A kerítés túloldalán: így látják a horgosiak a bevándorlókat

A létra, amellyel a déli határkerítés tetején lovagló ember megpróbálja beverni a magyar rendőrségi autó szélvédőjét a kormány zenei aláfestéssel illusztrált Facebook-videójában, alumíniumból készült. A határ túloldalán, a szerbiai Horgoson lehet ilyet venni a festékboltban.

„Amikor azt kiabálták, Allahu akbar, eszembe jutott az Egri csillagok, és hogy ez is benne lesz a tévében. Mert sokan filmeztek, és ott voltak távolabb a közvetítőkocsik” – idézi fel egy rendőr a Magyar Narancs újságírójának a 2015. szeptember 16-i röszkei szolgálatát, amikor az összegyűlt bevándorlók nekirontottak a frissen elkészült magyar határkerítésnek.

A hat évvel ezelőtti röszkei ostromállapot helyszínén, az autópályás határátkelőhely mellett működő régi közúti átkelőnél most nyugodtan át lehet menni az okmányellenőrzés után. Aki még úgy nőtt fel, hogy a határ környékén nem tanácsos mozogni, mert a határőr elküld, az meglepetten tapasztalja, hogy a szerb oldalon, rögtön a határvonal után szikár, sötét ruhás emberek tanyáznak a drótkerítéssel körülvett egykori étterem körül. Ők is Magyarországra szeretnének bejutni valahogyan. A korábbi üzlethelyiségeket, a speditőrök irodáit is belakták. Ha szükségük van valamire, bemennek Horgosra, ami innen tizenöt perc séta.

Egy harminc körüli férfi, aki a nevét nem árulja el, de az újságíró-igazolványomra kíváncsi – a lap weboldalára, az impresszumban lévő fotóra is – azt mondja, Szíriából jött, maradtak otthon hozzátartozói, de van már rokonsága Európában, tartja velük a kapcsolatot. Tisztán kimondja Szeged nevét, tudja, az a legközelebbi nagyváros a túloldalon. Azt állítja, ő egy fillért sem fizet senkinek azért, hogy átjuttassa a kerítésen. Fitneszedző a foglalkozása. Komolyan magyaráz, csak akkor neveti el magát, amikor elárulom, hogy az én spor­tom az ultrafutás. Nem járul hozzá, hogy fotó készüljön róla. A többiek sem akarnak szerepelni, akik mögötte gyalogolnak.

Az út szélén november 16-án délelőtt kettes-hármas csoportokban mennek a falu felé, bevásárolni, és ugyanilyen szembeforgalom is van. Maguk elé néznek, de a köszönésre meglepődnek, viszonozzák. Páran elmosolyodnak. Negyven-ötven emberrel lehet így találkozni néhány óra alatt, zömmel huszon- és harminc­éves férfiakkal, de akad néhány nő is.

„Szomszéd állampolgár jelenti”

Arról, hogy a déli határon mostanában átjutni igyekvők száma sok vagy kevés, folyamatos vita zajlik a magyarországi nyilvánosságban. A magyar kormány november 6-án tette fel a Facebookra azt a bő 6 perces videót, amelyben előbb szerbiai magyarok beszélnek a migránsok viselt dolgairól, majd azt látni, ahogyan a határkerítésnél dobálják a magyar rendőröket, egy létrával a rendőrkocsi szélvédőjét is megpróbálják betörni. Az összeállítás szerint a határ magyar oldalán a mórahalmiak is félnek, de örülnek is, hogy ott a kerítés és az „élőerő”. Látni, ahogy egy magyar férfi a szerbiai oldalról átszól a kerítésen a magyar rendőrnek, aki az adóvevőbe mondja:

„Szomszéd állampolgár jelentette, hogy hat-hét létrával egy nagyobb csoport pozitívban, 92 környékén tartózkodik.”

Egy főtiszt pedig arról beszél, hogy a létrás átjuttatásért és a továbbszállításért fejenként 3500–4000 eurót kérnek el az embercsempészek.

November 12-én a Bács-Kiskun megyei Hercegszántónál a kormány tájékoztatóján arról volt szó, hogy míg 2020-ban novemberig Magyarországon 32 ezer 653 határsértővel szemben kellett intézkedni, az idén ugyanennyi idő alatt már 103 ezer 831-gyel szemben. Orbán Viktor később arról beszélt, hogy a 2015-ös válságnál súlyosabb helyzet alakulhat ki – Bakondi György belbiztonsági főtanács­adó a régebbi menekültútvonalak mellett a lengyel–litván–belarusz határon kialakult krízist említi, és azt, hogy Afganisztán miatt kiszámíthatatlan minden.

Csakhogy Afganisztánból nehéz kijutni, aztán meg továbbmenni, mert mindenütt erősítik a zöldhatár ellenőrzését. A Nemzetközi Migrációs Szervezet adatai szerint 2021-ben összesen 121 ezer 932 migráns érkezett Európába, és ez megegyezik a 2019-es adattal, míg 2015-ben több mint egymillió regisztrált menekültet számoltak.

A Népszava megkereste a kormány videójában szereplő mórahalmi asszonyt, aki azt mondta, tényleg fél. A lap azonban talált olyan embereket is, akik nem félnek, szerintük a politika fújja fel ezt az ügyet. Másokról az derül ki, a köztévében látták, hogy nagy a baj. Az olvasónak az a benyomása, a „migránshelyzet” most szolidan ketyeg két szomszédos állam hatóságainak asszisztálása mellett: a menekültek próbálkoznak, elfogják, visszakísérik őket, ők pedig újra és újra próbálkoznak.

Kérdésemre, hogy nyilvántartják-e valamilyen formában a zöldhatáron átjutott, majd visszakísért embereket, és lehet-e tudni, ki hányadszor próbálkozik, az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) azt válaszolta, hogy személyes adatokat tartalmazó statisztikát nem vezetnek, „ettől függetlenül az nem zárható ki, hogy egy személy akár több alkalommal, eltérő időpontban illegális migrációhoz kapcsolódó jogellenes cselekményt kövessen el”.

A Csongrád-Csanád Megyei Rendőr-főkapitányság a határsértés különböző módszereiről nem vezet statisztikát, de állítja, a leggyakrabban a kerítés fölött próbálnak átjutni. A határ mentén hagyott gazdátlan ostromlétrákat „a talált tárgyra vonatkozó előírások szerint kezeli” a hatóság. A felvetésre, hogy hosszú létrával a határ közelébe menni elég feltűnő, ezt vajon figyeli-e a szerb rendőrség, a megyei főkapitányság azt írta, erről inkább az ORFK-t kérdezzük. Az ORFK meg azt tanácsolja, forduljunk a szerb hatóságokhoz.

 

Mindig újra nekifutnak (Menekülők a horgosi főutcán)

Fotó: MTI/Molnár Edvárd

Látkép

„Szerbiában régen a határzónába csak útlevéllel lehetett belépni. Akiknek ott volt földjük, külön engedélyt kaptak. Ezt a szabályt néhány éve eltörölték, bárki odamehet” – halljuk Tóth Zoltántól, a horgosi helyi közösség – önkormányzat – elnökétől, aki egyúttal autóbusz-vezetőként is dolgozik.

Az elhagyott épületek elfoglalása nyilván törvénybe ütköző, de az átkelőnél lévő étterem és a speditőrök helyiségei a szerb állam tulajdonában vannak – az állam pedig eltűri, hogy ott legyenek a bevándorlók. Néha buszokkal elviszik őket innen a befogadóállomásra, ahonnan aztán visszajönnek. A szerb menekültügyi hatóság Horgoson dolgozó két munkatársának inkább az a feladata, hogy a faluba bejárókat irányítsa. „Ez a jó szó – mondja Tóth Zoltán –, próbálják irányítgatni őket, mást nem tudnak csinálni. De ez is fontos, mert folyamatos a vándorlás. Akiket a befogadóközpontokba visznek, azok jönnek ide, taxival vagy városközi járatos busszal. A menekültügyi hatóságnak ez a két embere áll kontaktban velük. Szól nekik, hogy ne húsz-harmincasával járjanak be a faluba, és ne úgy menjenek be az élelmiszerboltba, hanem csak ketten-hárman. Eleve sokféle helyről vannak, szíriaiak, pakisztániak, marokkóiak, afganisztániak, feszültség is van közöttük. Akkor alakul ki nagyobb csoport, amikor Magyarországról visszatoloncolják őket a tranzitzónánál.”

Tóth Zoltán szerint az elmúlt időszakban tényleg többen vannak a falu körül, és nem csak a látványuk riasztó. „A termelőket erősen megkárosítják, félig zölden szedik a szőlőt, barackot, almát, a veteményeskertekből a répát, kukoricát. Volt, hogy táskát próbáltak elvenni valakitől, vagy a boltban, sorban állás közben összevesztek, és az embereket ez megijesztette.”

Arról nincs értelme vitatkozni, hogy kell-e félni a sötét bőrű, sötét ruhájú, idegen embe­rektől. Itt vannak szem előtt, mindenki eldönti maga, mit tart róluk.

A kinézetükkel, emberi szükségleteikkel és a hírükkel együtt lehetnek ijesztők és együttérzésre méltók egyaránt.

„Nekem még semmi bajom nem volt velük. Jöttek ide, mutatták a telefonjukat, hogy töltenék, de azt nálam nem lehet” – mondja a Horgosra bevezető út melletti portán egy asszony, aki a kerítés és a ház fala között karistol a gereblyével. Szomszédja, harmincas férfi cirkulával aprítja a tüzelőt. Azt magyarázza a két kutya ugatását túlkiabálva, neki sem volt még baja velük, csak hát folyton látni lehet őket. Amikor a szomszédos romos épületbe beköltöztek, szólt Rájkónak – aki az egyik menekültügyi megbízott –, ő idejött, elküldte őket. Másszor az út mellett álló villanydobozt berhelték meg. Lehet köztük is villanyszerelő. Ott töltötték valahogy a telefont. Akkor is értesítette a megbízottat.

Az utcán, boltokban, pénzváltó előtt, levélsöprés közben megszólított horgosiak újságnak nem nyilatkoznak, de azért az újságíróként bemutatkozó idegennel szívesen beszélgetnek. A Bartók Béla utcán a központ felé sétálva így azt lehet megtudni, hogy a migránsok bejönnek vásárolni maguknak és egymásnak a kisboltba, meg a többibe is. Angolul, franciául vagy olaszul szólalnak meg, ki mit tanult otthon az iskolában. „Volt, hogy páran sört is vettek. Meg lett kérdezve, hogyhogy, mire elmondták, hogy ők keresztények. Templomba nem mennek, az azért durva lenne.” Szeletelt kenyeret vásárolnak, elég sokat, meg ugyanolyan energiaitalt, mint az itteni fiatalok, és azt, amit otthonról ismernek. Ha van datolya, azt.

Ezt a járda mellett eldobált szemétből is le lehet szűrni. A Bartók Béla utcának a központhoz közeli részén egy fatörzsre dróthurkot tettek, rajta szemeteszsák. Az előtt a ház előtt nincs szemét. „Nincs, mert kétnaponta szedjük, amit eldobnak. És aki jóérzésű, az tényleg egyenest beleteszi a zsákba” – mondja a tulajdonos. Az építőanyagokat és szerszámokat áruló boltba is bejárnak. A festékboltba is, amely előtt az utcán talicskák vannak, a bolt­ajtó mellé támasztva pedig alulétrák, sokféle méretben és árban.

Amikor Magyarországon azt találgatták a Facebookon, hogy igazi vagy parasztvakítás a rendőrségi felvétel a kerítés alatt ásott alagutakról, a horgosi építőanyagboltban tényleg sok ásót megvettek a bevándorlók. Kifizették, aztán megkérték a boltost, vágja le az ásó nyelét ötven-hatvan centisre.

„Most létrát vesznek, ahol tudnak vagy vastag, erős munkáskesztyűt, amit nem lyukaszt ki a »NATO-drót«. Másznak.”

Bejárnak a kínai boltba is, vastag ruháért.

Szögbelövő

Ha arról esik szó, hogy az a „patent kerítés” ide, egy nagyrészt magyarok lakta falu mellé szorítja be ezeket az embereket, akkor hallani olyan véleményt is, hogy igen, „eléggé rosszul­esik ez egy magát nemzetinek mondó magyar kormánytól”. A legtöbben mégis megbecsüléssel beszélnek a kerítésről. A nyugdíjas asszony, akinek mindkét gyereke Budapesten él már, de a fiatal nő is, aki Szegedre jár át dolgozni nap mint nap, úgy van ezzel, hogy legalább „az egyik haza védve van”. Az itteni magyarok megélték a hetvenes-nyolcvanas évek jóléte utáni délszláv háborút, a NATO bombázását, aztán a békét. Szép, kétlaki életet árnyékol be a menekültválság, amivel szemben egy jogállam szelíd eszközei kevésnek látszanak.

A helyiektől hallott vélemények sokfélék. „Különben tényleg, ha belegondolsz, milyen alapon lehetne megtiltani nekik, hogy létrát vegyenek? És a boltosnak, hogy eladja nekik? Ugyanolyan vevők ezek, mint a többi” – mondja egy horgosi asszony a pénzváltónál, ahol négyen állnak sorba, két idegen, két helybeli. Az idegenek megítélése női szempontból is nagyon változatos. „Igazán az volt a durva, amikor 2015-ben jöttek a buszokkal rengetegen. Együtt utazni velük a tömegben hazáig. Egy középiskolás lánynak, aki akkor voltam, de egy nőnek sem annyira kellemes ez, gondolhatja.” „Néztek a múltkor is. Még jó, hogy nálam volt a szögbelövő, épp tettem ki a plakátokat.” „Az, hogy este elmegyünk sétálni vacsora előtt, nem lehetséges. Mindenütt szembejönnek. Állnak a hamburgériázó előtt is, pedig ott nem vesznek semmit.” „Nálunk az utcáról látni lehetett a padlásföljáróhoz támasztott létrát. Egy reggelre eltűnt. És a barackunk felét is leszedték a falu mellett.” „A lányunk Szegeden tanul. Busszal jár, az átkelőhely túlsó oldalán száll föl. Hazafelé régebben jöhetett egyedül, de most nem hagyjuk, hogy ott sétáljon el, ahol a migránsok laknak. Visszük az átkelőig, és megyünk elébe.” „Meg lehet szokni őket, mint mindent. Fél vagy nem fél az ember – de örülni biztos senki sem örül nekik.”

„Az én férjem is kitette a zsákot nekik, hogy abba dobják a szemetet. Egyszer megálltak, amikor kinn volt a férjem, és mentek oda hozzá. Adni akartak neki egy energiaitalt. Amennyire megértette a férjem, azért, hogy kiteszi a zsákot és üríti” – ezt egy asszony mondja a pénzváltónál. Onnan nem messze, egy felújítás alatt álló üzletben pedig kiderül, tényleg nehéz lehet a dolga a menekültügyi tisztviselőnek. „Bejöttek ide ezek a fiúk, utánuk meg rögtön az az ügyeletes, hogy menjenek ki innen, mert ez magánterület” – mondja egy kőműves, a teljes nevét ő sem árulja el, de azt le lehet írni, Józsi bátya. „Én meg rászóltam, hogy itt ő se rendelkezhet, és mi annak adunk áramot, akinek akarunk. Mert ezért jöttek. Feltölteni a telefonjukat, amivel a családjukat hívják. Mutattam nekik a hosszabbítót. Magyarázták, hogy ledolgozzák ők, lapátolnak, ásnak, amit kell. Mondtam, ne izguljanak, tegyék csak föl a telefonjukat, aztán majd visszajönnek érte. Nagyon köszönték. Én ’76 óta vagyok kőműves, sok ember szemébe belenéztem. Építettem odaát, Vásárhelyen is, ’93-ban. Már ezt a műanyag simítót használtam, ott akkor még nem ismerték. Nézték, ahogy összerakok kettőt, és egy mozdulattal fölhúzom, kész. Aztán csak megkaptam, lehet, viccből mondták, hogy jugoszláv-magyar-cigány vagyok. Nagyon rosszulesett. Látja, nem vagyok cigány. Azóta nem megyek Magyarországra dolgozni, pedig rokonok is vannak odaát.”