A hágai ítélet előtt: Dunaorzó

publikálva
1997/37. (09. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Várhatóan egy hónap múlva megszületik a Hágai Nemzetközi Bíróság ítélete a bős-nagymarosi vízlépcső ügyében. A félelmek, miszerint Horn peren kívül megegyezik majd Meciarral, nem igazolódtak be, de ez nem a magyar miniszterelnökön múlott. A két országnak a hágai őszi elvi ítélet után fél éve van arra, hogy megegyezzék az ítélet végrehajtásának részleteiről, ha ez nem sikerül, akkor ezt a bíróság teszi meg helyettük egy újabb ítéletében. A két kormányfő megbízottainak eddigi szereplése viszont arra utal, hogy ezt egyikük sem szeretné.

Várhatóan egy hónap múlva megszületik a Hágai Nemzetközi Bíróság ítélete a bős-nagymarosi vízlépcső ügyében. A félelmek, miszerint Horn peren kívül megegyezik majd Meciarral, nem igazolódtak be, de ez nem a magyar miniszterelnökön múlott. A két országnak a hágai őszi elvi ítélet után fél éve van arra, hogy megegyezzék az ítélet végrehajtásának részleteiről, ha ez nem sikerül, akkor ezt a bíróság teszi meg helyettük egy újabb ítéletében. A két kormányfő megbízottainak eddigi szereplése viszont arra utal, hogy ezt egyikük sem szeretné.

Azon kevesek, akik még mindig állítják, hogy a vízlépcső környezetpusztító, pazarló beruházás, amely csak a magyar és szlovák technokrata lobbik érdekét szolgálja, nos, ezek a kitartóak arról is meg vannak győződve, hogy a hágai ítéleteknél nem születhet számunkra, pontosabban a Duna számára kedvezőbb megállapodás. Ezért gyanakodva figyelik Horn ilyen irányú próbálkozásait. Legutóbb az augusztus 15-i győri szlovák-magyar miniszterelnöki találkozó előtt aggódtak.

Peren kívüli megállapodásra azóta van esély, amióta Horn Gyula kormányfő lett. Már az 1994. nyári koalíciós megállapodás, majd az abból készült kormányprogram azt állítja, hogy "számos gazdasági, közlekedéspolitikai, árvízvédelmi és külpolitikai érv szól amellett, hogy viszonylag rövid idő alatt megoldást kell találni a vízlépcsőépítés okozta konfliktusra", és előirányozza, hogy ennek érdekében "a kormány a szlovák féllel megállapodást kezdeményez". (A kormányprogram mint szándéknyilatkozat-tömeg megszavazása persze nem jelentette azt, hogy az Országgyűlés a hágai per végigviteléről szóló határozatait érvénytelenítette volna.)

E felfogás szerint írta a későbbi titkos különtárgyalásokon dolgozó csapat vezetője, Horn akkori külpolitikai tanácsadója, Göbölyös Gábor egy 1995. január 20-án kelt, az öt nappal későbbi kormányfői találkozóra, Horn és Meciar "szűk körű megbeszéléséhez" készített témavázlatában a következőket:

"A Hágai Bíróságot nem tartjuk jó megoldásnak:

a) Nem jó, ha két szomszédos ország vitáját nem tudja megoldani egymással.

b) A Hágai Bíróság eljárása évekig fenntarthatja a feszültségeket, ami kedvezőtlenül hathat az egyéb együttműködési témákra.

(...) Célszerű lenne nem vesztegetni az időt, és ezért - ha lehet - peren kívüli megoldást keresni."

Csakhamar kiderült, hogy a szlovák fél nem tartja a hágai bíróságot a magyarokhoz hasonlóan feszültségteremtő tényezőnek. Azonban az is kiderült, hogy ha a két állam valamelyike a feszültség fenntartásában érdekelt, akkor a vízgazdálkodás igényeinek eleget tevő legszebb peren kívüli megállapodásra sem cserélné be kellemesen utálható szomszédját.

Szlovák tartózkodás

Az ismételt különmegegyezési kísérletek után nincs mit csodálkozni azon, hogy minden Horn-Meciar-találkozó hírére (tízszer találkozott eddig a két férfiú) jeges rémület fogta el a szigetközi lápi pócokat. Így volt ez Győr előtt is, amikor egy nappal a találkozó előtt szinte az összes fontosabb napilap meg nem nevezett, általában külügyminisztériumi forrásokra hivatkozva jelezte, hogy a magyar fél közös nyilatkozatra készül Duna-ügyben. Ez a hágai jogvita peren kívüli rendezésének és a Duna "közös hasznosításának" előkészítésére irányuló szakértői tárgyalások újrakezdését jelentette volna. A győri találkozón aztán nem történt semmi, hacsak Horn Gyulának a lakosságcsere meciari felvetése okozta elsápadását nem tekintjük annak. A párkányi híd vagy az alapszerződés ellenőrzésére hivatott kisebbségi vegyes bizottság felállásáról sem állapodtak meg, és a Duna ügyében sem történt semmi.

Nem is történhetett, merthogy Meciar egyre kevésbé engedhet meg magának holmi közös nyilatkozatokat, baráti megállapodást, ugyanis ő (is) újra akarja választatni magát. Népét Európába vezető politikusként ezt egyre nehezebb elérnie, a porcelánboltban folytatott törés-zúzása miatt csak előre menekülhet, nem veszítheti el legmegbízhatóbb szövetségeseit: a nacionalistákat és a nehézipari lobbit. Ez a két csapat pedig erősen érintett a vízlépcsőügyben (is), az erőmű megépítőjének, Julius Bindernek neve nemrég mint lehetséges államfőjelölté is felmerült.

Horn nem tud olyan engedményt tenni Duna-ügyben, amiért Meciar lemondhatna Hágáról. Meciarnak kell Hága, nincs oka arra, hogy Horn kedvében járjon, és eljátssza azt a szereplőt, akinek igényeire hivatkozva valósíthatja meg Horn csapata saját terveit. Nem tehet semmilyen engedményt Duna-ügyben, de más a helyzet, ha a nagy tekintélyű testület szólítja fel erre.

Hogy mennyire előrehaladottak voltak már a peren kívüli tárgyalások, és hogy mennyire nem Hornékon múlott az, hogy mégis hoz Hága ítéletet, azt Nemcsók János politikai államtitkár, aki Horn egyik megbízottja volt a titkos különtárgyalásokon, újabban pedig a hágai ítélet utáni egyezkedés vezetője, február elsején maga mondta el a Népszabadságban, amikor azt panaszolta, hogy a magyar fél kompromisszumos javaslatára nagyon várják a szlovákok reagálását.

Pedig egy héttel azelőtt, hogy Nemcsók még mindig várta a szlovák választ, az akkori szlovák külügyminiszter már azt nyilatkozta a peren kívüli tárgyalásokról a magyar rádiónak, hogy "főleg politikai okokból nem tudtunk megegyezni", hozzátéve, "jó, hogy megegyeztünk a perben. Ez egy kulturált módja a viták eldöntésének." Hornék ellenben úgy vélték, hogy az igazán kulturált mód a peren kívüli megoldás, annak dacára, hogy még az Európai Unió is azt javasolja Agenda 2000 című jelentésében a kelet-európaiaknak, hogy igyekezzenek vitás ügyeiket Hágában intézni.

Magyar igyekezet

Amíg Meciarnak egyre kevesebb oka volt a különmegállapodásra, Hornék számára ez a megoldás belpolitikai szempontból többféle előnnyel járt volna.

Igaz ugyan, hogy a peren kívüli megállapodás érvényességéhez és a hágai kereset visszavonásához izomból le kellett volna szavaztatni az Országgyűlést, de ezt a miniszterelnök környezete feltehetően nem ítélte különösebb erőfeszítést igénylő kérésnek. A pártfegyelem, valamint a Duna-kérdésben a szocialista frakció jelentős részét átható revanskereső alapállás mellett az együttszavazás biztosítékaként mindig elegendő felpiszkálni az ellenzékből néhány olyan politikust, akik ha felemlegetik az állampárti pedigrét, akkor rögtön egymáshoz feszülnek a szocialista vállak.

Az előnyök között említhető az is, hogy peren kívüli megállapodás esetén elvben könnyebben elkerülhető lenne az, hogy szembeötlő ellentét keletkezzék a megállapodás tartalma és az érvényes nemzetközi normák és jogelvek között. Ilyen például a határok sérthetetlensége, a megosztott természeti erőforrások közös hasznosítása vagy például az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése által megszövegezett Duna-medencei Európai Charta azon előírása, miszerint minden "döntést és tevékenységet, amely befolyással van a környezetre, a Duna-medencére mint egészre kiterjedő figyelemmel kell meghozni". Két ország egymás közötti megállapodásában ugyanis nem feltétlenül szükséges figyelembe venni nemzetközi jogelveket; ha akarjuk, nemcsak a Dunát, de a Balaton-felvidéket is átadhatjuk a szlovákoknak, hogy a nemzetközi környezetvédelmi elvekről ne is beszéljünk.

Hornék a peren kívüli megoldás esetén úgy tudták volna a megállapodás tartalmát eladni az országnak, hogy annak elfogadására a kormány a Szlovákiával való viszony javítása/tehermentesítése érdekében kényszerült. Közben kiderült, hogy a két ország jó viszonya elsősorban szlovák belpolitikai okokból kénytelen váratni magára (így a szakértői szinten már egyeztetett magyar Duna-javaslat aláírása is).

Meciarnak augusztus közepén sem egy meg-, hanem egy legyőzött Horn Gyulára volt szüksége. A megállapodás, illetve bejelentése halasztódik, ugyanúgy, mint az esztergomi híd helyreállításáról készült, szlovák duzzasztási igények szerint kidolgozott terv megvalósítása is. (Lásd keretes anyagunkat.) A hídról szóló megállapodás aláírását a szlovák kormány január után most augusztusban is elutasította, keményen rácáfolva Horn jelenlegi külpolitikai főtanácsadójának várakozásaira. Horváth Tamás ugyanis - a Népszabadságnak adott exkluzív interjúja tanúsága szerint - még a győri találkozó után is reménykedett: "pedig a nemzetközi jog elismeri annak lehetőségét, hogy a szóbeli szakasz idején, az ítélet kimondásáig (!) megállapodhatnak a felek".

A per

Arra most már nem lehet hivatkozni, hogy a jó viszony és a szlovákiai magyarok helyzete miatt tárgyalnunk kell, vagyis a különmegállapodást is nehezen lehetett volna kommunikálni. A hágai ítélet utáni megegyezés kényszere azonban realitás. (Más kérdés, hogy ha ez nem megy, akkor második ítéletében megteszi ezt helyettünk a bíróság.) A hágai per beszédeiből az is kiderül, hogy a magyar kormány képviselője eltért attól, amit Magyarország a megelőző három év során beterjesztett Hágához, illetve attól, amit az Országgyűlés és a megelőző kormányok döntöttek.

Mert hiába volt meg a miniszterelnöki különítmények közötti egyetértés, biztos, ami biztos alapon a két fél hágai képviselői, Szénási György és Peter Tomka - amint az a szóbeli szakasz perbeszédeiből kiderül - azt az instrukciót kaphatták főnökeiktől, hogy igyekezzenek megelőzni azt, hogy a bíróság túlságosan konkrét állásfoglalásra ragadtassa magát, netán megszabja, milyen jogelvek és érvényes nemzetközi rendelkezések figyelembevételével kell a feleknek az ítélet végrehajtását szolgáló megállapodásukat tető alá hozniuk. Az ugyanis kellemetlenségeket okozhat, ha a sajtó vagy valamilyen politikai párt nyilvánosan kritizálni kezdi egyik vagy másik kormányt azért, mert a bejelentett megállapodás eltér a bíróság előírásaitól.

A magyar képviselő záróbeszédének legvégén azt mondta, hogy a C variáns (a Duna önkényes, szlovák területen történt, 1992-es elterelése) létesítményei legalizálhatók, ha erről a két fél megegyezik. A C variáns legalitására vonatkozott a bíróságnak feltett egyik kérdés, s az ötezer oldalas magyar érvelés legbiztosabb pontja az volt, hogy a Duna elterelése minden lehetséges jogi szempontból bűnös szlovák cselekedet. Így legalábbis furcsa, ha a magyar fél azt mondja a bíróságnak, hogy az ne mondja ki kötelező erővel, hogy mik a C variáns illegalitásának jogkövetkezményei, erről nem kell döntenie, majd mi megegyezünk. (Ezt aztán a szlovákok le is csapták, és záróbeszédük végén, amikor újból a bíróság elé kellett terjeszteni a kéréseiket, azokon a periratukban megfogalmazottakhoz képest jelentősen változtattak.) Vargha János, a Duna-kör képviselője szerint a magyar fél ezzel az utolsó néhány mondatával "módosította a periratokat és de facto visszavonta az egyik kérdést, amit félő, hogy a bíróság figyelembe fog venni". Vargha, aki ott volt Hágában megfigyelőként, a magyar képviselők utolsó napi ellentmondásos szereplését egy másik példával is illusztrálta lapunknak. Egyik aznap felszólalni készülő francia szakértőnk, Carbiener professzor beszédében szerepelt egy mondat arról, hogy az ökológiai rehabilitáció összeegyeztethető az áramtermelés folytatásával. Ez függetlenül attól, hogy ki mit gondol igazságtartalmáról, abban a szituációban inkább a szlovák érvelésbe illő gondolat, a Duna-kör ügyvivője szerint. (Vargha János szerint az ő sebtiben megírt levele hatására a magyarok vezető jogásza, James Crawford kivette a francia szakértő szövegéből ezt a mondatot, így az végül nem jutott el a bírósághoz.)

Peren kívüli viselkedésük alapján régóta nem beszélhetünk ellenérdekű felekről. A Horn- és a Meciar-csapat közti nézetkülönbség nem a Duna "közös hasznosításának" módjában és szükségességében van, hanem abban, hogy mennyire tudják és akarják eladni otthon a másikkal való megegyezésüket. A per szóbeli szakasza zárónapjainak eseményei a fenti értelmezés szerint arra utalnak, hogy a perben sem ellenérdekű felek szerepeltek. A különmegállapodás meghiúsulása után ott van lehetőségként a megegyezésre a hágai első elvi ítéletet követő fél év. Ha a bíróság megfogadja a felek burkolt, illetve nyíltabb felhívását arra, hogy minél kevesebb kérdésben döntsön, hagyja meg nekik az osztozkodást, akkor ezt a két ország miniszterelnöki megbízottai úgy tehetik majd, hogy saját országaik közvéleménye, illetve parlamentje előtt arra hivatkozhatnak, hogy ők csak egy bírósági ítéletet hajtanak végre.

Döntésre várva

Különösebb izgalom nem járta át a magyar államigazgatást amiatt, hogy nemsokára súlyos dollármilliárdokba került létesítmények sorsát kell lepacsizniuk szlovák kollégáikkal. A parlament környezetvédelmi bizottsága június végén levélben kérte a miniszterelnököt, hogy tájékoztassa őket arról, hogyan készülnek a hágai ítélet utáni fél évre, mire kiderült, hogy Horn májusban titokban már kinevezte Nemcsók Jánost e feladatok irányítására. Sajnos az államtitkár csak a Narancs megjelenésének napja után tudott volna lapunk rendelkezésére állni, de a közlekedési és vízügyi tárca egyik illetékesétől, Szentiványi Árpádtól annyit megtudtunk, hogy levelezés már folyt az ügyben, de ők egyelőre még tárcán belül igyekeznek felkészülni a tárgyalásokra. Nemcsók János augusztus 16-án a Magyar Hírlapnak adott interjújában azt állította, hogy százmilliót igényelt a kormánytól a szakértői megbeszélésekre, a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium (KHVM) illetékese lapunknak arról számolt be, hogy eddig tárcájuk tartalékalapjából fedezték az előkészületek költségeit.

Ha mindezt úgy értelmezzük, hogy a kormány csak félgőzzel készül az ítélet utáni osztozkodásra, akkor két eset lehetséges. Az egyik, hogy a kormány a bíróság részletes ítéletére vár, amit aztán végre kell hajtani; ezt eddig mindenki, még Kadhafi is megtette. A másik magyarázat szerint azért nincs lázas sürgölődés, mert nagyjából készen van a megegyezés, feltehetően ugyanaz, mint a januári volt. (Nemcsók nyilatkozta korábban, hogy a különtárgyaláson dolgozó csapat annak a dunakiliti duzzasztónak az üzembe helyezését kínálta januárban a szlovákoknak, amely műtárgy működtetését országgyűlési határozat tiltotta meg. Hogy még izgalmasabb legyen a dolog, az államtitkár egy augusztus 7-i, a Magyar Nemzetnek adott interjújában célzott a bősi erőmű kapacitásának alvízi duzzasztással történő nagyobb kihasználására. Éppen csak a csúcsrajáratás szót nem használta.)

Ha ez így van, akkor a peren kívüli megállapodás kidolgozásáról 1995-ben megkezdett tárgyalások azzal az egyetértéssel folytak, majd maradtak abba, hogy ha a szakértői egyeztetés nem fejeződik be a hágai szóbeli szakasz kezdetéig (vagy befejeződik ugyan, de a megállapodás aláírására valamiért nem kerülne sor), akkor a bíróság első, csupán az elvi kérdésekről szóló ítélete után a hágai eljárás helyettesítésére kezdett folyamat folytatódik tovább.

A parlament környezetvédelmi bizottságának alelnöke, az SZDSZ-es Kiss Róbert lapunknak adott nyilatkozatában elmondta, hogy ha a parlament nem fogadná el a két kormány közötti megegyezést, akkor menne tovább az eljárás, és a bíróság köbméterre, forintra lebontva döntene. A szigetközi albizottság vezetője mind nemzetközi jogi, mind belpolitikai, mind a kétoldalú viszony szempontjából azt a megoldást tartaná a "legtisztábbnak", ha a folyamat végigmenne a bíróságon, és a részletes ítélet is Hágában születne. Kiss azt is elmondta, hogy a bizottság még az első hágai ítélet előtt meg kívánja hallgatni a kormány képviselőjét - akár a miniszterelnököt is (ahogy ezt nyáron is tették) - arról, hogyan is áll a felkészülés.

Összejöhet nekik

Az már kiderült, hogy korántsem egyszerű az országgyűlési határozatok felülvizsgálata, mert mihelyt a kormány megpróbálja gondosan kifelejteni a hágai perre vonatkozó részeket a parlamenti határozatokból, a Ház ugyanolyan gondosan visszafogalmazza azokat, ahogy ezt már az Antall- és Boross-kormányokkal is megtette korábban. Úgyhogy a Horn-kormány még csak kísérletet sem mert tenni soha arra, hogy a peren kívüli megoldást országgyűlési határozattal kezdeményeztesse, és ahhoz a felhatalmazást megszerezze. Azzal sem mert kísérletezni, hogy a kompromisszumos megoldás vagy a különmegállapodás szövegtervezetét az Országgyűlésnek - akár zárt ülésen, a hágai bíróság számára hozzáférhetetlen módon is - beterjessze. (Nemcsók januárban a nyilvánosság előtt kijelentette, javasolni fogja a miniszterelnöknek, hogy a szakértői tárgyalásokról szóló jegyzőkönyveket adja át a pártok és a Duna-kör képviselőinek, ám aztán erről később megfeledkezett.) Bizonyos célokhoz a szlovák kormány és annak feje kellemesebb, megbízhatóbb és veszélytelenebb partner, mint a - kormánytöbbségű - magyar Országgyűlés, amely időnként megbokrosodik, és megpróbál ragaszkodni ahhoz az alkotmányban rögzített munkamegosztáshoz, hogy a kormányzás és azon belül a külpolitika irányát ő határozza meg. A Duna energetikai és hajózási potenciáljának maximális kiaknázásában érdekelt magyar csoportokat egyelőre köti a parlament és a fogyatkozó érdeklődésű közvélemény, de a hágai első ítélet utáni megegyezési kötelezettség segítségével - főleg ha a bíróság tudomásul veszi, hogy a felek a per alatt komoly kompromisszumkészségről tettek tanúbizonyságot - a ciklus végére legitimmé válhat a különalkuként még meghiúsult megegyezés.

Kerényi György

Túl messze van

Az Esztergom és Párkány közötti, a háború alatt felrobbantott híd helyreállításáról - a szlovák fél akarata szerint - csak a hágai ítélet után születhet megállapodás. Pedig ahogy az 1997. május 15-én a Műemlékvédelmi, valamint a Területi Tervezési Hatóság többé-kevésbé kielégítő eredménnyel zárult megerőszakolása alkalmából felvett emlékeztető írja: "Mind a Beruházóra, mind a Tervezőre, valamint az ezeket felügyelő szaktárcákra (KHVM, KTM) igen erős politikai nyomás nehezedik a híd megépítése érdekében mind szlovák, mind magyar oldalról.

A híd megépítését indokolja: - a két érintett város (Esztergom, Párkány) szándéka, - a híd szerkezete háborúban történt felrobbantása után körülbelül 50 százalékban megmaradt, az felújítás után ismét használható lesz, - az, hogy az Európai Unió Phare-támogatással 5 millió ECU támogatást ad a híd megépítéséhez."

Azaz: közlekedési okok nem indokolják a híd helyreállítását, a két várost magában foglaló szubrégió térségi kapcsolatai sem, és gazdasági ok is csak egy: az, hogy sikerült a PHARE-t levenni 5 millió ECU-ra a híd ürügyén, és kár lenne a pénzt veszni hagyni. Igaz, a költségek másik 50 százalékát a két baráti államnak kellene állnia, ami természetesen további 5 millió ECU-t jelent, felesben, forintban és koronában, ettől kezdve pedig már távolról sem egyértelmű, hogy a dolog hozza-e a pénzt vagy inkább viszi.

Egyesek számára vélhetően inkább hozza. A közlekedési tárca vezetőinek (nem nyilvános használatra szánt) megfogalmazásában közlekedéspolitikai szempontból a minisztérium, szíve szerint, nem támogatja a híd helyreállítását, hiszen ez csak egy kétszer egysávos nosztalgiahíd, amely ráadásul még káros is, mert bevezeti a forgalmat Esztergom főterére, ahonnan nem lehet tovább vezetni. Helyette a tárca (mármint a szíve szerint) a 4-5 kilométerrel feljebb tervezett, Esztergom és Párkány külvárosát összekötő kétszer két sávos autópálya-utat támogatná, amely a magyar oldali 10-es és 11-es fő közlekedési utat kötné össze a szlovák oldalon a Léva felé vezető fő közlekedési úttal. Mind közlekedéspolitikai, mind környezetvédelmi szempontból ez lenne az optimális.

A hídhelyreállítás ötletét csak azért fogadta el a tárca, mert helyi potentátok kezdeményezték. Az indokoltságot a magyar és szlovák tárca által 1995 szeptemberében a PHARE-hoz benyújtott megvalósíthatósági tanulmány is ebből eredezteti, de nyomásgyakorló csoport helyett spontán társadalmi kezdeményezést sejtet a háttérben: az esztergomi és párkányi polgárokból 1991-ben alakult Hídbizottságot, melynek "előkészítő munkájába és megbeszéléseibe fokozatosan számos szervezet kapcsolódott be, egyebek között helyi önkormányzati szervek, szakmai szervezetek és minisztériumok". Az urak úgy gondolták, hogy gründolnak maguknak egy hidat, miért is ne gründolnának, ha azt az állam meg az Európai Unió fizeti?

Az Európai Unió azonnal meglátta a hídban a magyar-szlovák barátság helyreállításának és tágabban: az Európai Stabilitási Egyezmény materializálódásának műtárgyát. A szlovákiai vizesek - magyarországi szimpatizánsoktól is támogatva - azonban egy korábbi, még a két nép KGST-testvériségét szimbolizáló műtárgy materializálódásával való összefüggését is felismerték. Az így felbiztatott szlovák Állami Hajózási Igazgatóság, mint elvi engedélyező hatóság, 1995. szeptember 14-én csak azzal a feltétellel értett egyet a párkányi híd megépítésével, ha a tervek elkészítésekor betartják azokat a paramétereket, amelyekkel kapcsolatos ajánlásokat "a Duna szóban forgó szakaszát illetően a Bős-nagymarosi vízlépcsőről szóló közös szerződés is tartalmazza. Állásfoglalásaink ezért tartalmazzák azt a követelményt, hogy a tervezetet ilyen értelemben be kell fejezni. Az áthajózást lehetővé tevő kapu (nyílás) javasolt kompromisszumos megoldásával, miszerint a híd alsó éle a 117,35 m tengerszint feletti magasságban található szintjelző ponton lesz, egyetértünk." (Kiemelések az eredetiben.) A beruházó UTIBER azután e leiratnak megfelelően adta ki a végleges megbízást az UVATERV-nek, amely a híd terveit készítette a PHARE pályázathoz, majd a létesítési engedélyezéshez.

Az így elkészült terv azonban nem az eredeti híd helyreállítására, hanem a hídfők és pillérek megmagasításával az épen maradt és az újonnan építendő megemelésére kért létesítési engedélyt. A megemelt ívekre fekvő útpálya a terv szerint a Duna két partján 1-1 méterrel, de középen már több mint 5,5 méterrel magasabban húzódna az egykor volt útpálya vonala felett.

Ez már kicsit sok volt a Magyar Műemlékvédelmi Hatóságnak, és az 1995. július 14-i, a kompromisszumos javaslat megtételét megelőző tervkonzultáción kifakadt a híd alsó éle alá betervezni kívánt űrszelvény-magasság ellen, kijelentve, hogy a 9,5 méteres űrszelvény-magasság "már az az esztétikai és műszaki tűréshatár, ami műemléki szempontból még elfogadható Esztergom látványa, a műemlékegyüttes összképének sérülése nélkül. További megemelés műemléki szempontból elfogadhatatlan, és azért sem szükséges, mert a többi dunai híd sem felel meg a jelenleg érvényben lévő előírásoknak." (Értsd: mivel az 50-60 km-rel lejjebb, illetve feljebb lévő hidakat sem fogják lebontani, ezért ide sincs értelme magasabbat tervezni.) Mindazonáltal amikor két évvel később, idén májusban a Műemlékvédelmi Hatóság beadta a derekát, hozzájárulva ahhoz, hogy az űrszelvény-magasságot ne a jelenlegi hajózási vízszinthez, hanem az árvízi szintnél is magasabb képzeletbeli duzzasztási szinthez képest vegyék fel, nem bírta ki, hogy meg ne ismételje: "az Országos Műemlékvédelmi Hivatal igénye továbbra is az, hogy a híd építésénél nem kívánatos biztosítani - Nagymarostól kezdődően Esztergomig bezárón - a szlovák fél igénye szerinti, 10 m körüli vízszint-duzzasztást".

Ifj. Pásztor Ottó

publikálva
1997/37. (09. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra