Az utóbbi időszakban megszokottá vált, hogy minden év elején teljesen átalakul a cafeteriarendszer. A módosítások eddig abban jelentkeztek, hogy az egyes utalványoknál változott az adókedvezmény mértéke, a kedvezményes havi keret nagysága és a csekkekért, jegyekért kapható szolgáltatások köre. Nem történt ez másként az idén év elején sem, azzal a különbséggel, hogy egyúttal az utalványok fizikai megjelenése is átalakult, valamint az őket kibocsátók köre is megváltozott.
A két messze legnépszerűbb cafeteriaelem, az üdülési csekk és az étkezési utalvány helyett mostantól a Széchenyi Pihenőkártyával (SZÉP kártya, ami már tavaly is létezett, de januártól kibővült a felhasználási köre), illetve az Erzsébet utalvánnyal kell együtt élnünk. A munkavállalók szempontjából ez azt jelenti, hogy a SZÉP kártyára kedvezményes adózással évente 450 ezer forint béren kívüli juttatás érkezhet három különböző alszámlára. Ebből - a korábbi üdülési csekknek megfelelően - szálláshely-szolgáltatásra (szálloda, panzió, belföldi utazás) használható keret évi 225 ezer, melegétel-fogyasztásra (étterem, gyorsbüfé, ételkiszállítás) 150 ezer, míg rekreációs szolgáltatásokra (színház, múzeum, állatkert, hajózás, edzőterem, gyógyfürdő, fogyasztószalon, lovaglás stb.) 75 ezer forint. Erzsébet utalvány formájában havi ötezer forint adható kedvezményesen; az utalvány a felhasználását tekintve az egykori hidegétel-jegyekkel egyezik meg (és 2012 végéig átmenetileg meleg étel vásárlására is jogosít). Amely cég saját melegkonyhás étkezdét is üzemeltet, az a fentieken túl még havi 12 és fél ezer forintig ott is kedvezményesen biztosíthat étkeztetést. A munkaadók számára a legfontosabb változás, hogy az említett mértékig a béren kívüli juttatások teljes adó- és járuléktartalma 31 százalék, a keret fölött viszont 51 százalék (ami azonban így is kedvezőbb, mint a munkabér munkaadói és munkavállalói közterhei volnának összesen).
A cafeteria adókedvezményeivel azonban nemcsak a dolgozók és a munkaadók járnak jól - hogy a két fél hogyan osztozik meg az alacsonyabb bérköltségből származó hasznon, az a mindenkori béralku függvénye -, hanem a forgalmuk emelkedésén keresztül a különböző utalványokat elfogadó szolgáltatók, valamint az utalványokat kibocsátó vállalkozások is igen jól keresnek rajta. Márpedig a legutóbbi változtatásokkal a kormány egyúttal az utalványforgalmazás piacát is újraosztotta. Érdekes módon a SZÉP kártyával az átláthatóbb működés és a költségcsökkentés felé mozdult el a rendszer, míg az Erzsébet utalvánnyal éppen ellenkezőleg - mintha a kormány észbe kapott volna, hogy egy ilyen príma manipulációs eszközt nem engedhet ki a kezei közül.
Még szép
A SZÉP kártya külsőleg és felhasználását tekintve olyan, mint a bankkártya: fizetni is a bankok által telepített (POS) terminálokon keresztül lehet vele. Emiatt sok kritika is érte, hiszen nincs mindenhol kártyaelfogadó terminál, míg az üdülési csekkeket, a melegétel-utalványokat szinte mindenhol elfogadták. Igaz, a SZÉP kártyával internetes felületen és telefonos autorizációval is lehet fizetni, de ez kétségtelenül lassítja a folyamatot, ami nem minden helyzetben elfogadható. Ám az áttérést erőltető Nemzetgazdasági Minisztérium érvei (mondhatni: kivételesen) megalapozottak. A kártyás fizetéstől ugyanis a panziósok és vendéglátósok egy része nemcsak annak költségei miatt ódzkodik (amely költség kigazdálkodásához azért nem kell hatalmas árbevétel, ráadásul a kártyás fizetési lehetőség általában növeli is a forgalmat), hanem azért, mert így a bevételeik nyomon követhetővé válnak. Holott amennyiben a béren kívüli juttatások adókedvezményével az állam bizonyos vállalkozások forgalmát is növeli, akkor joggal várja cserébe az ilyen tevékenységek kifehérítését. Az immár névre szóló kártyákat használók pedig amiatt berzenkedhetnek, hogy megszűnt az utalványok esetében még létező (természetesen nem legális) másodpiac, ahol a névérték 80-85 százalékán készpénzre válthatták a jegyeket. Nem vitás, sokan vannak, akik inkább vennének cipőt a gyereknek, mint hogy étterembe vagy nyaralni menjenek. Az állam viszont konkrét célokat támogat adókedvezménnyel, érthető, ha ezek érvényesülését be akarja tartatni. Mondhatnánk persze, hogy az állam ne szóljon bele az állampolgárok pénzköltésébe, hanem inkább csökkentsen adót, de akkor az egész cafeteriarendszert meg kellene szüntetni. (Emlékezetes volt például az az össznépi felháborodás 2009-ben, amikor egy APEH-állásfoglalás odáig merészkedett, hogy melegétel-utalványokkal meleg ételt lehet vásárolni.)
A SZÉP kártya költségei örvendetesen alacsonyak: a munkaadóknak és a munkavállalóknak ingyen van, míg az elfogadóhelyektől a három kibocsátó pénzintézet - OTP, MKB, K&H - legfeljebb 1,5 százalékos jutalékot kérhet (annyit is kérnek). Ezzel szemben az egykori üdülési csekket korábban kizárólag a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány cége, a Nemzeti Üdülési Szolgálat (NÜSZ) forgalmazhatta. A csekkekért az őket megvásárló munkaadók a névérték hat százalékát fizették, és a NÜSZ az elfogadóhelyektől is levont hatszázaléknyi jutalékot. A durva sáp lehetősége a monopolhelyzetből adódott, amelynek egyébként az volt a hivatalos magyarázata, hogy a bevételből az állami alapítvány rászorulókat támogat - jó helyre megy hát a pénz. Arra sajnos már nem volt magyarázat, hogy a közpénzt (hiszen itt a munkaadóknak adott adókedvezmény egy részének visszavételéről, illetve a szállodák forgalmának állami felpörgetése miatt kivetett afféle különadóról volt szó) minek megjáratni egy elosztó szervezeten, részeltetni belőle könyvelőket, cafeteria-tanácsadókat, nyomdákat - mert ennél sokkal olcsóbb lett volna közpénzből direkt támogatni a szegények üdültetését.
Trianon, mi?
Melegétel-utalványokat ugyan bárki forgalmazhatott, de a piac döntő részét három francia utalványoscég szerezte meg (Sodexo, Edenred, Le Chéque Déjeuner), és ezek sem voltak sokkal olcsóbbak az állami monopóliumnál. Az elfogadóhelyektől 4-5 százalékos jutalékot vontak le a visszaváltásért, a munkaadóktól pedig korábban 2-3 százalékot kértek, ami idővel néhány ezrelékre, bizonyos cégeknél akár nullára is lecsökkent. Az állami forgalmazó 12 százalékos, illetve a francia cégek átlagosan 5 százalékos jutalékát azzal érdemes összevetni, hogy a válság előtt az üdülési csekkek éves forgalma az 50 milliárd forintot, a meleg- és hidegétel-utalványok forgalma a 250 milliárd forintot közelítette. Utóbbi amúgy mostanra nagyjából 200 milliárdra ment vissza, valószínűleg azért, mert a legnépszerűbb hidegétel-utalványnak megemelték az adóvonzatát, és a kiesést nem feltétlenül kárpótolta a melegétel-utalványok megemelt keretösszege miatti keresletnövekedés. De a privát forgalmazók eredménykimutatásaiból az is tudható, hogy ez a világ egyik legjobb üzlete: némelyikük profitja az árbevétel felét is elérte.
A magas árszint természetesen nem a francia cégek eredendő gonoszságából következett, és nem is kell kartellmegállapodásokra gyanakodni - az okok az utalványpiac specialitására vezethetők vissza. Azt ugyanis, hogy egy-egy cég melyik forgalmazótól vásárol utalványokat az alkalmazottainak, a munkaadói jutalékokra vonatkozó ajánlatok alapján tudja mérlegelni - itt volt is árverseny. Az viszont a munkaadókat csak legfeljebb nagyon áttételesen érdekli, hogy a kiskereskedelmi egységek milyen jutalékot kénytelenek fizetni a jegyek visszaváltásakor. Ez a kiskereskedőknek fontos, ők pedig nem válogathatnak a forgalmazó cégek között; az az érdekük, hogy minden jegyet elfogadjanak. Természetesen ha valamelyik francia cég irreálisan nagy jutalékot kért volna a visszaváltásnál, akkor az elfogadóhelyek nem kötnek vele szerződést, ezért a munkavállalók nem mennek sokra az általa kibocsátott étkezési jegyekkel, és így előbb-utóbb a munkaadó sem vásárol tőlük - de a 4-5-6 százalék még nem ez a szint, azt le kellett nyelniük a vendéglátóhelyeknek. Az utalványkibocsátók úgy jártak el, ahogyan bármelyik cég hasonló helyzetben: annyit kértek, amennyit csak lehetett. Ez tipikusan olyan helyzet, amikor az állam a legegyszerűbben költségplafon bevezetésével tudja lejjebb vinni az árat. A maximális jutalék mértékét nem könnyű megszabni, de a SZÉP kártya jelenlegi másfél százalékos értéke nem tűnik alálövésnek, hiszen voltak jelentkezők az üzletre. A három pénzintézet nyilatkozatai szerint ezen keresni nem tudnak, inkább az ügyfélszerzés lehetősége motiválja őket - lehet, hogy így van, de lehet, hogy azért "nettó" is megéri. A lényeg, hogy a kártya olcsó lett.
Megemlítendő, hogy hasonló változtatásra már az előző kormány is készült. Az akkori elképzelések szerint nem lett volna külön plasztikkártya a cafeteriának, hanem a bankkártyákon különíthettek volna el a pénzintézetek alszámlákat. Ez a felhasználóknak is kényelmesebb lenne, és bármelyik pénzintézet csatlakozhatott volna, azaz teljesen nyitottá válna a piac. Kiderült azonban, hogy a vonatkozó uniós pénzforgalmi szabályozás nem teszi lehetővé a bankkártyák ilyen célú "megosztását" - holott informatikailag könnyen megoldható, hasonló "számlák" vezetése is engedélyezett (Magyarországon például létezik az OTP Multipont kártyája, ami egy pontgyűjtésre is alkalmas bankkártya). A legvalószínűbb megfejtés akkoriban az volt, hogy talán az utalványforgalmazók sikeres európai lobbitevékenysége állhat a nem túl életszerű tiltás mögött.
Rászorulók
A probléma aztán rövid úton megoldódott: beütött a krach, és az EU-IMF-hitelmegállapodás idején senki nem akart ilyesmi miatt összeugrani a francia kormánnyal. A kormány elegáns megoldást választott: a szolgáltatáshoz külön kártya kell; más kérdés, hogy a SZÉP kártya melegétel-vásárlásra fordítható alszámlája önmagában is jelentős forgalmat von el a papíralapú utalványok eddigi kibocsátóitól. Az persze felvethető, hogy a SZÉP kártya kibocsátásáról szóló rendeletet miért úgy alkották meg, hogy a többi pénzintézet vagy a francia tulajdonú forgalmazók ne felelhessenek meg a feltételeknek - ámbár a kártya a szereplők körének bővítésével sem lehetett volna ennél olcsóbb. Ami a lényeg: a SZÉP kártya bevezetésével ezzel együtt is a korábbinál sokkal jobb rendszer jött létre.
A kiválasztottak piachoz juttatása amúgy végképp eltörpül ahhoz képest, amit az élelmiszer-vásárlásra fordítható Erzsébet utalvány idei bevezetése okoz. Az új, papíralapú utalványnál fel sem merült, hogy a SZÉP kártyához hasonlóan mérsékeljék a költségszintjét - azaz lehessen pályázni a kibocsátására, és legyen a maximális jutalék mondjuk 2,5 százalék. Ehelyett azt találták ki, hogy az üdülési csekkektől megfosztott NÜSZ legyen az egyetlen kibocsátó. A kft. "anyacége", az üdülési alapítvány pedig - mit ad isten - a rászorulók üdültetésére és étkeztetésére fordítja az utalványforgalmazás hasznát. Ami nem lesz kicsi: a munkaadóktól két-, az elfogadóhelyektől hatszázalékos jutalékot kérnek. Mert hát ki az a szívtelen, aki azt az extraprofitot, amit eddig a franciák tettek zsebre, most sajnálná a csillogó szemű gyermekektől! Az ugyanis megint nem volt szempont, hogy mindez mennyivel volna olcsóbb, ha az állam simán adna pénzt a szegényeknek, és nem folyatná át előtte az intézményrendszeren. Mert hát úgy eltűnne az a remek lehetőség, hogy a baráti médiában a hazai turizmust népszerűsítő reklámanyagokat jelentethessenek meg.
Étkezési utalványt ugyan továbbra is forgalmazhatnak más vállalkozások, ám azok után nem 31, hanem 51 százalékos közterhet kell a munkaadóknak fizetniük. A cafeteriatrend.hu januári felmérése szerint a munkaadók bő ötöde továbbra is szerepelteti palettáján a 2011-ben használt utalványokat - nem olyan óriási az adókülönbség, illetve a mai világban nem akarják további változtatásokkal borzolni az alkalmazottak idegeit -, de a francia utalványforgalmazó cégek piaci részesedése mindenképpen óriásit zuhan. Márpedig ugyanazon a piacon adminisztratív eszközökkel előnyhöz juttatni az egyik szereplőt (függetlenül attól, hogy az állami tulajdonú), igencsak kimeríti a tiltott állami támogatás fogalmát. Az is érdekes, hogy eddig csak a kisboltokkal és a hazai tulajdonú üzletláncokkal egyezett meg a NÜSZ az Erzsébet utalványok elfogadásáról. Bár állítólag a nemzetközi hipermarketláncokkal is folynak a tárgyalások, velük valahogy nem sikerült megállapodni. Miközben az utalvány elfogadásával nemcsak az áruházak járnának jól, hanem a vásárlók jó része is előnyben részesíti e hálózatokat, nem függetlenül az alacsonyabb átlagos árszintjüktől. A sajtóban az is megjelent, hogy a hazai tulajdonú boltoktól csak háromszázalékos jutalékot kér a NÜSZ, míg a multiknak az általános szerződési feltételek szerinti hat százalékot ajánlgatja. Erre meggyőző cáfolat ez idáig nem érkezett: a hivatalos verzió szerint kedvezményes díjat számítanak fel annak az üzletnek, amelyik "részt vesz az utalványok begyűjtésében, illetve annak ellenértékét elfogadja későbbi átutalással". Tekintve, hogy domináns állami szereplőről van szó, az egyes üzleteknek-üzletláncoknak ajánlott különböző kondíciók csak akkor volnának jogszerűek, ha azokat nem homályos egyéni alkuk szabnák meg, hanem átlátható normatív szempontrendszeren alapulnának - erről egyelőre szó sincsen. (Kérdéseinkre lapzártánkig nem kaptunk választ a NÜSZ-től.)
A hidegétel-utalványt 2010-től azért marginalizálták (vagyis emelték meg az adó- és járulékterheit a bérköltség közelébe - lásd: Drága ingyenebéd, Magyar Narancs, 2010. február 11.), mert valójában semmi nem indokolja a kedvezményes béren kívüli juttatások közötti szerepeltetését. Az üzletekben a mosóportól kezdve a pálinkáig gyakorlatilag bármire beváltható, ezt megakadályozni szinte lehetetlen; bár megfelelő kormányzati elszántság esetén az "ellenséges" hipermarketeket - ha egyszer netán mégis szerződést kötnének velük - ilyen ellenőrzésekkel is lehet gyötörni. A hidegétel-utalvány nem más, mint készpénz-helyettesítő eszköz, ezért nincs miért adókedvezmény-nyel illetni. Ha pedig csak az adócsökkentő funkciója miatt van rá szükség, akkor helyette adót kell csökkenteni. A hidegétel-utalvány Erzsébet utalvány néven történő újbóli szerepeltetése csak arra jó, hogy adókedvezmény címszó alatt a kormányzati büntetés-jutalmazás eszköze legyen. Még szép, hogy ezt nem lehetett kihagyni.
