A minap regisztrálták az egykori Ganz-gyár átalakított iparcsarnokában, decemberben megnyílt Álmok álmodói - Világraszóló magyarok című kiállítás százötvenezredik látogatóját.
Eleőd Ákos: A másfél-két éves kutatómunkával, Gazda István és Sipka László vezetésével összegyűjtött törzsanyag megvolt.
MN: A humán terület kutatásait pedig Frank Tibor irányította, aki azonban kiszállt, és kérte, hogy a neve ne szerepeljen a kész kiállításon.
EÁ: Róla éppen ezért nem szóltam, hiszen vele már nem dolgoztam együtt. Az említett két professzor irányította a tudományos előkészítést, de minden témakörnek önálló szakértője volt. Mire beszálltam, kész volt a hihetetlenül gazdag, tudományos alapanyag, meg voltak rendelve a műtárgyak. Komolyabb előkészítést igénylő dolgot már nem lehetett hozzátenni, elvenni pedig... csak nem gondolja bárki is, hogyha például a Moholy-Nagy-féle Fény-tér modulátor megépítése időben meg van rendelve, akkor kidobom! Iszonyúan örültem volna neki. Szerettem volna egy Schöffer-mobilt, de kiderült, hogy restaurálni kellene, egyszerűen kicsúsztunk az időből. Csak a megrendelt műtárgyakból próbálhattam kihozni valamit. A korabeli patikabelső például úgy állt ott, hogy majd a szépségével "elviszi" önmagát. De ez kevés. Ezért tettem oda a tíz legfontosabb magyar gyógyszeripari szabadalom "palackba zárt szellemét": a valóságos patikabútor és a sosemvolt tárgyak kölcsönhatása feszültséget teremt, elgondolkodtat.
MN: Felhasználtál valamit elődöd, Jerger Krisztina koncepciójából?
EÁ: Etikai okból nem néztem meg semmiféle tervrajzot, ami azelőtt született, hogy bekapcsolódtam a munkába, de elolvastam minden szöveget. A felkérés arra szólt, hogy a profok által előkészített anyagot rendezzem új kontextusba, hozzak létre belőle egy másmilyen kiállítást, mint amilyen az elutasított koncepcióból kirajzolódott. Készen állt Szegő György látványterv- koncepciója is. Az írásos anyagot és az ő látványtervét felhasználva alakítottuk ki az új koncepciót úgy, hogy az ő gondolatai is belekerültek a rendezésbe és az én gondolataim is a látványba. Július 25-én mondtam igent a felkérésre. Augusztusban "megtanultam" a kiállítás anyagát. A hónap végére fejben készen kellett lennem, hogy szeptemberben gyártásba adhassak mindent, amire szükség van. Totál üres kiállítótérben, a nulláról láttunk hozzá. Azt mondtam, lehetetlen megcsinálni, tehát érdekel. Egy 13 ezer négyzetméteres tér kezelése kiállításrendezői kvalitásokon túl építészi térszemléletet is kíván, s a művészi és az intellektuális koncepció ötvözésének a képességét. Jó néhány kiállítást rendeztem az elmúlt tíz évben, bár ekkorát még nem. Igaz, ekkorát még senki más sem rendezett Magyarországon.
MN: Mi a fő különbség az elvetett és a megvalósult koncepció között?
EÁ: Egy hangzatos kifejezésekkel megtűzdelt vázlatot, egy fikciót nem szokás összevetni egy megvalósult produktummal. Adj egy darab papírt, írok rá néhány hangzatos víziót, s akkor össze lehetne hasonlítani, fikciót a fikcióval. Azért fogalmazok élesen, mert megdöbbentett, hogy az elmúlt hetekben az exfőrendező nem kis arroganciával nekiállt leverni a kiállításon és rajtam azt, hogy nem ő rendezte. Ez méltatlan, hiszen én hetekkel az ő távozása után kaptam felkérést, s azóta sem szóltam egyetlen szót sem arról, hogy milyen állapotban találtam a kiállítást. A történtek után úgy érzem, föl vagyok mentve szakmaetikai gesztusok gyakorlása alól, mégsem kívánok részletesebb elemzésbe belemenni, de szeretném világossá tenni, mi az, ami engem illet, amiért vállalom a felelősséget, és mi az, ami tőlem teljesen függetlenül alakult. Az ő koncepciója inkább egy egymástól elég hermetikusan elválasztott, részegységekre tagolt kiállítás lett volna. Ezt tévútnak tartom, mert azt sugallja, hogy csupa elkülönült műhely működött. Meghaladott álláspont falakat húzni a tudomány és a kultúra közé.
MN: Milyen rend szerint terveztétek betölteni a teret?
EÁ: Sokan biztos azt várták, hogy tudománytörténeti kiállítás lévén szabályos, konzervatív módon, enyhe pátosszal rendezzük meg. Abba nem fért volna be egy levegőben lógó szekér, s hogy csak a földön, az árnyékában meséljük el, hogy ez voltaképp a "kócsi kocsi". A másik, trendi véglet az lett volna, ha azt mondjuk, hogy a 21. század küszöbén csak az kiállítás, ami csörög, zörög, villog és mozog. Én a kettő közötti megoldást akartam. Azt, hogy elemelkedjen a hagyományos vonulattól, de csak egyetlen lépcsőfokkal. Humánus kontaktusra törekedtem. Ha 13 ezer négyzetméteren minden információhoz valamilyen akció keretén belül kell hozzájutnod, végképp nézhetetlen lesz a kiállítás, az első csarnok közepén kifekszel. Szükség van promenád-effektre, nyugodt nézelődésre, elgondolkodásra alkalmas részekre. És mivel még nem volt Magyarországon ilyen átfogó, ismeretterjesztő jellegű kiállítás, ennek igenis kapcsolódnia kellett a Gutenberg-galaxishoz. Nem akartam a képernyők kedvéért odadobni az írásbeliséget.
MN: Rettentő sok az olvasnivaló.
EÁ: Nem akartam, hogy a kiállítás olyan értelemben legyen interaktív, hogy a bemutatandó anyag túlnyomó többsége számítógépes feldolgozással készüljön el. Bármenynyire érdekes egy interaktív program, bármilyen magasztos a gondolat, amit bemutat, az eredménye végül is villódzó képernyőkben mutatkozik meg. Ha pedig mindenütt villogó képernyőket látnánk, az leértékelné az egészet, és egy üres, monoton játékteremfílinget eredményezett volna.
MN: De az interaktivitás több a számítógép használatánál: a kiállított anyag közvetlen, játékos megtapasztalását jelenti.
EÁ: Pontosan. Az interaktivitást sokan konkrét példák mentén képzelik el, amilyenekkel már találkoztak - ez a kiállítás másképpen, humánus módon interaktív. A néző rögtön az elején, a szóbarlangban óhatatlanul kontaktusba kerül azzal, amit lát. Elgondolkozik a "csillagos ég" alatt, ahol minden csillag egy magyar szó első bizonyítható megjelenésének évszámát jelzi, aztán találkozik három írásos emlékkel, ami a gondolattá, mondattá összeállt szavakat mutatja. Számomra ez a humán gesztus az igazi interakció, ami a kiállítás részesévé teszi a látogatót. Vagy vegyük a képzőművészetet: Bán András művészettörténész, e rész szakértője egyértelműen jelzett módon három nyitott halmazt állított össze olyan művészekből, akik Magyarországon alkottak nemzetközi színvonalon, akik külföldön futottak be karriert, illetve akik itthon kerestek kifejezetten magyar választ a kor művészeti kérdéseire. Én azt nevezem humánus interakciónak, hogy aki megáll e tablók előtt, elgondolkozhat azon, hogy ő módosítana-e a listákon, netán létrehozna-e egy negyedik csoportot stb. És ugyanígy, egy CD meghallgatásánál jobbnak tartom, hogy a látogató egy hétköznapi telefonon hallgathatja meg egy-egy nagy magyar író eredeti hangját.
MN: A telefonfülke jó ötlet, de ott kezdődne az interaktivitás, ha a kagylót felemelve nemcsak azt hallhatnám, akit beletettek, hanem egy bő listáról kiválaszthatnám, akire éppen kíváncsi vagyok.
EÁ: Szerintem az interaktivitás a telefonfülkénél kezdődik, de a lényeget tekintve egyetértünk. A hiány a lehetetlen határidővel függ össze. Ha nem 145 napom, hanem másfél évem van, az ilyen ötleteket érzékenyebben kibonthattuk volna. Telepíthettünk volna egy központi számítógépes agyat, amely virtuózan kiszolgálja ezeket az igényeket. Erre technikailag már nem volt lehetőség. A kiállítás nem interaktívra volt előkészítve. De hadd térjek vissza arra, hogyan akartuk betölteni a teret. Kialakítottunk egy A útvonalat, amelyen másfél-két óra alatt végig lehet járni a leghangsúlyosabb dolgokat. E főútvonal mentén minden témakörhöz telepítettünk egy fekete dobozt, ahova be lehet térni egyéb információkért. Itt egy-egy érintőképernyős számítógép áll, a falakon érdekes diasorok és fotók láthatók közgyűjteményi jelzetekkel, egy képernyőn pedig négy-öt perces, de eltérő jellegű és tempójú klipek peregnek.
MN: A tüll, amire a tablókat tűzték és ami egyes tárgyakat eltakar, az álomszerűséget hivatott érzékeltetni?
EÁ: Említettem, hogy nem akartuk a témaköröket egymástól független egységekként kezelni. A tüll áttetszősége a témakörök közötti átjárást és átláthatóságot is biztosítja. A csarnok roppant erőteljes ipari architektúrájával kontaktusban vannak a tablókat tartó acélszerkezetek, ugyanakkor magukon hordják ezt a valószerűtlen, légies kelmét. Itt megint az működött, hogy emeljük el a dolgot, de ne vonatkoztassunk el túlságosan. A tüll olyan információhordozó és térstrukturáló elem, amely nem erőszakolja meg a környezetét, hangsúlyos látványt nyújt, de engedi érvényesülni a tárgyakat.
MN: Mi a funkciója a nagyobbik csarnok tetején lebegő polipszerű figuráknak?
EÁ: Ezek horizontális látványelemek, én az emberi agyban lágyan pulzáló neuronokhoz hasonlítanám őket, de ezt a téma összetettségéből fakadó agykonceptet sem akartuk szájba rágni, nem kötelező olvasat, hanem indirekt impulzusok szövete. Miközben a nagyobbik csarnok a horizontalitásról, az egymás mellett megjelenő diszciplínákról szól, a kisebbik csarnok a vertikalitásról beszél, az alapokról, ahol a gondolatok megteremnek. A kisebbik csarnok galériáján lévő három témakör, a matematikai logika, az építészet és a zene: az emberi agyban a térbeli gondolkodás három fő területe.
MN: Átpolitizált légkörben készült a kiállítás, a címe is a kormányzat kedvenc álommotívumát hordozza. Mennyire befolyásolta ez a munkádat?
EÁ: Az ennél sokkal kényesebb Szoborparknál is fölül tudtam emelkedni az aktuálpolitikán. Több mint százezer látogató és több mint száz médiajelenlét "tesztelte" a kiállítás tematikáját, annak megjelenítését, s talán pont a Narancs az egyetlen, ahol a szerző nem bírta ki egy kis aktuálpolitikai parázás nélkül. Pedig ha valamiről nincs szó ezen a kiállításon, az ez. Még csak patikamérleget sem használtam, hogy úgymond egyensúlyt teremtsek. Nem tapasztaltam pressziót megbízói oldalról, nem rendelgettek be a Miniszterelnöki Hivatalba. De komolyan azt gondolom, hogy aki ezen a kiállításon végigsétál, az méltán lehet büszke arra, hogy honfitársaink közül milyen sokan alkottak maradandót az élet valamely területén. Téved, aki aktuálpolitikát keres a magyar kultúrtörténetnek, tudománytörténetnek ebben a bemutatásában.
MN: Mégis, épp a most jelszóként használt Széchenyi az egyetlen, aki külön szobrot kapott.
EÁ: A korábbi, elvetett koncepcióban tizenegy darab, két-három méter magas, kőporral lefújt, nagyon gagyi kinézetű habszivacs fej és egy hétméteres, belül járható Széchenyi-fej is szerepelt. Előbbiek raktárban vannak, utóbbi csak papíron létezett, teljesen kidolgozatlan ötletként. Az itt látható Széchenyi-büszt szobor és kiállítási installáció is egyben. Széchenyinek azért van itt a helye, mert ugyan átvitt értelemben volt csak alkotó ember, viszont magyar viszonylatban ő az első modern szemléletű menedzser. A róla szóló szöveg azt írja le, hogy mi mindent csinált, az pedig önmagáért beszél. A körülötte lévő agora táblái tömör foglalatát adják az egész kiállításnak, megmutatják az anyag horizontális összefüggéseit.
MN: Említetted az időkorlátot. Mennyi pénz állt rendelkezésedre?
EÁ: Csak azzal kellett törődnöm, hogy megnyíljon a kiállítás. Fogalmam sincs a pénzügyekről, azzal a Millenáris Rt. és a Millenáris Kht. foglalkozott. Egyszer rákérdeztem a kétmilliárdra, amiről olvasni lehetett, azt mondták, ebben minden benne van, a kétéves előkészítés, a munkatársak fizetése, a műtárgyak restaurálása, szállítása, a villanyszámla stb. Inkább az olyan bornírtságok miatt idegeskedhettünk, hogy a holdautó kereke egy hónapig állt a vámon, árucikként kezelték, azt kérdezték, mennyi az értéke... Egy-két kivétellel csak az idő jelentett korlátot. Anyagi okból nem valósult meg az a játékos zárópoén, hogy aki akarja, kifelé menet egy képeslapon kézhez kaphassa saját arcképét, háttérben a kiállítás logójával. Néhány dolog hiánya rettenetesen bosszant. A megbízatásom már véget ért, de ezeket még mindenképp szeretném pótolni. Nincs kitéve a közreműködő munkatársak és a műtárgyakat kölcsönző intézmények, magánszemélyek listája. Hiányoznak a szórólapok, egy kis térkép, hogy nagyjából mi merre található, egy középkategóriájú füzet és egy gazdag kiállítású katalógus. Hiányoznak az idegen nyelvű feliratok, és most készülnek a külföldiek végigkalauzolására használandó CD-k. És nem állt még össze a kiállításhoz kapcsolódó események listája sem.
Szőnyei Tamás
A Ganz-telep hasznosításáról a Narancs 2001. június 7-i, a kiállítás létrejöttének körülményeiről a szeptember 13-i számában olvashatnak, a Millenáris Park építészeti kialakításáról 2001. július 19-i, magáról a kiállításról 2002. január 31-i számunkban közöltünk kritikát.
Egy másik éles kritika és az eredetileg megbízott, majd lemondott rendezővel, Jerger Krisztinával készített interjú található a C3 hálózati folyóiratában, az Exindexben (www.c3.hu).
