A képregény esélyei: Kikockázva

  • Czifrik Balázs
  • 2004. szeptember 30.

Belpol

Magyarország nem a képregényolvasók paradicsoma. Itthon az úgynevezett szakemberek álláspontja érvényesült: a képregény ártalmas, eladhatatlan. A világ más tájain mindeközben a képregénykészítés önálló, kiemelkedõen jövedelmezõ iparággá fejlõdött.

A képregények durva megközelítéssel három nagy csoportba oszthatók: léteznek gyermek-, kultúr- és szuperhõsökrõl szóló képregények. A csoportokat elsõsorban a történetek tematikája különbözteti meg. Gyermekképregényeket a világ minden táján olvasnak, míg a kultúrképregények elsõsorban Európában népszerûek. Ezek a képregények emberi történeteket, érzelmeket mesélnek el, de nagyon gyakran komoly irodalmi mûveket is földolgoznak. Az ilyen típusú alkotásokat szokás artnak vagy egyes változatait underground képregénynek is nevezni. A szuperhõsök kalandjait bemutató füzetek pedig szülõhazájukban, Amerikában a legkeresettebbek.

Legnagyobb olvasótábora nyilván a harmadik csoportnak van. "Ez a jelenség több okkal is magyarázható - tudtuk meg Nagy Lászlótól, az Iparmûvészeti Egyetem Grafika Szakirányának a tanárától, aki szabad idejében képregényrajzolással és a téma történeti kutatásával foglalkozik. Egyrészrõl ezek a figurák egytõl egyig amerikai nacionalisták, másrészrõl olyan emberek, akiknek a képességei rejtettek, azaz a hétköznapi ember akár magában is felfedezhet hasonló képességeket. Kivételt képeznek azok a hõsök, akik nem tudják elrejteni különleges adottságaikat, mert torzak, állatnak születnek, vagy éppen lángcsóva csap ki a kezükbõl. Ezeknek a lényeknek külön válfaja születik meg az 1960-as években. 'k az X-manek, és mindegyikük kitagadottként él a társadalomban. Az X-maneket a történetek szerint mindig gettókba zárják, reflektálva ezzel a világban zajló rasszizmusra, intoleranciára. Az X-manek persze mindezek ellenére felveszik a harcot a gonosszal, és természetesen gyõznek, bár gyõzelmük sohasem végleges, mert a gonosz - e képregények dramaturgiája szerint - elpusztíthatatlan."

Eszes képek

Európa azonban máshogy gondolkozott a képregényrõl: olyan hõsök születtek, akik nélkülözték a különleges képességeket. Ezek a figurák - például Tintin, Asterix - az eszükkel érvényesültek. A képregényre azonban a kommersz mindig is nagy hatással volt. Így a fõ csapás az akciódús sci-fi, valamint a jó és a rossz harca lett, illetve a napilapokból elmaradhatatlan, háromkockás, többnyire állatfigurás úgynevezett comic stripek, amelyek iskolapéldája a Garfield-sorozat.

A képregény azonban nem csak szórakoztatásra alkalmas. Élelmes politikusok a II. világháború idején propagandisztikus célokra használták a képregényt, de Amerikában a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás is kockára került: olyan füzetek jelentek meg, amelyekben Superman és barátai összefogtak, hogy segítsék a mentõket és a tûzoltókat.

"Az igazi képregény - Kozma Péter, a Karton Galéria és Múzeum igazgatója szerint - ritkán tér el a valóságtól. A történetek játszódhatnak különbözõ fantasztikus helyszíneken, de a hangsúly mégiscsak arra kerül, hogy a képregényekben milyen arányban szerepelnek valóság közeli fordulatok, mozzanatok. Ez talán azzal is magyarázható, hogy a képregény mint önálló mûfaj többnyire alulról szervezõdõ és induló jelenség." Napjainkban szerte a világon számos olyan képregény-szaküzlet létezik, ahol minden képregényirányzat képviselteti magát. Ezekben a boltokban az egyik sajátos ízt az adja, hogy a kereskedõk az amatõröknek is látványos helyet biztosítanak. A boltokban külön polcok sorakoznak azoknak, akik otthon rajzolgatnak, aztán fénymásolással sokszorosítják munkájukat. Szabadon kirakhatják a házilag készített füzeteiket, amiket aztán vagy megvesznek, vagy nem.

Magyar képek

Mivel Magyarországon nem beszélhetünk életképes képregény-kultúráról, azt gondolhatnánk, hogy az amatõr mozgalomnak gazdag lehetõségei vannak. Tévedés. Annak ellenére, hogy számos internetes oldalon találhatunk magyar képregényeket, nyomtatott változat nem kerül a piacra. Budapesten egyetlen szaküzlet foglalkozik kifejezetten képregény-árusítással, de a tulajdonos-eladó nem szívesen vesz be, még bizományba sem, magyar képregényeket.

Sántha Péter grafikus a honi lehetõségek ellenére idén augusztusban képregénysorozatot indított útjára. A füzet a PTSD antológia címet kapta, és kéthavonta jelentkezik, hat magyar grafikus munkájával. Sántha Péter önerõbõl adja ki kétszáz példányban az antológiát, és hosszú távú vállalkozásába a veszteséget is bekalkulálta.

"Az antológiában szereplõ srácok - meséli Sántha Péter - egytõl egyig alkalmazott mûvészek. Gyakorlatilag minden olyan technika birtokában vannak, amelyekkel képesek kifejezni a különbözõ emóciókat. Mivel alkalmazott grafikusi munkákat senki sem nagyon utasíthat vissza, a saját dolgaikra kevés idõ jut. Máshogy fogalmazva: azt, ami évek alatt megfogalmazódott, lerakódott bennük, idõ és tér hiányában képtelenek voltak megjeleníteni. Az antológia esetében a következõ instrukciót kapták: ami benned van, ami foglalkoztat, azt jelenítsd meg, ráadásul a technika sem kötött."

Arra a kérdésre, hogy mennyire tekinthetõ mûvészi, artisztikus alkotásnak ez az antológia, a grafikus-szerkesztõ így válaszolt: "A végeredmény megítélése nem az én dolgom. Nyilván örülnék, ha ezt valaki mûvészi produktumnak tekintené. Én a rajzolást és a saját munkámat inkább önkifejezésnek tekintem, és nem fogadom el definíciószerûen, hogy az önkifejezés már eleve mûvészet. Ha mégis azzá válik, azt azért nem bánom."

A fentiek ellenére itthon mégis alternatív vagy underground képregények születnek. Kozma Péter elmondta, hogy a magyar underground képregényeket külföldön sokkal jobban ismerik, és magas színvonalúnak tartják õket. Kozma szerint az underground mûfajban itthon Filó Vera az éllovas, míg a hagyományos képregényekben két olyan szerzõ/páros/t kell kiemelni, akik valójában nem is készítenek képregényeket: az egyik alkotópáros Borsos Zoltán - Szikszay Gábor, a másik pedig Cserkuti Dávid.

Felsõ képek

A képregény piacra jutásának másik módja, ha felülrõl indul a kezdeményezés. Azaz valaki vagy valakik komoly összegeket fektetnek bele. Kozma Péter úgy látja, Magyarországon csak így lehetne átütõ sikert elérni. Több száz millió forintot kellene megmozdítani, hogy létrejöhessen a hazai képregénypiac. Ez a befektetett összeg azonban a nyereséghez képest elenyészõ. A galéria igazgatója példaként Franciaország piacát hozta fel, ahol a képregényekbõl származó bevétel eléri a könyvpiacét.

Furcsa módon a felülrõl induló kezdeményezés Magyarországon egyszer már megtörtént, és sikere volt. Az 1970-es években az Aczél-féle kultúrpolitika felkarolta a képregényt. Ekkor három nagy grafikus készített tematikus felosztásban képregényeket. Zórád Ernõ a szépirodalmi mûveket dolgozta föl, Korcsmáros Pál rajzolta a Rejtõ Jenõ-regényeket, míg Sebõk Imrének a történelmi kalandregények jutottak. "Ez az idõszak bebizonyította - hangsúlyozta Kozma Péter -, hogy mi, magyarok nem a Marsról származunk. Ugyanúgy az európai kultúra része vagyunk, mint más nemzet, és ebbõl adódóan a különbözõ vizuális hatásokra is ugyanúgy reagálunk." Ennek a felfelé ívelõ korszaknak aztán az vetett véget, hogy a kultúrpolitika egyszer csak nem foglalkozott tovább a magyar képregénnyel.

A képregény további hazai sikerének nem kedvezett az közismert és gyakran hangoztatott magyar álláspont sem, hogy a képregény csökkenti az olvasási kedvet, rontja az értõ olvasás képességét. Dr. Nagy Attila, a Magyar Olvasástársaság elnöke elmondta: "Az elmúlt idõszakban nem készült ugyan olyan fölmérés, amely a képregények hatását és az értõ olvasás viszonyát vizsgálta volna, az azonban évtizedes mérésekkel igazolható adat, hogy a világon a finn gyerekek olvasnak a legjobban. Finnországban ezt az eredményt nagyon hosszú és körültekintõ munkával érték el. A tévékben a külföldi népszerû szappanoperákat csak felirattal vetítik, minden napilapnak mindennap megjelenik gyermekmelléklete, amelyekbõl kihagyhatatlan a képregény. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a diszlexiás gyermekek felzárkóztatásához többek között a képregényeket is használják. Természetesen a finn gyerekek sikeréhez legjelentõsebben az járult hozzá, hogy az oktatásban az olvasást interdiszciplináris tantárgynak tekintik, azaz minden tantárgyat a gyerekek anyanyelvén oktatnak."

A fenti nehézségek ellenére a képregénykultúra, ha sajátosan is, de az 1980-as években még tovább élt Magyarországon. A rendszerváltás elõtt számos, fõleg skandináv elf-képregényt nyomtak magyarországi bérnyomdákban, természe-tesen svédül, finnül és dánul. A nyomdászok hamar rájöttek, hogy ebben számukra is van üzlet. Heti rendszerességgel lopták ki a nyomdákból a gyerekeknek a képregényeket, akik aztán a Pecsában a bolhapiacokon árulták az érthetetlen nyelvû füzeteket.

A képregénykultúra másik jelentõs vonulata a gyûjtés és a hozzá kapcsolódó aukció. A Karton Galéria néhány komoly magángyûjtemény mellett saját gyûjteményével egyedül áll Magyarországon. Jellemzõ, hogy Európa legnagyobb képregénygyûjteménye Franciaországban, Angouleme-ben a Louvre egyik társintézménye. A Karton Galéria alapfeladatának tekinti, hogy bemutassa a magyar képregényt itthon és külföldön, illetve a képregényt mint grafikai alkotást jelenítse meg. Kozma Péter úgy látja, reálisan jövõre lehet meg-tartani az elsõ magyar aukciót. A nagy európai központok jelenleg Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban és Portugáliában találhatók, míg az underground képregények legnagyobb piaca Berlinben van.

Japán képek

A nyugati kultúrától egy ideig teljesen függetlenül fejlõdött a japán képregény. Ma már a mangának nevezett japán stílus világszerte ismert. Ez az az ország, ahol soha semmilyen beavatkozásra nem volt szükség ahhoz, hogy a mûfaj sikeres legyen, sõt, a piac ment a képregény után. Mivel a japán kultúra erõsen épít a vizualitásra, a képregény könnyen vált a mindennapok részévé.

Japánban napjainkban is a reklámoknak több mint a felét rajzolják. Ez a fajta reklám a világ többi részén csak az ötszázalékos arányt éri el. A mangafüzetek jellegzetes figurái a nagy szemû, pont orrú, háromszög szájú emberek. Ezek a könyvek, amelyek gyakran 2-300 oldalasak, többnyire nem mentesek az erotikától és a testiségtõl. "A manga nemcsak képi világában, hanem dramaturgiájában is egészen más - magyarázza Nagy László. Egy nyugati képregényben mindig történik valami. Ha a fõhõst a kép közepén kávézni látjuk, akkor annak a képnek a sarkában biztosan ledõl egy torony. Egy japán mangában akár húsz oldalon keresztül is elkávézgat a szereplõ úgy, hogy közben nem történik semmi."

A mangák dramaturgiájára jellemzõ nyugalom, úgy tûnik, mélyen áthatja a magyar képregény mindennapjait. Addig is, amíg nálunk nem erõsödik meg az úgynevezett kultúrképregény - pedig alkotókban és keresletben nem lenne hiány -, marad a Pókember, és maradnak a háromkockás comic stripek, amelyek néha kedvesek, néha viccesek, néha pedig bugyuták.

Czifrik Balázs

Történik a képregény

A képregény õseként akár az elsõ képes Bibliát vagy a vásári képmutogatókat is tekinthetnénk, valójában mégis Belgium a szülõhazája. Több mint száz évvel ezelõtt jelent meg a mûfaj, a "bédé" (band dessiné). A klasszikus, a rajzokat szóbuborékokban kommentáló történetet azonban 1896. február 16-án Amerikában, a New Yorker World címû lap hasábjain olvashatta elõször a publikum. Elsõ jelentõs mûvelõje Winsor MacCay volt.

Európában a képregény az 1930-as években vált igazán népszerûvé. Az 1938-as alapítású, Spirou címet viselõ belga magazin a mai napig létezik, és túljutott a 3000. számon. Belgiumban született többek között Asterix, Tintin, Piff és a Hupikék törpikék.

Amerika képregénypiacát az 1940-es évektõl kezdve a mai napig a szuperhõsök uralják, közülük is a legelsõ volt Superman.

A képregény egyik jelentõs hatása a filmiparban mutatkozott. Az úgynevezett story boardok, amelyek alapján a filmes beállítások és a karakterek készülnek, tulajdonképpen képregények. Az egyik leghíresebb képzõmûvész, képregényrajzoló a francia Möbius. Az õ story boardjainak képi világából született meg többek között A csillagok háborúja, a Szárnyas fejvadász és az Alien.

Forrás: Abrudbányay Zoltán: 100 éves a képregény; Filmlexikon

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.