Magyar Narancs: Ez idáig abban a hiszemben voltunk, hogy jogállamban élünk. Rosszul gondoltuk volna?
Szikinger István: Hivatalosan valóban a jogállam kiépítése és megszilárdítása van napirenden, mert ezt írja elő az alkotmány. Mindenki jogállamról beszél, a nemzetközi dokumentumok is erre hivatkoznak, miközben a parlament 1990 óta egyetlen jelentős alaptörvényt sem alkotott. Kivéve, amikor nemzetközi okokból kellett, így például az Európai Jogok Egyezségokmánya esetében. Vegyük mondjuk a menedékjogról szóló törvényt: az alkotmány eredeti szövege szerint azt is megillette a menedékjog, akit nyelvi okokból üldöztek. Most ezt kivették. Nem tudom, kinek fájt ez. Mindenesetre jól mutatja a hatalom attitűdjét. A rendőrállam intézményrendszere ma már jelentős mértékben kiépült Magyarországon. Az, hogy lesz-e rendőrállam, vagy nem, az a politikai konstellációtól függ, de nagyon vészjósló jelek mutatnak arra, hogy tartalmilag is ebbe az irányba megyünk.
MN: Mit ért ön voltaképpen rendőrállamon?
SZI: A "rendőrállam" kifejezés a hazai alkotmányfejlődésre vonatkoztatva részben félrevezető, ugyanis az nem a rendőrség egyeduralmát fedi, hanem egyfajta hatalomgyakorlási filozófiát fejez ki. Egyszerűen fogalmazva: a rendőrállam az, amelyik meg akarja mondani, hogy milyen legyen a társadalom. A jogállam ezzel szemben adottnak veszi a társadalmat, nem akarja valamivé átalakítani, úgy gondolja, csak az a dolga, hogy kiszolgálja azt. A rendőrállami felfogásban az állam és a hatalom működteti a társadalmat, az alkotmányos és jogállami felfogásban a társadalom működteti az államot. Ennyiben ebben még nagy értékítélet nincsen, mert a rendőrállam akarhat nagyon szépet, nagyon jót, mint például Weimarban. Csak benne van a veszélye annak, hogy esetleg egy kevésbé jót akaró ember kerül az élére. Mert a rendőrállam mindig az emberek uralmát helyezi előtérbe a jog uralmával szemben. Amikor a rendőrállam magyarországi kiépítéséről beszélek, arra gondolok, hogy folyik a jogilag ellenőrizhető garanciák törvényi lebontása, amelynek végén az állampolgár kiszolgáltatottá válik a hatalomnak. Egyébként a hatalmon belül is nő a kiszolgáltatottság. Ahol meg lehet csinálni, hogy az egész rendőri vezetést úgy küldik el, hogy nem mondják meg nekik, mi újság van, mi az, amit rosszul csináltak, csak annyit közölnek velük, hogy menniük kell, mert romlott a közbiztonsági helyzet, ott gyanús tendenciák érvényesülnek. Van azóta javulás, és nincsenek robbantások, kérdezem én?
MN: Végső soron a fejek hullása is egyfajta válasz.
SZI: Ez üres látszatválasz volt. Tavaly november 12-én a belügyminiszter azt mondta a parlamentben, hogy az akkori razziák elérték a céljukat, s máris érzékelhetően javult a közbiztonság. November végén ugyan már azt állította - meglehet, a miniszterelnök súgott neki, ami engem mint állampolgárt egyáltalán nem érdekel -, hogy mégis romlott a közbiztonság, és kitette a rendőri vezetést. Az ilyen látszatválaszok nagyon sokba kerülnek az országnak. A rendszerváltáskor 20 ezer rendőr volt, most majdnem 35 ezer. Pedig most demokratikus társadalomban élünk, az meg rendőrállam volt.
MN: Gyakoriak a rendőri atrocitások, az állampolgárok bántalmazása, a látványos, ám többnyire csekély eredményt produkáló drograzziák, amikor semmibe veszik a legalapvetőbb emberi jogokat. Mintha a rendőrség így akarná kompenzálni a nagy ügyekben tapasztalható sikertelenségét.
SZI: Így is van. A robbantási merényleteknél ez pontosan kijött. Májusban az új rendőri vezetés azzal a teóriával állt elő, hogy az egész csak azért volt, hogy félrevezessék a rendőrséget, eltereljék a figyelmét az olajügyekről. Kiderült aztán, hogy nem egészen ez a helyzet, hiszen a robbantások tovább folytatódtak azután is, hogy az olajbiznisz eddigi legnagyobb ászának mondott Cs. Józsefet őrizetbe vették és letartóztatták. Fogalmazhatnék úgy is, hogy ez nem jött be. Az, hogy a rendőrségnek látványos sikerekre van szüksége, a rendőri mentalitásból is következik. A rendőr mindig úgy érzi, hogy ő a jó megtestesítője. Fekete-fehér a világuk, az egyik oldalon állnak a becsületes emberek, akiket ők szolgálnak és védenek, a másik oldalon meg az alvilág, a bűnözők.
Mármost ha a rendőrökkel szemben kritikai megjegyzések hangzanak el, akkor ez vérig sérti őket, és úgy fogják föl, mint a bűnüldöző munka akadályozását. A jó közbiztonsághoz a rendőr akkor járul hozzá - a maga rendkívül szerény eszközeivel -, ha nem tolja előtérbe magát. Minél jobban előtérbe kerül, ahogy a politika és közvélemény sürgeti, annál jobban kiéleződik a dolog. Minél több jogosítványa van a rendőrségnek, annál kevesebbel tud élni. Van például egy nagyon buta rendelet a közbiztonságra különösen veszélyes fegyverekről, amilyen például a 8 cm-nél hosszabb pengéjű kés vagy a baseballütő. Ha már van egy ilyen szabály, elvárható, hogy azt ellenőrizzék. Természetesen erre képtelenek. Ezt nyilván azért találták ki, hogy ha mégis találnak ilyet valakinél, és nincs más ok, akkor vele szemben ezért el lehessen járni. Aztán benne van a rendőrségi törvényben, hogy a rendőrnek kifogástalan életvitellel kell rendelkeznie. Ennek az ellenőrzésére kivált nincs kapacitása a Cégnek.
MN: Az ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy baj van a rendőröket megillető jogok érvényesülésével is. A minap a hadsereg vezérkari főnöke egy bérvita kapcsán azt találta mondani, hogy ideje lenne felszámolni a fegyveres erőknél működő szakszervezeteket.
SZI: Ezek egy része műbalhé. Ugyanis ezek a szakszervezetek a maguk módján nagyon hasznosak a vezetés számára, hiszen kimondják azt, amit a vezetők nem mernek és nem tehetnek. Az ő hangjukat erősítik fel, amikor több pénzt követelnek. Ezzel együtt a rendőrök és a katonák is teljesen ki vannak szolgáltatva, hiszen a magyar jogi szabályozás nem közrendőr- és közkatona-, hanem parancsnokpárti. Az 1996-ban elfogadott szolgálati törvény például alkotmányellenes megoldást vezetett be, amikor azt mondta ki, hogy a fegyveres testületek hivatásosainak az életüket is kockáztatniuk kell, és ezzel alapvető jogaikat korlátozni lehet. Ezért méltó megbecsülés járna nekik: csakhogy most nincs pénz az államkasszában, és ezért csak 1999. január 1-jétől kerül alkalmazásra. Ez képezi egyébként most a vita tárgyát.
MN: A belügyminiszternek volt egy olyan kijelentése, hogy a bűnözés elleni harcban minden eszköz megengedett. Eszerint a bűnelkövetőket, illetve az azzal gyanúsítottakat nem illetik meg az alapvető emberi jogok?
SZI: Elég baj, hogy ezt mondta. Természetesen nem rekeszthetők ki. Alapvető tévedés, hogy feltételezik, vannak bűnözők és becsületes emberek. Ki a bűnöző? Aki bűncselekményt követett el. Ha emiatt elítélték, és letöltötte a büntetését, akkor már nem tekinthető bűnözőnek. Amikor abból indulunk ki, hogy a bűnözőkkel szemben minden eszköz megengedett, akkor szakmailag is hibás álláspontot foglalunk el, különösen akkor, ha az ártatlanság vélelmét nem vesszük figyelembe és a bűnözőket összekeverjük az ártatlan emberekkel. Nem nehéz valakiből egy vallomást kipofozni. Ha ártatlan embert vonnak felelősségre, attól a közbiztonság nem javul, hiszen a bűnöző kint van.
MN: A Nyírfa-ügy mennyiben igazolja a rendőrállam-teóriát?
SZI: A Nyírfa-ügy az állatorvosi ló. Száz problémát is felvetett. Kónya Imre és mások szerint is az itt az igazi baj, hogy nem indítottak eljárásokat és nem vizsgálták meg a bűncselekményre utaló adatokat. Ugyanaz a Kónya Imre, aki maga állította, hogy különben az egész tevékenység jogellenes volt. Ha jogellenes tevékenységből származnak információk, akkor annak alapján nem szabad elindulni. Tehát visszajutunk oda, hogy szabad-e megsérteni a törvényt azért, hogy valakit megbüntessünk, mert a törvényt megsértette. Ha jogellenes volt az adatgyűjtés, akkor a jogellenesen gyűjtött adatokat törölni kell, és akkor sem büntetőeljárást, sem mást nem szabad indítani.
MN: Kutatásai során rá van utalva a rendőrség jóindulatára. Nem tesznek önnek keresztbe, amiért ostorozza őket?
SZI: A magyar rendvédelemről sok rosszat el lehet mondani, de érdekes módon, ha nyugati rendőrségekkel hasonlítjuk össze, akkor egyfajta nyitottságot a javukra lehet írni. Meghallgatnak, szóba állnak velem. Jó kapcsolata van a COLPI-nak a rendőrséggel és a Belügyminisztériummal is, minden kutatási engedélyt megkapunk. Persze mi is igyekszünk segíteni őket, a COLPI rendőröket utaztat külföldre. Egy alkotmánybírósági beadványom miatt elkerültem a Rendőrtiszti Főiskoláról, de aztán egy idő után visszahívtak, most is ott tanítok. A baj inkább az, hogy sem a rendőrség, sem pedig a politika nem veszi komolyan, és nem is igényli igazán a kutatásokat. Nincs visszajelzés. Volt például nemrégiben egy jelentős kutatás, a Phare program keretében, amely összehasonlította a magyar, a francia, a német és az angol rendőrségeket. Rendeztünk egy konferenciát is belőle, minden illetékest meghívtunk, általában el sem jöttek. Ezzel az anyaggal, amelyben nagyon komoly ajánlások fogalmazódtak meg, azóta sem foglalkozik senki.
MN: Milyen képet fest a vizsgálat a magyar rendőrségről? Kiállták az összehasonlítás próbáját?
SZI: Részben. Ha nagyon cinikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy Amerikában verik a feketéket. Vagyis minden országban akadnak komoly problémák a rendőrség felelősségével kapcsolatban. A rendőrök mindenhol rendőrök. És ezzel összefüggésben azt gondolom, hogy a jó rendőrségtől kell igazán félni. A jó rendőrség szűken vett szakmai feladata, hogy biztonság legyen, az pedig akkor van, ha nem változnak a dolgok. Ha egy rendőr abban dönthet, hogy kienged vagy bent tarthat valakit, akkor a jó rendőr inkább bent tartja. Egyrészt addig biztos nem követ el odakint semmit, másrészt meg kéznél van. A rendőrségnek teljesen természetes törekvése, hogy több jogot akar, a rendőrség mindenütt azt szereti, ha az emberek otthon maradnak, és nem mennek ki az utcára balhézni. Nem politikai megfontolásokból, hanem szűken vett szakmai érdekből: kevesebb a zsebtolvajlás, a garázdaság egyebek. Ebben a tekintetben a rendőrség alapvető törekvése az egész világon megdöbbentő hasonlóságot mutat. Mivel a rendőrségnek speciális jogosítványai vannak, ezekkel szemben speciális garanciákat kell kiépíteni; ez a világ számos részén meg is valósul. Angliában van például egy rendőrség elleni panaszokat vizsgáló bizottság, a németeknél is van egy hasonló, az alkotmányos jogokat védő szervezet. Õk "Kritikus Rendőrök"-nek nevezik magukat. Máshol külön rendőrségi ombudsman foglalkozik az ilyen ügyekkel.
MN: Nemcsak a rendpárti közvélemény, de tapasztalataim szerint a rendőrök is a keményebb fellépés hívei. Irigykedve emlegetik például az ön által említett amerikai kollégák "egészséges agresszivitását", az övékénél jóval szélesebb körű intézkedési szabadságát.
SZI: Attól, hogy Amerikában brutálisabbak a rendőrök, még nincs jobb közbiztonság. A macho fellépés, az erőszak erőszakot szül.
MN: Eszerint mi egy az amerikainál is jobb rendőrséget akarunk?
SZI: Amerikában sokféle rendőrség van, az egyik jobb, a másik rosszabb. A magyar rendőrség felderítési mutatói egyébként nem rosszabbak a nyugat-európai vagy éppen amerikai társaikénál.
MN: Az ön által bírált belügyminiszter is ugyanerre hivatkozik, miközben úgy tűnik, a szervezett bűnözéssel nem tudnak mit kezdeni.
SZI: Én nem hiszem, hogy az átlagembert ma Magyarországon a szervezett bűnözés izgatja. Aki nem kábítószerezik, nem jár prostituáltakhoz, annak szerintem nincs mitől tartania. Hozzátéve persze, hogy mára már odáig jutottunk, hogy ártatlanul is áldozattá válhatunk. De egy amatőr robbantó esetében, amilyen az esztergomi gimnazista fiú volt, nagyobb a veszély, mint egy célorientált profinál. Ha nekem kirabolnák a lakásomat, jobban szeretném, ha egy profi csinálná, mert ő talán kevésbé dúlná fel, jobban tudná, mit keres. Szervezett bűnözés eddig is létezett, most is létezik, fel kell ellene lépni, titkos eszközöket is lehet használni, csak ne mondják lépten-nyomon, hogy ettől kell a legjobban félni.
Tódor János
