„Mert mi van akkor, ha valaki bezupál az MMA-ba?” – hangzott a kérdés a végéhez közeledő panelbeszélgetés során, mikor beléptünk a Király utcai Gödörbe, ahol az Eötvös Károly Intézet (EKINT) Legyen köztársaság! címmel rendezett október 25-én közéleti és kulturális fesztivált. A kultúra túlélési esélyei a nemzeti együttműködés rendszerében című kerekasztal-beszélgetés során ugyanis Vojnich Erzsébet festő, Parti Nagy Lajos író és Schilling Árpád rendező Váradi Júlia moderálásban többek között az értelmiségi lét ilyen-olyan erőfeszítéseiről, vagy például a közoktatás állapotáról, a társadalmi mobilitás és tettre készség korlátairól értekezett. Vasárnap délután, 5 óra után szinte tele volt a Gödör, pedig az egésznapos program lassan a végéhez közeledett. Csupa ismerős arc nézett vissza ránk: aktivisták, örök tüntetők, művészek, értelmiségi nagyágyúk hallgatták egymás eszmefuttatásait a színpadról vagy a nézőtérről, majd folytatták hasonló módon kicsit arrébb a büférészlegnél.
A súlyos kérdéseket taglaló panelek között – talán gondűzőnek szánt – kultúrblokkok színesítették a programot. Az üdítőnek épp nem, reflektáltnak annál inkább nevezhető aktuális kultúrműsor (vagyis az Esti Kornél zenekar dalai, valamint Kerékgyártó István felolvasása) után újabb beszélgetés következett. A tekintélyelvű rendszerek konszolidálhatósága című blokkban Majtényi László vezetésével Krekó Péter politológus, szociálpszichológus, Rainer M. János történész és Csányi Vilmos biológus, etológus keresték a válaszokat.
| ||
A diskurzus azzal a Majtényi által felvetett kérdéssel indult, miszerint „Jobb-e intézmények, mint emberek uralma alatt élni?”. És ahogy a beszélgetés egésze alatt, úgy Csányi Vilmos már ekkor is kissé outsiderként, lazán, de bölcsen közölte, hogy „ez azért az intézménytől függ”. Ez a kettős hang a maga szórakoztató módján a továbbiakban jelen maradt a beszélgetés során. Adott volt a felvetés, hogy a tekintélyelvű rendszerek konszolidálhatósága mellett lehetséges-e az alkotmányos demokráciák visszaállítása (is), vagy sem? És bár kezdetben nem hangzott el a jelen Magyarországára konkrét utalás, valahogy egyértelmű volt, hogy nem hasraütés-szerű, teoretikus elmélkedés tanúi vagyunk csupán.
A tisztázandó alapkérdések mellett Csányi Vilmos szerint mondjuk a fogalmakat sem árt pontosítani, ugyanis szerinte például nem mindegy, hogy mennyi időre vonatkozik a konszolidáció, még ha csak elméletről van is szó. De azt sem árt tisztázni, hogy mi az alaphelyzet. Ekkor villámgyors időutazásban lehetett része a hallgatóságnak, mert míg Krekó vagy Rainer száz években tekintett vissza a történelemben, addig Csányi – szakmája szerint – röpke százezer években gondolkodott, civilizációk kialakulásáról beszélt, az archaikus kor vezér nélküli időszakát elevenítette fel. Krekó Péter közben azt hozta szóba, hogy a diktatúrák vezéregyéniségeinek kezdetben miként és mennyi idő alatt kell megszilárdítaniuk a hatalmukat, vagy hogy a demokrácia egy olyan mesterségesen kialakított rendszer, amellyel eddig, úgy tűnt, csak addig foglalkoztak, míg azok kialakultak, pedig egyre fontosabb kérdés, hogyan fordulnak vissza tekintélyelvű rendszerekbe. A történelmi és elméleti csapongások közepette Rainer M. János a hatalom és uralom fogalmak különbözőségéről gondolkodott, meg arról, hogy kell valamilyen erény, amit képviselni lehet a fennmaradáshoz, amely generálja is rögtön a kérdést, hogy fennmaradnak-e ezek az autoriter rendszerek morális megalapozottság nélkül.
| ||
Miközben a rendszerdinamika tekintélyszerző (többnyire) erőszakos aktusaira kerestek különböző történelmi példákat a beszélgetés résztvevői, felmerült, hogy a tekintélyelvű rendszerekben a rend egyfajta szolgáltatás, ahogy a jó esetben kiegyensúlyozott, kalkulálható növekedés is egyféle biztosíték. De ahogy Csányi Vilmos megjegyezte, mindezek mellett fontos nem elfelejteni, hogy a társadalmaknak is van memóriája, amely egyfajta fékként működik. Ahogy számottevő tényező bármely rendszerben a válság is, amelyet más-más eszközként használ a demokrácia és az autoriter rendszer – jegyezte meg Rainer M. Ehhez a gondolathoz csatlakozva Krekó hozzáfűzte, hogy pl. Oroszország prototípusa a tekintélyelvű rendszereknek, amelyben „a nacionalizmus már olyan, mint a kokain”, folyamatosan emelni kell a konfliktusok tétjét, amelyet közben egyfolytában kifelé kell irányítani. Felidézték Ferenc József, Horthy, valamint Rákosi és Kádár rendszerének sajátosságait, miközben Csányi félig viccesen megjegyezte, hogy akkor látszik a diktatúra vége, mikor már végképp nincs kit elvinni.
A jelen kor kérdéseiben – voltaképp érthető módon – viszont nem született sem állásfoglalás, sem valódi elmélet, bár igény azért lett volna rá. Indirekt zárásként Csányi azt vágta ki a vége felé: „Fel a fejjel – amíg van”.
