Egy svindli a múltból: a Pesterzsébeti Papírgyár privatizációja

A papír mindent elbír

  • Keller-Alánt Ákos
  • 2017. május 6.

Belpol

A rendszerváltás utáni években egy kis ügyességgel és megfelelő kapcsolatokkal szinte ingyen lehetett akár egész gyárakhoz hozzájutni. Ebben az ügyletben felbukkan egy Kósa Lajos nevű ember is.

A rendszerváltás után a Papíripari Vállalatot feldarabolták, és részeit külön-külön privatizálták. A Pesterzsébeti Papírgyár Kft. (PEP) 1993 őszén került sorra, az október 28-ai határidőig mindössze egyetlen ajánlat érkezett a főleg csomagolóanyagokat és pénztárgépszalagokat gyártó egységre. A Papiróni Papír­ipari Kft. (a privatizáció során Pepperóni néven működött a cég) pályázatának hivatalos szakértői értékelése igen lesújtó képet festett a cégről és a benyújtott ajánlatról. Eszerint a pályázatban a Papiróni azt állította magáról, hogy kifejezetten a papír- és csomagolóanyag-iparba történő befektetés céljából jött létre, ám a cég hivatalos tevékenységi köre cellulóz-, papír- és kartongyártás volt. A szakértői anyag szerint emiatt „vagy a cégbíróság, vagy a döntéshozók félrevezetéséről van szó”. A véleményezés ennél is továbbmegy, amikor a formaságokon túl a pályázat tartalmi részét elemzi: a pályázók fejlesztési koncepciója a Pesterzsébeti Papírgyár legfőbb termékének gyártását állítaná le, ami egyenesen csődbe vinné a gyárat. Az értékelés több helyen is leszögezi, hogy a pályázónak nincs pénze a beígért fejlesztésekre, ezért „nyilvánvalóan stróman szereplőről van szó”, az igazi vevő csak később venné át a gyárat, ám „most a kárpótlási jeggyel történő vásárlás sokkal olcsóbb, mintha cashben fizetne”. Az értékelés mindezt azzal egészíti ki, hogy a pályázó mögött álló személyek közrejátszottak abban, hogy a gyár mutatói jelentősen leromlottak az eladás előtt, így lenyomva a papírgyár vételárát.

Az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) ennek ellenére 1993 decemberében kihirdette győztesként a Papirónit, amely a 95 millió forintos vételárat szinte teljes egészében kárpótlási jeggyel egyenlítette ki. A kárpótlási jegyeket az infláció miatt ekkoriban a névérték körülbelül 142 százalékán számította be az ÁVÜ, míg a piacon 65 százalék körüli áron forogtak. Vagyis a gyárért legfeljebb ötvenmillió forintot fizettek – és mint látni fogjuk, valóban ez is történt.

A pályázó mögött izraeli befektetők álltak, a megbízó egy bizonyos SK Investment volt. Akkoriban nem volt ritka, hogy külföldi befektetők hazai strómanokat használtak az állami vagyon megszerzéséhez. Ami viszont érdekessé teszi az ügyletet, hogy egy a lapunk birtokában lévő megállapodás nevesíti is a strómanokat. A dokumentum hat magánszemélyt sorol fel, köztük a gyár korábbi könyvelőjét és aktuá­lis kereskedelmi vezetőjét, valamint Kósa Lajost is. Lapunk úgy tudja, hogy a megállapodásban szereplő Kósa Lajos azonos azzal a Kósa Lajossal, aki akkoriban a Fidesz országgyűlési képviselője és a parlament gazdasági bizottságának tagja volt, ma pedig a kormánypárt frakcióvezetője.

 

Bizonyos információ

A szerződést 1993. november 17-én írta alá Shimon Kashti, illetve Pintér János, a Papiróni többségi tulajdonosa. A megállapodás szerint a hat magyar személy mindent megtesz a privatizációs pályázat sikeréért, a felmerülő költségeket és a papírgyár vételárát az izraeliek biztosítják. A sikeres privatizáció után a gyár 84 százaléka az SK Investmentet, 16 százaléka a magyar felet illetné meg. A cégvezetést az izraeliek jelölhetik ki, ahogy a nyereségből is a tulajdoni hányadnak megfelelően részesedne a két fél. Ha beindul a bolt, a magyarok részesedése fokozatosan nő addig, míg eléri a 48 százalékot.

A megállapodásnak megfelelően az izraeli fél el is kezdett fizetni. Nem is keveset, és nem is akármire. Amint egy tételes elszámolásból kiderül, az izraeliek összesen 890 600 dollárt küldtek Magyarországra, ami akkoriban mintegy 82 millió forintot ért. Ebből a „papírgyár nettó ára” mintegy 56 millió forintot (607 500 dollár) tett ki, míg papíron, ugye, 95 millió forint volt. A magyar fél 6000 dollárt fizetett ki „bizonyos információért” cserébe a privatizációs pályázat során, és 30 ezer dollárnyi költség mellett az áll, hogy a „kuponokról kiállított igazolás költsége (akkor fizettük ki, amikor nem volt pénzünk, és az Állami Vagyonügynökségnek dokumentumra volt szüksége pénzügyi lehetőségeinkről)”. Valóban, a pályázat során az ÁVÜ hiánypótlásként bekért ilyesmi dokumentumot a Papirónitól: az igazolást a frissen alakult Concorde Értékpapír állította ki. E szerint a Papiróni 67 millió forintnyi kárpótlási jegyet vásárolt (ennyi jegyért a piacon akkor 42-43 millióért lehetett hozzájutni), ám felhívnánk a figyelmet arra, hogy az erre fordított 30 ezer dollár akkoriban mindössze 2 760 000 forintot ért. Valószínű tehát, hogy a Papiróni nem kárpótlási jegyet, hanem csak igazolást vásárolt a Concorde-tól (ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy a kárpótlási jegyeket egyből letétbe is helyezték a Concorde-nál). Az elszámolás szerint további 130 ezer dollár (12 millió forint) ment el „az adómentes tevékenység folytatására és a jelenlegi adóprobléma megoldására”, 53 ezer dollár (4,9 millió) „kifizetve a Citynform részére”,
26 800 dollár (2,5 millió forint) pedig „készpénzben kifizetve a kezdeti megállapodásunk szerint”. A „kezdeti megállapodás” feltehetően az a szerződés, amelyben a hat magyar – köztük Kósa Lajos – vállalják, hogy kapcsolataik felhasználásával megszerzik a papírgyárat, majd továbbadják azt a megbízónak.

Citynform néven akkoriban két vállalkozás működött, mindkettő ugyanahhoz a tulajdonosi körhöz tartozott, Pintér János üzlettársai­ból állt. Itt jegyeznénk meg, hogy 1993-ban még a rendszerváltás előtti, 1974-es devizaszabályozás volt érvényben. Ennek értelmében csak engedéllyel lehetett legálisan devizát fogadni, bár az is igaz, hogy a szabályozás eddigre már eléggé felpuhult, így könnyebben lehetett engedélyhez jutni.

A Papiróni tehát 1993 decemberében megkapta a Pesterzsébeti Papírgyár Kft.-t, ám azt a privatizációs szerződés értelmében öt évig csak úgy adhatta tovább, ha a vételár felét átadja az ÁVÜ-nek. Ezért eleinte – legalábbis papíron – olyan megállapodásokkal biztosították az izraeliek tulajdonjogát, amelyeket soha nem adtak le a Cégbíróságon. Ám mivel a korábbi ígéretek és háttér-megállapodások ellenére a papírgyár irányítását Pintérék nem passzolták át, az izraeli fél 1995 szeptemberére elérte, hogy formálisan az ő tulajdonába kerüljön a papírgyárat tulajdonló társaság. A vételár papíron egymillió forint volt, ám a valóságban ezt nem fizették ki az izraeliek, hiszen korábban ők finanszírozták a privatizáció teljes költségét. A gyár irányítását és nyereségét azonban a korábbi tulajdonosok, Pintér János és Szellem Zoltán továbbra sem adták ki a kezükből. Egy évvel később Pintér és Szellem arról tájékoztatta az izraelieket, hogy „lehetőségük van” visszavásárolni a papírgyárat, akik belementek az alkuba, mert addigra belátták, hogy úgysem tudják megszerezni a gyárat.
A kialkudott 900 ezer dolláros vételárból Pintérék két év elteltével is kevesebb mint 200 ezer dollárt fizettek ki. Ezek után az izraeliek perelni próbáltak, sikertelenül.

 

Bizonyos emberek

Nem a papírgyár privatizációja az egyetlen olyan furcsa ügylet, melyben felbukkan Pintér és Szellem neve. 1996-ban például a PEP eladta egyik vidéki ingatlanát a Voluta Kft.-nek. A Volutát két magánszemély alapította: Szellem Zoltán, a papírgyár tulajdonosa és Varga Lajos, a papírgyár felügyelőbizottsági tagja (Varga ekkoriban ügyvezető volt a Kogartos Kovács Gábor Bankár-B Kft.-jében. Kovács a Bankár-cégeken keresztül tanácsadóként részt vett a Papíripari Vállalat privatizációjában). Ez a társaság akkor került be a hírekbe, mikor vezetőit az ügyészség azzal vádolta meg, hogy ebben az időszakban benzinszármazékok forgalmazásából származó jövedelmek utáni adók elcsalásában, és fiktív drágakőügyletekből származó illegális bevételek elleplezésében működtek közre, milliárdos kárt okozva az államnak.

A gyár visszavásárlása után Pintér János még egy darabig működtette a Pesterzsébeti Papírgyárat, ám az 2003-ban csődbe ment. A Napi Gazdaság korabeli beszámolója szerint a társaság 690 millió forintos tartozást hagyott maga után, köztük az állami Konzum Bank 300 millió forintos hitelét és egy 120 millió forintos adótartozást. Noha Pintér már a papírgyár ügyeivel is bíróság elé került, egészen a legutóbbi időkig mindent megúszott.

Pintér János ellen egy 48 millió forintos sikkasztás ügyében indult nyomozást azzal az indokkal szüntettek meg 1997-ben, hogy a nyomozás során hazudott a hatóságoknak. Ezért aztán hamis tanúzás bűntette miatt indítottak volna nyomozást ellene, ám az ORFK 2002-ben arról adott ki tájékoztatást, hogy a hamis tanúzás miatti ügyben a nyomozó szerv vezetője a szükséges és indokolt feljelentést „ismeretlen okok miatt” nem tette meg. Külön érdekesség, hogy az ORFK e határozatát az a Lázár János dandártábornok jegyzi, aki együtt ült a kerületi önkormányzathoz tartozó Pesterzsébeti Magisztrátusban Pintér Jánossal (többek közt Rogán Antal és Hiller István társaságában).

Pintér egy másik ügyében viszont már megszületett az elsőfokú ítélet. A Pep Roll Kft.-t azzal a céllal hozták létre 2001-ben, hogy az részben átvegye a papírgyár működtetését. A papírgyár bedőlése után a Pintér tulajdonában álló Pep Rollban tőkét emelt a brit bejegyzésű First Empire Investment Ltd. (FEI). A társaság ezzel 2004 márciusában gyakorlatilag megszerezte a Pep Rollt. A törzs­tőke-emelésről szóló jegyzőkönyvet Pintér János írta alá az FEI nevében, a befizetést a KDB Bank igazolta. A Cégbíróság be is jegyezte ezeket az adatokat, ám később kiderült, hogy az FEI a tőkeemelés idején nem is létezett: a társaságot a brit cégbíróság 2003 áprilisában törölte a nyilvántartásból. Ahogyan arról tavaly az Átlátszó is beszámolt, az ügyészség megvádolta Pintért azzal, hogy a megszűnt társaság nevében vásárolt cégtulajdont, teljesített milliós nagyságrendben banki befizetéseket, és vett részt törvénysértő taggyűlési határozatok meghozatalában. Pintér azzal védekezett, hogy a 2003-ban megszűnt First Empire Investment azonos a 2004 júniusában alapított First Empire Investmentsszel. Ezt a védekezést azonban sem az ügyészség, sem a bíróság sem fogadta el. Az elsőfokú verdikt két rendbeli közokirat-hamisítás és két rendbeli közokirat-hamisítás kísérlete miatt bűnösnek mondta ki Pintért. További érdekesség, hogy az FEI-ben Pintér egyik üzlettársa Róth György volt. Róthról a Blikk írta meg, hogy az amúgy veszteséges, offshore hátterű Alfapapír Kft. nevében 25 millió eurót (7,8 milliárd forint) adott kölcsön 2011-ben egy Silvio Berlusconi akkori olasz miniszterelnökhöz köthető, szintén offshore hátterű cégnek; Róth állítólag Dimitrij Firtas, a Magyaroszágon gázzal üzletelő ukrán oligarcha pénzét közvetítette Berlusconinak. Róth és Pintér neve felbukkan a Fűzfői Papírgyárat is megszerző, és az erzsébetihez hasonlóan azt bedöntő Hazai Papír Kft.-ben is. Az Átlátszó szerint az akkor már nem létező FEI 2004-ben eladta a Hazai Papírban meglévő üzletrészét Róthnak, az adásvételt ellenjegyző ügyvéd pedig Róth felesége volt.

Hogy a Pesterzsébeti Papírgyáréhoz hasonló történetek mennyire voltak gyakoriak a rendszerváltás utáni években, nem tudjuk, de gyanítható, hogy a történet nem egyedi. A privatizáció óta ugyan több mint húsz év eltelt, de a 90-es évek zavaros ügyleteinek következményeit máig elszenvedjük, és a fentihez hasonló ügyeket lehetővé tévő körülmények sem változtak az évtizedek elteltével.

Figyelmébe ajánljuk

Gulyás Gergely: A KDNP nem fog egy EP-frakcióban ülni a Tisza Párttal

  • narancs.hu

Erről a miniszter a kormányinfón beszélt, ahol a kommunista rémuralomhoz és a Rákosi-korszakhoz hasonlította az Európai Unió Bírósága ítéletét, melynek értelmében 200 millió euróra büntették hazánkat, mivel nem tartota be a bíróság egy korábbi, menekültügyben hozott ítéletét.