Szegregációs perek

A "rideg integráció" után

  • Becker András
  • 2013.01.19 12:12

Belpol

December 6-án az egri törvényszék első fokon elmarasztalta a gyöngyöspatai önkormányzatot az iskolai szegregáció ügyében. Két nappal korábban a nyíregyházi törvényszéken az újranyitott gettóiskola görögkatolikus fenntartója próbálta bizonyítani, hogy a "szeretetalapú" elkülönítés a gyerekek javát szolgálja. A két perben a szegregáló iskola két modellje: a Jobbik és a Fidesz oktatáspolitikája áll a bíróság előtt.

Kállai Ernő kisebbségi jogokért felelős ombudsman már 2011-es jelentésében megállapította a jogellenes elkülönítés tényét a gyöngyöspatai Nekcsei Demeter Általános Iskolában, és az iskola azóta sem változtatott lényegesen a szegregáló gyakorlaton - mindennek ismeretében meglepő lett volna, ha az első fokú bíróság nem marasztalja el az intézményt.

Az idei tanévre már csak 17 elsős korú gyereket írattak az iskolába, így az osztályok közti elkülönítés - ami a gyakorlatban a szegregáció leggyakoribb formája - természetes módon megszűnt. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy a helyi hatalom gyakorlata fölött ne törjön pálcát a bíróság. Akármi lesz is a per végső kimenetele, a procedúrának egy pozitív hozadéka már biztosan van: a tárgyalást hol kivetítőn, hol a bírósági tárgyalóban követő helyi romák megtapasztalhatták, hogy van egy fórum, ahol a gyöngyöspatai potentátoknak is válaszolniuk kell a törvénytelenségeket firtató kérdésekre - és így a többségük számára először vált átélhetővé az, hogy mit jelent a jogállamiság.

Nincs és nem is volt

Az egri törvényszéken egy éve zajló eljárásban az alperes önkormányzat védekezése a szegregáció tagadására épül: Gyöngyöspatán nincs etnikai alapú iskolai elkülönítés - egyrészt nincs, mert nincs, másrészt nincs, mert senki az égvilágon nem tudja, és nyilván sem tarthatja, hogy a gyerekek közül ki cigány, ki nem. A védekezést némiképp gyengítette, hogy az önkormányzat a per során például maga állította: a földszinten elkülönítetten tanuló - néha romának tűnő - gyerekek tíz százalékát "beintegrálta" az emeleti vegyes osztályokba. (A korábbi gyakorlat egyértelműen a fizikai elkülönítésre épült: a földszinten a roma gyerekek, az emeleten a többségiek osztályai kaptak helyet - erről lásd: Vissza az alapokhoz, Magyar Narancs, 2012. március 15.) Vagyis ha szegregálni kell, mégis lát cigányokat az iskolavezetés. (Juhász Oszkár polgármester a korábbi vallomásában amúgy szintén cigány elkövetőkről beszélt a gyermekét ért inzultus kapcsán.) A felperes Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) stratégiája értelemszerűen arra épült, hogy bebizonyítsa ezen állítás valótlanságát.

"Milyen adatok alapján becsülte meg tehát az Oktatási Hivatalnak az elkülönítés tényére utaló jelentése az osztályok etnikai összetételét? Nem az önök adatszolgáltatására alapoztak?" - kérdezte Molnár Károly megbízott igazgatót a CFCF ügyvédje, Farkas Lilla. "Nem tudom" - válaszolt az iskolaigazgató. "De hiszen a roma gyerekek becsült számáról szóló adatlapon itt az ön aláírása" - mutatott föl egy jegyzőkönyvet az ügyvéd. "Ez egy hivatalos dokumentum, nyilván nem írhatta alá a takarítónő" - próbálta ignorálni az aláírás jelentőségét az iskolavezető. Az Oktatási Hivatal egy korábbi szóbeli észrevétele - a szegregáció néven nevezése nélkül - az etnikai alapú elkülönítés legkézenfekvőbb formáját, a képesség szerinti szelekción alapuló osztályba sorolást kifogásolta. Vajon miért? Molnár megbízott igazgató erre sem talált magyarázatot. És jöttek sorban a cáfolhatatlan állítások: például a helyi kisebbségi önkormányzat elnökének a vallomása arról, hogy Mikulásra a roma gyerekeknek ők vették mindig a csomagot, és mindig a szükséges darabszámot, azaz a létszámukat az iskola adta meg évről évre. Molnár Károly ezt is tagadta.

"Hét éve próbálnak érvelni a szegregáló önkormányzatok azzal, hogy nem tudják, ki a cigány, és ki nem, mert nincs ilyen nyilvántartásuk. Először 2007-ben mondta ki a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság, hogy létezik percepción alapuló szegregáció. Hogy a szegregáció megvalósulhat azon az alapon is, hogy helyben köztudomású, ki a cigány, és ki nem" - a CFCF ügyvédje a tárgyalás végén elmondott perbeszédében arra is felhívta a figyelmet, hogy egy olyan alperes - a jobbikos vezetésű önkormányzat - próbálkozik újra ezzel, amelynek a pártja kedvtelve beszél cigánybűnözésről, sőt politikai elképzeléseinek visszatérő eleme a cigányság egy részének vagy egészének valamiféle elkülönítése. Bár a bíró jogi szempontból irrelevánsnak minősítette a politikai érvet, és egy ízben meg is állította a felperesi képviselőt, az állítások a szélsőjobb társadalomképéről vélhetőleg nem maradtak hatástalanok. (Nota bene: az alperes jogi képviselője egy jobbikos e-mail címen tartja a kapcsolatot ügyfeleivel.)

Gyöngyöspata lakói - azok, akiknek kedvezni akart volna a szegregáló gyakorlat - amúgy már döntöttek: aki tehette, máshová vitte a gyerekét, így az idei tanévre túlnyomórészt halmozottan hátrányos helyzetű, illetve roma gyerekeket írattak be elsősként az iskolába. Juhász Oszkár polgármester azt érte el tehát, hogy az általa vezetett vegyes etnikai összetételű településen erősödjön az a nehezen megfordítható folyamat, aminek a végeredménye egy színcigány iskola.

A bíróság nem jogerős ítélete a felső hét évfolyam esetében állapította meg az egyenlő bánásmód követelményének megsértését, illetve kötelezte az alpereseket, az iskolát és a fenntartó községi önkormányzatot a jogellenes gyakorlat megszüntetésére. Ez a feladat a dolgok jelen állása szerint a magyar államra, az iskola új fenntartójára marad - így a gyakorlatban valósulhat meg az iskolaállamosítás legfőbb érve, az oktatási esélyegyenlőség biztosítása. Ha valóban ez a kormányzat szándéka, akkor nyilván eláll a fellebbezéstől, deszegregációs tervet dolgoztat ki, megszünteti a roma gyerekek jogellenes elkülönítését, a szülők és szakértők bevonásával korszerű pedagógiai programot dolgoz ki, hogy reális jövőképe legyen a falunak és az iskolának.

A gyöngyöspataival párhuzamosan zajló nyíregyházi szegregációs perben - bár formailag a város és a fenntartó görögkatolikus egyház az alperes - éppen a kormány puhán szegregáló oktatáspolitikája az igazi vádlott.

Van, de nem úgy

A nyíregyházi per tétje, hogy képes-e az egyház, háta mögött Balog Zoltán miniszterrel, a vallásszabadság alkotmányos alapértékének kiterjesztésével a szabad iskolaválasztás jogát oly mértékben abszolutizálni, hogy az felülírja a magyar deszegregációs jogszabályokat. Nem a középosztálybeli szülők azon jogát, hogy szegény- és cigánymentes iskolába járassák a gyerekeiket - ez már az egyházi iskolák többségében megvalósult. A vallásszabadság nevében a per egy pontján az egyház jogi képviselője a szülők szabad vallásgyakorláshoz való jogából próbálta levezetni a szegregáció miatt bezárt gettóiskola újbóli megnyitásának a jogszerűségét, hogy a szegény és cigány szülők ugyan választhassák már a kizárólag az ő gyerekeik számára megnyitott egyházi fenntartású gettóiskolát. E "választásnak" nagyon is kézzel fogható előnyei vannak az érintettek számára: például ha a gettóiskolába járnak, a gyerekeknek nem kell átbotorkálniuk azon a nyolc sínpáron a városi iskola felé menet, illetve onnét jövet, amelyiken a komplett Budapest-Nyíregyháza-Debrecen vasúti forgalom halad át (lásd keretes írásunkat). Az önkormányzat és az egyház közti finomra hangolt együttműködést mutatja, hogy a "rideg integráció" időszakában (Balog miniszter egyik kedvenc fordulata), amikor a telepi gyerekeket szétosztották a városi iskolákban, busz hozta-vitte őket; a felekezeti gettóiskola újranyitásával azonban a buszjárat is megszűnt. Akinek nem jó az egyház ölelő karja a gettóban, annak a gyereke vagy kerül egy jó negyedórányit az átjáró felé, vagy választja a síneket.

Az alperes egyház képviselői azt próbálták a bíróság előtt bebizonyítani, hogy a szegregáció - Balog miniszter szóhasználatával: a "külön nevelés" - legitim, és ennek egyik fundamentuma egy olyan új pedagógia, ami felülírja az eddigi alapelveket, azaz meghaladja az integrációt. Elragadtatottabb pillanataiban a miniszter új pedagógiai kultúrát emleget. Ám Nyíregyházán az bizonyosodott be, hogy ezek tartalom nélküli szófordulatok, és a hittérítői lendület mögött ijesztő tudatlanság honol.

Az egyházi állásponton az első súlyos sebet a méltányos iskoláért folyó harc kelet-magyarországi doyenje, Tuza Tibor ütötte. Az alperes láthatóan Tuza vallomásából értesült arról, hogy az egyházéval tökéletesen megegyező kísérletek a hátrányos helyzetű, sőt sok esetben kimondottan a cigány gyerekek elkülönítetten való felzárkóztatására már negyven évvel ezelőtt is folytak. "Lánglelkű pedagógusok tucatjai mentek tönkre a kísérlet teljes kudarcától" - figyelmeztette az idős szakértő a naiv egyháziakat, hozzátéve, hogy iskolaigazgatóként ő maga is próbálkozott a szegregáló módszerrel. "Az eredmény katasztrofális volt." "Igen, de amit az egyház próbál csinálni az integráció helyett, a szeretetalapú pedagógia, az egész másképp közelít a problémához" - replikázott az egyház oktatási referense. "Szeretetalapú? Az nagyszerű. Másmilyen pedagógia ugyanis nincs. Minden pedagógiai módszer a gyerekek szeretetén alapul. Önmagában azonban ez nem nevezhető pedagógiai programnak" - mutatott rá Tuza az egyházi álláspont gyermeteg mivoltára. A bíró kérdésére, miszerint miben lehet megragadni az előző kormányok által preferált integráló pedagógia és az egyház emlegette inkluzív pedagógia különbségét, az idős szakértő annyit mondott: "Szómágia."

A felperes következő tanúja, Kertesi Gábor - a magyar iskola helyzetéről készült számtalan kutatás vezetője - mintegy másfél órás előadásában bizonyította be, miért vezet kudarchoz az a kísérlet, amibe az egyház most belekezdett. A "Bevezetés az oktatáspolitikai döntések hatásainak vizsgálatába" szeminárium a szegregációs együttható definíciójával kezdődött, kitért többek közt a most zárult életpálya-kutatásra, exponálta annak egyik legfontosabb megállapítását, miszerint az iskolai teljesítmény szempontjából nem mutatható ki a gyerekek etnikai hovatartozásának szerepe - Balog miniszter kedvenc szavával az etnokulturális háttér -, szemben az iskola hátránykompenzáló vagy hátránynövelő szerepével. Végül néhány nemzetközi példán mutatta be, milyen drámai társadalmi következményekkel jár a reszegregáció. A bíró Kertesit is megkérdezte, lát-e különbséget az integráció és az inklúzió között. Kertesi nem látott, de az egyház oktatáspolitikai referense - vesztére - mégis indíttatást érzett, hogy megszólaljon. Az integrációban szerinte "van valami erőszakos", míg az inklúzió "úgy zárkóztatja föl ezeket a gyerekeket, hogy nem veszi el tőlük a kultúrájukat, sőt, megerősíti azt". "Milyen kultúráról beszél? Szegénykultúráról? Cigánykultúráról? Mik ennek a kultúrának az attribútumai?" - kérdezett vissza Kertesi, de a válaszból leginkább csak a táncoktatás szót lehetett kivenni. "Néptánc? Az nem sokat számít az életesélyek szempontjából, de nagyon jó délutáni foglalkozás lehet. De nem értem, a néptáncoktatás mennyiben akadálya annak, hogy a telepi gyerekek is bent tanuljanak az egyházmegye szép belvárosi iskolájában, ahová busszal tíz perc alatt beérhetnek."

Ezen a ponton érezhette úgy Kocsis Fülöp püspök, hogy fordítania kell a per menetén - ám szavai nyomán mindenki számára nyilvánvalóvá vált az a kulturális szakadék, aminek a túlsó partján áll az egyház az ő szövetségeseivel. A püspök az egyház szerepét árnyalandó Martin Luther Kingről kezdett beszélni, de amikor másodszor nevezte a polgárjogi harcos lelkészt négernek, Kertesi váratlanul megszólalt: "Könyörgöm, mondjunk inkább feketét!" A püspök zavart motyogását elnyomta a jogi képviselő felhorkanása: "Itthon vagyunk, nem Amerikában, itt mi négert mondunk."

A felperes két további tanúja, Havas Gábor és Daróczi Gábor érveivel már nem is nagyon próbáltak vitatkozni az alperes egyháziak. A tárgyalás érdemi részét a Romaversitas igazgatójának a szegregált oktatás eredményeivel kapcsolatos azon kijelentése zárta, miszerint az általuk eddig támogatott négyszáz felsőoktatási hallgató közül egyetlen egy sem tanult szegregált iskolában.

A püspök mintegy zárszóként türelmet kért az egyháznak, hogy néhány évig még folytathassa kísérletét a "külön tanulva felzárkóztatással". Hogy pontosan meddig játszogathat még pedagógiai forradalmat a rá bízott gyerekekkel, az remélhetőleg nem rajta, hanem a magyar igazságszolgáltatáson múlik.

Vágányzár

A Huszár-telep jellegzetes városszéli gettó (szegregátum): vasúti vágányok, egy ipartelep szögesdróttal koszorúzott betonfala meg a semmi határolja. Csak az egyházi iskolának helyet adó közösségi épület és egy teljesen felújított, díszletszerű, ám lakatlan soklakásos telepi ház virít a lepusztult barakkok között. A slumosodás a 90-es évek elején gyorsult fel, az évtized második felére a telepi iskola teljesen cigány iskolává vált. A városvezetés 2007-ben bezáratta az iskolát, és ingyenes iskolabuszt biztosított a városi iskolákba járáshoz. Ennél többet alig is tett a valódi integrációért.

Neked ajánljuk