A varjak fészkét használja a magyar puszták papagája

A kék vércsék a vetési varjaktól elvett fészkekben szeretnek költeni, ezért varjútelepet utánzó költőládák kihelyezésével sikerült megerősíteni a hazai állományt Kelet-Magyarországról nyugat felé haladva. Pusztuló települések közelében könnyebb védeni a természetet.

„Tibor” – mutatkozik be a Csongrád-Csanád megyei Királyhegyes-Csikóspusztán az egyik lakott ház ura. Macska jön ki vele az utcára, aztán egy serdülőkorú cica, majd még egy és utána a többi. Ez tényleg sok macska, de nincs mit tenni, magyarázza Tibor, a család szereti őket. Amíg a macskákról beszélgetünk, lépésben megy el mellettünk egy terepjáró a toldozott-foltozott aszfaltúton.

Csikóspuszta 1772-ig volt puszta. Akkor lett Ferencé (báró Harruckern), 1844-ben dohánykertészek telepedtek meg a közelben. A falujuk Kiskirályhegyes lett, az uradalmat pedig Nagykirályhegyesnek nevezték el. 1789-től Bertalan az úr (Blaskovich), a gazdaságot harmadik fia, István örökölte, majd Ernő gazdálkodott itt, végül az ő fia, Péter, 1945-ig. A földosztás után az uradalmi épületek egy részét lebontották, családi házak épültek a tégláikból. Termelőszövetkezet alakult, iskolája is lett a településnek. 1950-ben Kiskirályhegyeshez csatolták Nagykirályhegyest Csikóspuszta néven, az idő tájt kétszázan laktak itt. Most húszan. Ők „még ilyen körülmények között is megtalálták számításukat, csodálatos természeti értékeit felismerve próbálják újraéleszteni a pusztulásra ítélt települést” – fogalmaz a királyhegyesi honlap.

A fejlődés tényleg megrekedt az ötvenes években. A gazdátlan házak omladoznak, nincs nagy mozgás, de ez csak az embernek rossz. Csikóspuszta határa 1997 óta természetvédelmi terület, barangolni és fotózni csak a Körös–Maros Nemzeti Park engedélyével szabad. Átvonul itt a daru, a kis lilik és a póling, fészkel a túzok. Ember alkotta madár­odúból is több van itt egyetlen út menti facsoportban, mint a belterületen házból.

Nyugat felé csalogatják

Az odúk állaga is változó, ahogyan a házaké. Mint megtudtuk, az unatkozó csókákra jellemző, hogy szórakozásból szétverik a költőládát. Amelyik nem megfelelően készült, azt könnyebben.

Az Európai Unió támogatást ad az agrár-környezetgazdálkodási program keretében gazdálkodóknak, hogy a területükön gondoskodjanak a madarakról, amelyek kártevőt irtanak a földjeiken. Solt Szabolcs, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Ragadozómadár-védelmi Szakosztá­lyá­nak fajmegőrzési és szakterületi koordinátora azt mondja, hogy amikor a program indult, sok lelkiismeretes gazda érdeklődött náluk. Kérték a ládák alaprajzát, kérdezték, milyen fészekanyaggal kell feltölteni tavasszal – a csupasz deszkán nehéz egy csomóban tartani a tojásokat, a fiókák nem tudnak megkapaszkodni, rosszul fejlődik a lábuk –, de akadtak, akik igyekeztek ezt olcsóbban megoldani a támogatásért. Csikóspuszta környékén jó és rossz példát is lehet látni.

A nemzeti park és az egyesület is helyez ki ládákat, hogy bizonyos madárfajok ott találjanak fészkelőhelyet, ahol egyébként minden más feltétel adott a komfortos élethez, a jelenlegi vagy az egykori elterjedési területükön, amelyet korábban az ember jelenléte miatt hagytak el. E fajok közül az egyik a kék vércse (Falco vespertinus), „pusztáink papagája”.

A kékvércse-projekt jól alakul. Csongrád-Csanád megyében az igazi mintaterület Csomorkánynál található. Ez mezőváros volt Hódmezővásárhely mellett, a Hunyadiak idején élte virágkorát. 1566-ban Petrev basa katonái elpusztították, egy templomrom maradt belőle, azóta puszta. Solt Szabolcs arról számol be, vannak a Csomorkány környékén lévőhöz hasonló telepek szinte az egész keleti országrészben, a Hortobágyon, a Borsodi-mezőségben, a Hevesi-síkon, de nyugaton, a Mosoni-síkon, a Sárvíz-völgyben is.

 

Kész az ebéd

Fotó: Getty Images

Az újdonság az, hogy szép lassan sikerül nyugat felé is csalogatni ezeket a madarakat. Ez azért nehéz munka, mert például a fecskéknek és a gólyáknak elég, ha vannak házak, van gally vagy sár, felépítik a fészküket. A kék vércse annyiban hasonlít a fecskére, hogy szereti fajtársai közelségét, azonban, mint minden sólyomféle, két gallyat nem hajlandó egymásra tenni. Jellemzően a vetési varjú fészkét foglalja el. A varjak telepekben fészkelnek.

Ha egy vidékről elhúzódnak a varjak, eltűnnek a kék vércsék is. A számukra kihelyezett költőládák tehát vetésivarjú-telepet utánoznak.

Az MME 2018-ban Kék könyv címmel foglalta össze a kék vércséket érintő tizenöt évi kutató- és fajmegőrző munka eredményét, a falcoproject.eu-n pedig az új fejleményekről lehet olvasni. A fajnak világszerte csökken az állománya, de Magyarországon már nem számít ritkának, 1300 pár költ évente.

Irány Afrika, Svédországon át

„Részben azt a munkát is végezzük – mondja Solt Szabolcs –, amit például a spanyol és portugál kollégák a fehérkarmú vércse érdekében. Sokféle ragadozómadár-kutatás folyt, de a kék vércsékről sokat kellett tanulnunk. Ez a madár, amellett, hogy fakultatívan koloniális faj, hosszú távú vonuló, az életének több mint a felét nem is nálunk tölti, nyolc és fél ezer kilométert tesz meg oda és vissza minden évben afrikai telelőterületére, amit a nemzetközi szakirodalom nagyjából berajzolt. Most már a jeladós madarak révén pontosan tudjuk, hogy Angola, Namíbia, Botswana, Zambia területén telel a faj. Gyanús volt az is, hogy amit itthon csinálnak – ez az időnként felfokozott társas lét –, jellemző lehet rájuk ott is, és erről sikerült megbizonyosodni. Amellett, hogy együtt fészkelnek, együtt készülődnek a hosszú útra is, augusztus végétől október első napjaiig nagy csoportokba verődnek, éjjelenként egy-egy erdőfoltban pihennek meg, napközben szétspriccelnek táplálékért. Nagy élmény a lemenő nap fényében számolni őket, ahogy térnek vissza estére a facsoporthoz, folyamatosan jön 8–10, és amikor összeadjuk a számot, kijön, hogy vagy háromezren vannak együtt.”

Erre a jelenségre az utóbbi időben figyelt föl a világ. Ukrajnában, a Fekete-tenger északi peremvidékén egy sávban sok ilyen gyülekező van, ott számoltak már korábban, békeidőben 21 ezer éjszakázó kék vércsét is egy helyen. Ez az őszi együttlét komoly tanulási időszak lehet a fiatal madarak életében. A jeladós madarak révén tudjuk, addigra széthullanak a családok. A fiatalok közül sokan először észak felé húzódnak. Előfordult már, hogy vonulási időszakban egy megjelölt kék vércsénket Svédországban, egy templom tetején látták ücsörögni, amit az ember nyilván hülyeségnek gondol egy Afrikában telelő madár esetében. De szeptemberben még sokfelé van mit enni, lehet szöcskét, tücsköt, mezei pockot is találni, így könnyebben megnézik, merre, milyen adottságú területek vannak. Aztán nekiindulnak Afrikának.

„Az első éves fiataloknak – folytatja Solt Szabolcs – a fele is elpusztulhat menet közben, sokan hibáznak, rosszul döntenek. Egy téli út során akár 70–75 százalék is lehet a veszteség. Tavasszal, a visszaút előtt is összegyűlnek ugyanígy. Ilyenkor veszélyben vannak, mert ahol rengeteg madár van együtt, az ott élő ember nyilván sokat elejt közülük. Ugyanez zajlik Indiában, ahol az amuri vércsék gyülekeznek, és feltankolnak az Indiai-óceánon való átrepülés előtt. Ezért a vadászatért az egyes embert nem nagyon lehet elítélni, hiszen csak annyit lát, hogy egy csomó madár jön, érdemes befogni, lelőni közülük annyit, amennyit csak lehet, a többsége úgyis továbbáll. Ugyanez a helyi kultúrában mélyen gyökerező szokás megvan Európa mediterrán vidékén is, csak itt a szórakozás a célja. Szabályozással valamennyire féken lehet tartani ezt az emberi tevékenységet, ott, ahol van erre szándék és lehetőség. De nehéz feladat egy olyan országban, mint Angola, ahol tíz évig polgárháború volt, és nemcsak az emberek menekültek, hanem az összes nagyvadfaj is, és most épül ki a közigazgatás, az intézményrendszer. Az MME most szervez tavaszi angolai expedíciót. 2019-ben is jártunk ott, és láthattuk az ottani nagy gyülekezőket. Ez nekünk érdekes. Az ottani kollégák számára, akik az Európából és Ázsiából érkező fajok mellett rengeteg helyben fészkelőt is figyelhetnek, talán kevésbé. Az amuri vércse védelméért folyó munkákba is a kék vércsék érdekében végzett munkánkkal kapcsolódtunk be. Mi szereltünk jeladókat 2013-ban, 2016-ban és 2018-ban Indiában befogott madarakra. Ennek révén tudtuk meg, hogy az amuri vércse, amelyet korábban a kék vércse alfajának írtak le, ma pedig már külön fajként tartanak számon, Mongólia, Oroszország és Kína határvidékén fészkel, s a többi közt Dél-Afrikába jár telelni, ami 22 ezer kilométeres út. Részben közösek a telelőterületek, de vannak a kék vércséknek saját, fontos gócaik, leginkább Angolában.”

 

Balogh Gábor és a fészkek

Fotó: Kuklis István

Ki figyel meg kicsodát?

Csikóspuszta közelében olyan kékvércse-fészkelőhely is akad, amely nem odúkból, hanem igazi varjúfészkekből áll, és a telep alapítói is ott költenek.

„Ez itt tényleg puszta volt. A vízfolyások melletti területet kivéve erdő nem nagyon alakulhatott ki természetes módon. Ami van, azt az ember telepítette” – magyarázza egy Montág-pusztához tartozó, turkesztáni szilekből álló sáv mellett Balogh Gábor. Gyerekkora óta ezen a vidéken él. Geográfus, korábban a nemzeti park természetőreként dolgozott, most gazdálkodik. Természetvédő szemmel 2006 óta figyeli a területet. A vetésivarjú-telep, amelyet mutat, hét éve létezik, a madarak maguktól jöttek. „A vetési varjú választását nem tudja az ember befolyásolni, azon túl, hogy ahol csak egy ilyen erdőfolt van, nyilván oda fog fészkelni. Az ő döntésük, a nyüzsgésük azonban vonzza a többieket. Itt költési időszakban él 350–400 pár vetési varjú. Mellettük 8–10 pár vörös vércse, egy pár kabasólyom – ők a többiek közelségét elviselik, a fajtársaikét nem –, a kék vércsék száma pedig az utóbbi időben 10 és 22 pár között alakul. Színezik még a képet tőkés récék, kis őrgébicsek, fülesbaglyok – csak a bojtos fülük látszik a fészekben –, és volt itt egy érdekes költés is nemrég: szalakóta. Mindez a varjak fészkeiben, mert náluk egy pár több fészket is készíthet. Ez csak úgy lehet, hogy amikor egy készen van, a tojó nézi, nézi, azt mondja: te, Józsi, itt nem lesz jó, nézd a szomszédságot. Józsi hozzáfog, épít egy másikat, de lehet, hogy csak a harmadik fog megfelelni, viszont az előző kettő megmarad üresen. Amikor a fészekből torony lesz, mert több egymásra épül, és egy helyen megszakad a gallyhalmaz, üreg támad, oda fészkelhet a szalakóta. Ezek nagyjából egyforma méretű madarak, egymást elvileg nem zavarják, de konfliktus azért előfordul. Mindegyik párnak van privát zónája, amelyhez ragaszkodni próbál. Megesik, egy varjú még építkezik, de jön egy vehemens, rámenős vércsepár, és megy a harc a fészekért. Ha egy varjúnak elhullik a párja, simán benne van a pakliban, hogy besegít egy másik párnak, mert dolgozik benne a fiókanevelő ösztön: ott van tőle nyolcvan centire egy másik fészekalj, ami csipog, adni fog nekik. Ez nem csak rájuk jellemző. Megfigyelték, hogy rétisas fészkében nőtt föl egerészölyv-fióka. A sas elviszi a fiókát, nem roppantja össze közben, leteszi a saját fészkébe, és ha az fölnéz, kinyitja a csőrét, mint a többi, ugyanúgy kap bele ételt.”

Miközben Gábor magyaráz, a telep fölött elrepül egy varjú – a többiek is hazajönnek estére –, és nyomban felötlik a kérdés, most épp ki figyel meg kicsodát. A vetési varjút az egyik legértelmesebb madárként tartja számon az ember. Hollandiában egy cég idomított varjakkal szedeti össze az eldobált cigarettacsikkeket. A gazdák azonban nem szeretik őket, mert például kihúzzák az elvetett kukoricát.

„A mi társadalmunknak – mondja Balogh Gábor – a hosszú életű és értelmes fajokkal gyűlik meg a baja. Egy széncinege fejében nem állnak össze olyan bonyolult összefüggések, mint egy nyolcszor tovább élő madáré­ban. A cinege egész élete rakétaüzemmódban zajlik, évente felnevel két fészekaljat. A túzok meg ácsorog a pusztában, nézi, megint jött egy kocsi, aztán megint. Olyan helyet keres, ahol nincs mozgás. Lehet, ott is ledarálják a fészkét a lucernásban, vagy zavarják, de a következő évben próbálkozhat megint. A hosszú életű fajok viselkedésén, azon, ahogyan mozognak a tájban, látszik, milyen tapasztalat van mögöttük. A varjak is megfigyelik a mozgást, és ha egy helyet állandóan bolygatnak – nem kell, hogy zaj legyen vagy a zavarás rájuk irányuljon, elég, ha egy méhész odatelepül a családjaival –, meglehet, elköltöznek onnan. Megszűnik olyan költőtelep, amely korábban húsz éven át lakott volt. Előfordul, hogy egy telepet teljesen lebontanak, az utolsó gallyig, és aztán a következő évben ugyanott felépítik.

Feltételezzük, azért, mert egy nagyobb ragadozó madár odajárt, és nem akarják, hogy lássa, az egy létező telep, ne szokjon oda.

Azért is bonthatnak, mert a fészkek aljában összetaposott ürülék- és táplálékmaradványban áttelelhetnek a kártevők, amelyek a következő évben gyötörnék a fiókákat. Láttunk olyat, hogy a parlagi sas a telep közepébe fészkelt. Átnyúlt egy-egy fiókáért, elhordta a fészkek feléből a kisvarjakat. A következő évben nem mentek oda a varjak, és azóta sem.”

Ez összetett rendszer, és keveset tudunk róla. Miközben az ember nagyon sokat tud segíteni a védelemben, az ártalma még mindig nagyobb, és az egész rendszer szemlátomást inog. Balogh Gábor azt mondja, az utóbbi tizenhat évben eltűnt erről a környékről az ugartyúk és a fogoly. Utóbbi vesztét nem lehet másra kenni, csak az itt élő emberekre, mert a fogoly néhány kilométert jár csak be. A mezsgyék, szegélyélőhelyek megléte, a ragadozók száma, a rovarállomány stabilitása határozza meg a létét. Gábor ott, ahol lakik, tizenhat éve még számon tartott hat fogolycsaládot. Azóta eltűntek. Vissza lehet telepíteni, de a siker, mint magyarázza, nem csak azon múlik, lesz-e hangyaboly és így hangyabáb, amivel a fogolycsirkék táplálkoznak. „Hallottam egy előadást Hódmezővásárhelyen, brit kolléga tartotta. A szigetországban hagyományosan szeretik vadászni a foglyot, amely fogy. Fontmil­lió­kat öltek a visszatelepítésbe. Megfelelő kennelek készültek, kis ól, pici takarás, gazos, gaz nélküli. Nevelték nekik a lisztkukacot, aggódtak, amikor egy-egy példány nekirepült a kerítésnek, mi lesz a pici szárnyával. Sok ember dolgozott ezen, nyilván nem napi nyolc órában, mert ez olyan, mint a mezőgazdasági munka, az egész napot kitölti. Kihelyezték a kétszer kettes kennelekben nevelt foglyokat a vadonba, és nem maradtak meg. Nem bújtak el, nem rejtették el a fészkeiket, a ragadozók összeszedték őket. További tapasztalat több millió font elköltése után, hogy ha egy területen él valamennyi fogoly, bármilyen kevés, nem szabad közéjük nevelt foglyokat telepíteni, mert elhülyítik a vadon élőket. Mint amikor a gyerek, aki már tudja használni a zsebkendőt, elmegy az óvodába, és az első napon azt tanulja meg mástól, hogy ingujjba is törölheti az orrát. A konklúzió az, hogy sokkal könnyebb egy meglévő, vadon élő állományt megerősíteni, mint betelepíteni. Ha nem akarod, hogy tényleg igazi, süket csönd legyen körü­lötted, úgy kell alakítani az élőhelyedet, hogy lehetőleg minél több más faj is megtalálja ott a helyét.”