a kereszténydemokraták. Az idézőjel azért indokolt, mert ez a két formáció a megelőző évtizedekben nem mutatott életjelet és viszonylag későn lépett színre. (A kereszténydemokraták utolsóként, már jóval annak megalakulása után csatlakoztak az Ellenzéki Kerekasztalhoz. Az olvasó egyet találhat, melyik párt ellenezte ezt 1989 májusában a leghevesebben – a Fidesz.) Ráadásul a két újjáalakult párt arculata nem sok közös vonást mutatott 1945 és 1948 közötti mivoltukkal. A történelmi név mégis megtalált olyan, jellemzően idősebb választói csoportokat, amelyek bejuttatták őket a parlamentbe. A szerény és jellegtelen kampányt folytató, országosan ismert politikusokkal nem rendelkező kereszténydemokratáknak nem lehettek vérmes reményeik, 6 százalék körüli listás eredményükkel utolsóként végeztek a versenyben.

A kisgazdák ambiciózusabbak voltak, és a többi párttól több elemében markánsan eltérő programot hirdettek, arra számítva, hogy a rejtőzködő vidéki, egykori paraszti rétegekhez tartozó szavazók előlépnek az árnyékból, és nagy tömegben sorakoznak fel majd mögéjük. Ennek jegyében az 1947-es földtulajdonviszonyok helyreállításával, a „vörös bárók” és egyéb hatalom- és vagyonátmentők megregulázásával kampányoltak. Torgyán József 1990. március közepén magabiztosan ki is jelentette, hogy „ennek a történelmi jelentőségű választásnak az igazi meglepetése az FKGP szereplése lesz. Nekünk ezt a választást nem kell megnyerni, mert már megnyertük.” Ebben csalatkozniuk kellett (a párt a közvélemény-kutatók által is megjósolt 11 százalék körüli eredménnyel a harmadik lett). Kevesen hitték el, hogy az 1947-es viszonyok helyreállíthatók, és hogy ennek volna értelme. Másrészt az az önálló gazdaréteg, amely a kisgazdák vidéki bázisát adta történelme korábbi időszakaiban, és amelyik a leginkább vevő lehetett volna erre az ajánlatra, ekkor már régóta (és még) nem létezett.

A Fidesz, akkori szóvivőjük, Bozóki András meghatározása szerint a „radikális, liberális és alternatív” párt e lapban közzétett februári választási felhívásában ez volt olvasható: „A Fiatal Demokraták Szövetsége ezen a választáson TISZTA LAPPAL indul. Meggyőződésünk, hogy fiatal demokráciánknak szüksége van a fiatal demokratákra. A Fidesz programja radikális program: ezért józan. Az ország helyzete ma ezt követeli. ITT ÉS MÁST akarunk, és szervezetünk létezése óta ennek érvényesítéséért küzdünk. Valóra váltjuk a ’48-as márciusi ifjak és az ’56-os fiatalok álmait.” Gazdaságpolitikai ügyekben a Fidesz képviselte a legliberálisabb (az akkoriban dívó „neoliberális” irányzathoz legközelebb álló) piacpárti álláspontot, és elkötelezettek voltak a semleges, liberális jogállami rend mellett. Számíthattak a fiatalok, főleg az egyetemi ifjúság támogatására, akiknek életkoruknál fogva kevesebb félnivalójuk volt a jövőtől, ám annál több okuk a reménykedésre, valamint a fellépésüket rokonszenvvel figyelő idősebbek támogatására. Minimális céljukat ugyan nem érték el, azaz listán kevesebb szavazatot kaptak, mint az MSZP, de ötödikként bejutottak a parlamentbe, és egyéni jelöltjük, Szájer József, más ellenzéki pártok, többek között az SZDSZ támogatásával, nem kis meglepetésre simán legyőzte a soproni választókörzetben az MSZP politikai nagyágyúját, Pozsgay Imrét.

Szót kell ejteni az 1990-es kampány két olyan vetületéről, amely nem kötődött szorosan a pártok közti küzdelem alakulásához. Az egyik a gazdasági válság, a másik a nyilvánosság kérdése. Talán feltűnt az olvasónak, hogy miközben a gazdasági válság gyorsuló ütemben mélyült, a kampány témái között ez alig szerepelt. A volt pártállami szakszervezetek 1990. január végén ugyan szerveztek egy ún. „éhségtüntetést”, hogy az egyszerű embereket a mantra szerint „valóban érdeklő” megélhetési problémákra irányítsák a figyelmet – ezt megelőzően az MDF szervezett egy bártortalan megmozdulást az infláció ellen –, de villámgyorsan kiderült, hogy ezen a terepen nem terem sok babér sem a hatalom, sem az ellenzék számára. A szakszervezeti vezetőket a kormány(párt)ban ülő saját elvtársaik igyekeztek lebeszélni az ilyesfajta próbálkozásokról, hiszen a válság témája könnyen az „elmúlt negyven évre”, annak a politikai rendszernek a felelősségére irányíthatta volna a figyelmet, amelynek kései képviselőiként mégiscsak ők küzdöttek a politikai túlélésért. Más sem hiányzott nekik, mint hogy a gazdasági összeomlás réme tovább tépázza megviselt renoméjukat. Az ellenzéki erőknek viszont erről nem volt azonnali megoldást kínáló, vonzó és felelősségteljesen képviselhető mondandójuk; és az sem volt érdekük, hogy a válságért a felelősséget magukra húzzák, vagy hogy a válsághangulatban felkorbácsolható tömegindulatok eltereljék a figyelmet az alapvető politikai, intézményi változások elsődlegességéről. Azt mindenki tudta, hogy a gazdaság konszolidálásának és modernizációjának kulcsa a piacgazdaság alkotmányos, jogállami garanciáinak és intézményeinek kialakítása, valamint a politikai hatalom legitimitásának megteremtése. Mindez azonban, ahogy a legitim, tárgyalóképes szakszervezeti érdekképviselet megteremtése is, csak hosszabb távon fejthette ki áldásos hatását.

 

A nyilvánosság

A kormányzat 1989 decemberében a televízió és a rádió felügyeletére létrehozott egy kuratóriumot, amelynek elnöke Nemeskürty István lett, és amelynek felügyeletével Pozsgay Imre államminisztert bízták meg. Ma már talán nem evidens, de akkor nem voltak kereskedelmi rádió- és tévécsatornák. Az állam által üzemeltetett televíziónak két csatornája volt, a rádiónak, akárcsak ma, három. Nem létezett az internet, nem voltak online újságok és nem volt közösségi média. A választási kampány beindulásának küszöbén mindezen „intézkedéseknek” voltak következményei: a televízió hírműsorainak éléről leváltották Aczél Endrét és kinevezték Pálfy G. Istvánt, akit közismerten szoros kapcsolatok fűztek nemcsak Pozsgay Imréhez, hanem az MDF népi szárnyához is. A közszolgálati rádióban exkluzív adásidőhöz jutottak az MDF Csurka István-féle, szélsőjobboldali szárnyához tartozó figurák. Pozsgaynak pedig volt törlesztenivalója az elnökké választását meghiúsító liberálisokkal szemben. Az állami médiában így létrejött egy sajátos, alkalmi szövetség, mivel az MDF-nek is elemi érdeke volt, hogy az SZDSZ szárnyalá­sát megtörje. Csakhogy az akkori pezsgésben a tömegtájékoztatás monopolizálásának eszközeit nem lehetett érvényesíteni. A rendszerváltás éveinek egyik fő eleme a sajtószabadság robbanásszerű kiteljesedése volt. Az újonnan létrejött, szabaddá vált nyomtatott sajtó, köztük ez a lap is, széles olvasóközönséget ért el, valódi ellensúlyt képezett. Az agitprop osztály karanténjából kikerült, végre szabad levegőt szívó újságírók, akik a korábbi „hivatalos” lapoknál dolgoztak (Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, és részben még a pártlap Népszabadság is) szintén nem voltak hajlandóak újra szájkosarat fölvenni. A tekintélyét és hitelét vesztett hatalom még a televízióban és a rádióban sem tudta érvényesíteni az akaratát. Különös idők voltak.

Egy incidensről mégis érdemes beszámolni, az 1990. március 15-i televíziós közvetítés letiltásáról. Ez volt talán az egyetlen alkalom, amikor a tájékoztatás pártirányítása, elismerem, utólag nehezen felbecsülhető befolyást gyakorolhatott a választások kimenetelére. Március 14-én késő este jelentette be a rádió és a televízió rövid közleményben, hogy a kiadott műsortól eltérően elmarad a 12.00 és 15.30 között tervezett élő közvetítés a március 15-i ünnepségekről: „A televíziót és a rádiót felügyelő bizottság úgy döntött, hogy március 15-i tudósításaiban ne jelenítse meg a pártok választási kampányelemeit.” Ekkor indoklást még nem fűztek a döntéshez, de másnap a híradások arról szóltak, hogy a hepciáskodó SZDSZ követelései miatt hiúsult meg a megállapodás a közvetítésről. Ebből ugyan egy szó nem volt igaz – ma már furcsa, hogy Deutsch Tamás volt az, aki a Fidesz nevében kiállt a rágalom ellen –, de a dolog működött. A cáfolat mindig lassabban hat, mint a sokkolni akaró hazugság, az SZDSZ-re a választások előtt tíz nappal sikerült újra ráégetni a békebontó bélyeget.

 

A jövő elkezdődött

„Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek. Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a kunbélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk. Mi jöhet erre? Terror, katonák, vér és végső összeomlás” – obégatta Csurka István 1990. január 14-én reggel a Kossuth rádió Vasárnapi újság c. műsorában, a választási kampány nyitányaként. A durva és aljas támadásnak a célpontja egyértelműen az SZDSZ volt. Az MDF egyik alapító „atyja” egyúttal így adta a világ tudtára, hogy bár a párt vezetése olyan polgáriasabb, mérsékeltebb politikai profikhoz került át, mint Antall József vagy Szabad György, az ideológiai iránymutatásra továbbra is az alapító szellemi vezérek tartanak igényt. A rádiójegyzet hosszabb távú hatása az volt, hogy visszaemelte a közbeszédbe a 20. századi magyar történelem egyik legkártékonyabb hagyományát, az 1919 utáni szélsőjobboldali „zsidó-bolsevik-liberális” összeesküvés-elméletet. Az 1990-es kampány sötét mélyrétegeiben a „nagykörúti értelmiség”, a „törpe kisebbség” kódszavaival fedett antiszemita uszítás mindvégig jelen volt. A budapesti házfalakon tavasszal felbukkanó „ZSIDESZ” falfirkák valószínűleg inkább a sértett és túlbuzgó volt KISZ-esek és/vagy a szintén bosszúszomjas volt állambiztonság némely apparátcsikjának számlájára voltak írhatók. Ez a szólam viszont, amelyet Csurka és az általa főszerkesztett Magyar Fórum fújt, bár (akkor még) marginálisnak volt mondható, mégiscsak a győzelemre legesélyesebb párt egyik vezetőjének és a hozzá kötődő, nem jelentéktelen szellemi, politikai körnek a hangja volt. Csurka lapja adott helyet az Apák és fiúk című hírhedt rágalmazó röpiratnak a választás két fordulója között (Magyar Fórum, 1990. március 31.), amely ezt a nyelvezetet és diskurzust új szintre emelte. A minden elemében hazug és rágalmazó irat szerint (szerzője Grezsa Ferenc pszichiáter volt, aki ezt sokáig tagadta, csak a bíróságon ismerte be másfél évvel később) a liberális párt vezetői „apáik” nyomdokaiba lépve egytől egyig kommunisták voltak, és most is csak álcázzák magukat, ellenzéki múltjuk is szimpla átverés volt csupán.

Az MDF centrumából langyos elhatárolódás sem érkezett. Mi több, „árnyaltabb” kifejezésekkel, de a párt két választási forduló között megjelent választási hirdetése ugyanezt a szólamot fújta: „Mi nem megtért marxisták vagyunk, mi nem mostanában, de nem is csak egy-két évtizede kerültünk szembe a kommunista diktatúrával. Mi azoknak a pártja és folytatói vagyunk, akik 1945 és 1948 között küzdöttek az egypárti diktatúra létrehozása ellen, (…) s annak a nagy tömegnek, akik a Kádár-korszak alatt mindvégig annak csöndes, belső ellenzékét alkották. Nekünk nem kell hangos kommunistaellenességgel feledtetnünk múltunkat. (…) A mai szabad demokraták nem egy vezetője sokat megőrzött kommunista múltjából és mentalitásából. Visszatetszést keltő szerénytelenséggel hirdetik magukat az igazság és a tehetség (…) egyedüli birtokosainak, közben előszeretettel sajátítják ki maguknak mások jelszavait, szimbólumait, sőt dalait („Szabad élet, szabad madár”).”

Az 1990-es választási kampány eme sötét mélyrétege egyben azt is jelezte, hogy a rendszerváltó erők és a mögöttük álló szellemi, értelmiségi csoportok körében valóban nem volt egyetértés sem az eljövendő demokratikus rend elveit és normáit, sem pedig annak történeti előképét, gyökereit illetően. Az ezzel kapcsolatos kételyeknek és aggályoknak Tamás Gáspár Miklós nevezetes Mucsa-cikke adott vehemensen hangot (Új reformkor vagy új Horthy-korszak?, Beszélő, 1990. március 24.): „Figyelmeztetnünk kell mindenkit: mind a mi elődeink, a szabadelvű-radikális polgári demokraták, mind a szociáldemokraták, mind a kisgazdák, mind a népi írók a Horthy-korszakban ellenzékben voltak, méghozzá üldözött, félreszorított, választási csalással és csendőrrel korlátozott félparlamentáris ellenzékben. Aki ma a Horthy-korszakhoz hasonló állapotokat kíván előidézni, az a mai magyar politikai spektrum minden fontos szereplőjének hagyományait teszi csúffá, mindenkit becsap (…). Úgy tetszhetik, a mai ellenzék nemcsak a bolsevik pártállamnak, hanem a balkáni tekintélyelvűségnek is ellenzéke. Ám ez nem elég biztos. Ha mi, magyar szabadelvűek nem leszünk benne a következő magyar kormányban, talán sok új igazgató, főtitkár és tábornok lesz, de marad a rendszer. (…) Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út.”

Kis János, az SZDSZ akkori elnöke két héttel későbbi írásában taktikai hibának minősítette a cikk hangnemét és egyes állításait, ám saját kételyeit maga sem rejtette véka alá: „A többpárti parlament azonban önmagában még nem biztosíték a modern, nyugati értelemben vett demokráciára. (…) A szabad demokraták valódi, liberális demokráciát akarnak, megfelelő kiváltságokat élvező parlamenti ellenzékkel, a pártpolitikától elszigetelt, önálló tömegtájékoztatással és a politikai, világnézeti, kulturális, etnikai vagy életformabeli kisebbségeket védelmező jogokkal. Mi nem egyszerűen többpártrendszert akarunk, de a polgárok világnézeti, politikai és egyéb pluralizmusát tiszteletben tartó, semleges államot, toleranciát és biztosított parlamenti váltógazdaságot is. (…) Az elmúlt másfél év tapasztalatai komoly kétségeket ébresztenek az iránt, hogy az MDF is így értelmezi-e a demokráciát. (…) Való igaz, a Horthy-korszak parlamentjeit éppen az jellemezte, amitől a szabad demokraták tartanak: az államhatalommal azonos kormánytöbbség és minden politikai befolyástól megfosztott páriaellenzék. Való igaz, a Horthy-korszak jellegzetes példája volt a parlamentáris díszletekkel ékesített tekintélyuralomnak. Való igaz, az SZDSZ réges-rég meghirdette, hogy nemcsak az utolsó negyven évvel áll szemben, hanem a Trianon utáni egész hetven esztendőhöz képest kíván nemzeti újrakezdést, míg az MDF ebben távolról sem volt ilyen egyértelmű.”

Az új parlament 1990. május 2-án tartotta első ülését. A választási eredmények alapján a mandátumok megoszlása a következő volt: MDF – 164, SZDSZ – 93, FKGP – 44, MSZP – 33, FIDESZ – 21, KDNP – 21, Agrárszövetség – 1. Antall József koalíciós kormánya 1990. május 23-án alakult meg az MDF, az FKGP és a KDNP támogatásával. A következő hónapok elmérgesedő politikai konfliktusai igazolták, hogy az imént idézett aggályok nem voltak alaptalanok. Azt az olvasó megítélésére bízom, hogy ma, tíz évvel az 1990 tavaszán született köztársaság megdöntése után, mennyiben profetikusak a fenti, 30 évvel ezelőtti szavak.

 

*

Kövér László házelnök 2019. október 31-én, az eltávolított Nagy Imre-szobor helyén újból felállított vértanúk emlékműve avatásán többek között ezt mondta (az emlékművet eredetileg 1934 márciusában avatták fel): „[A] Magyarországot túszul ejtő körülbelül ezer embert dühödt keresztényellenesség, buzgó internacionalizmus, heves nemzetgyűlölet, tudatos családrombolás és hazug jelszavak alatt az emberek kíméletlen kifosztása jellemezte. (…) A Lenin-fiúk utódai ma is itt állnak velünk szemben, és – egyelőre még csak a virtuális világban – ott folytatják, ahol a Szamuelyk és Csernyk száz éve abbahagyták.”