A képregények durva megközelítéssel három nagy csoportba oszthatók: léteznek gyermek-, kultúr- és szuperhõsökrõl szóló képregények. A csoportokat elsõsorban a történetek tematikája különbözteti meg. Gyermekképregényeket a világ minden táján olvasnak, míg a kultúrképregények elsõsorban Európában népszerûek. Ezek a képregények emberi történeteket, érzelmeket mesélnek el, de nagyon gyakran komoly irodalmi mûveket is földolgoznak. Az ilyen típusú alkotásokat szokás artnak vagy egyes változatait underground képregénynek is nevezni. A szuperhõsök kalandjait bemutató füzetek pedig szülõhazájukban, Amerikában a legkeresettebbek.
Legnagyobb olvasótábora nyilván a harmadik csoportnak van. "Ez a jelenség több okkal is magyarázható - tudtuk meg Nagy Lászlótól, az Iparmûvészeti Egyetem Grafika Szakirányának a tanárától, aki szabad idejében képregényrajzolással és a téma történeti kutatásával foglalkozik. Egyrészrõl ezek a figurák egytõl egyig amerikai nacionalisták, másrészrõl olyan emberek, akiknek a képességei rejtettek, azaz a hétköznapi ember akár magában is felfedezhet hasonló képességeket. Kivételt képeznek azok a hõsök, akik nem tudják elrejteni különleges adottságaikat, mert torzak, állatnak születnek, vagy éppen lángcsóva csap ki a kezükbõl. Ezeknek a lényeknek külön válfaja születik meg az 1960-as években. 'k az X-manek, és mindegyikük kitagadottként él a társadalomban. Az X-maneket a történetek szerint mindig gettókba zárják, reflektálva ezzel a világban zajló rasszizmusra, intoleranciára. Az X-manek persze mindezek ellenére felveszik a harcot a gonosszal, és természetesen gyõznek, bár gyõzelmük sohasem végleges, mert a gonosz - e képregények dramaturgiája szerint - elpusztíthatatlan."
Eszes képek
Európa azonban máshogy gondolkozott a képregényrõl: olyan hõsök születtek, akik nélkülözték a különleges képességeket. Ezek a figurák - például Tintin, Asterix - az eszükkel érvényesültek. A képregényre azonban a kommersz mindig is nagy hatással volt. Így a fõ csapás az akciódús sci-fi, valamint a jó és a rossz harca lett, illetve a napilapokból elmaradhatatlan, háromkockás, többnyire állatfigurás úgynevezett comic stripek, amelyek iskolapéldája a Garfield-sorozat.
A képregény azonban nem csak szórakoztatásra alkalmas. Élelmes politikusok a II. világháború idején propagandisztikus célokra használták a képregényt, de Amerikában a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás is kockára került: olyan füzetek jelentek meg, amelyekben Superman és barátai összefogtak, hogy segítsék a mentõket és a tûzoltókat.
"Az igazi képregény - Kozma Péter, a Karton Galéria és Múzeum igazgatója szerint - ritkán tér el a valóságtól. A történetek játszódhatnak különbözõ fantasztikus helyszíneken, de a hangsúly mégiscsak arra kerül, hogy a képregényekben milyen arányban szerepelnek valóság közeli fordulatok, mozzanatok. Ez talán azzal is magyarázható, hogy a képregény mint önálló mûfaj többnyire alulról szervezõdõ és induló jelenség." Napjainkban szerte a világon számos olyan képregény-szaküzlet létezik, ahol minden képregényirányzat képviselteti magát. Ezekben a boltokban az egyik sajátos ízt az adja, hogy a kereskedõk az amatõröknek is látványos helyet biztosítanak. A boltokban külön polcok sorakoznak azoknak, akik otthon rajzolgatnak, aztán fénymásolással sokszorosítják munkájukat. Szabadon kirakhatják a házilag készített füzeteiket, amiket aztán vagy megvesznek, vagy nem.
Magyar képek
Mivel Magyarországon nem beszélhetünk életképes képregény-kultúráról, azt gondolhatnánk, hogy az amatõr mozgalomnak gazdag lehetõségei vannak. Tévedés. Annak ellenére, hogy számos internetes oldalon találhatunk magyar képregényeket, nyomtatott változat nem kerül a piacra. Budapesten egyetlen szaküzlet foglalkozik kifejezetten képregény-árusítással, de a tulajdonos-eladó nem szívesen vesz be, még bizományba sem, magyar képregényeket.
Sántha Péter grafikus a honi lehetõségek ellenére idén augusztusban képregénysorozatot indított útjára. A füzet a PTSD antológia címet kapta, és kéthavonta jelentkezik, hat magyar grafikus munkájával. Sántha Péter önerõbõl adja ki kétszáz példányban az antológiát, és hosszú távú vállalkozásába a veszteséget is bekalkulálta.
"Az antológiában szereplõ srácok - meséli Sántha Péter - egytõl egyig alkalmazott mûvészek. Gyakorlatilag minden olyan technika birtokában vannak, amelyekkel képesek kifejezni a különbözõ emóciókat. Mivel alkalmazott grafikusi munkákat senki sem nagyon utasíthat vissza, a saját dolgaikra kevés idõ jut. Máshogy fogalmazva: azt, ami évek alatt megfogalmazódott, lerakódott bennük, idõ és tér hiányában képtelenek voltak megjeleníteni. Az antológia esetében a következõ instrukciót kapták: ami benned van, ami foglalkoztat, azt jelenítsd meg, ráadásul a technika sem kötött."
Arra a kérdésre, hogy mennyire tekinthetõ mûvészi, artisztikus alkotásnak ez az antológia, a grafikus-szerkesztõ így válaszolt: "A végeredmény megítélése nem az én dolgom. Nyilván örülnék, ha ezt valaki mûvészi produktumnak tekintené. Én a rajzolást és a saját munkámat inkább önkifejezésnek tekintem, és nem fogadom el definíciószerûen, hogy az önkifejezés már eleve mûvészet. Ha mégis azzá válik, azt azért nem bánom."
A fentiek ellenére itthon mégis alternatív vagy underground képregények születnek. Kozma Péter elmondta, hogy a magyar underground képregényeket külföldön sokkal jobban ismerik, és magas színvonalúnak tartják õket. Kozma szerint az underground mûfajban itthon Filó Vera az éllovas, míg a hagyományos képregényekben két olyan szerzõ/páros/t kell kiemelni, akik valójában nem is készítenek képregényeket: az egyik alkotópáros Borsos Zoltán - Szikszay Gábor, a másik pedig Cserkuti Dávid.
Felsõ képek
A képregény piacra jutásának másik módja, ha felülrõl indul a kezdeményezés. Azaz valaki vagy valakik komoly összegeket fektetnek bele. Kozma Péter úgy látja, Magyarországon csak így lehetne átütõ sikert elérni. Több száz millió forintot kellene megmozdítani, hogy létrejöhessen a hazai képregénypiac. Ez a befektetett összeg azonban a nyereséghez képest elenyészõ. A galéria igazgatója példaként Franciaország piacát hozta fel, ahol a képregényekbõl származó bevétel eléri a könyvpiacét.
Furcsa módon a felülrõl induló kezdeményezés Magyarországon egyszer már megtörtént, és sikere volt. Az 1970-es években az Aczél-féle kultúrpolitika felkarolta a képregényt. Ekkor három nagy grafikus készített tematikus felosztásban képregényeket. Zórád Ernõ a szépirodalmi mûveket dolgozta föl, Korcsmáros Pál rajzolta a Rejtõ Jenõ-regényeket, míg Sebõk Imrének a történelmi kalandregények jutottak. "Ez az idõszak bebizonyította - hangsúlyozta Kozma Péter -, hogy mi, magyarok nem a Marsról származunk. Ugyanúgy az európai kultúra része vagyunk, mint más nemzet, és ebbõl adódóan a különbözõ vizuális hatásokra is ugyanúgy reagálunk." Ennek a felfelé ívelõ korszaknak aztán az vetett véget, hogy a kultúrpolitika egyszer csak nem foglalkozott tovább a magyar képregénnyel.
A képregény további hazai sikerének nem kedvezett az közismert és gyakran hangoztatott magyar álláspont sem, hogy a képregény csökkenti az olvasási kedvet, rontja az értõ olvasás képességét. Dr. Nagy Attila, a Magyar Olvasástársaság elnöke elmondta: "Az elmúlt idõszakban nem készült ugyan olyan fölmérés, amely a képregények hatását és az értõ olvasás viszonyát vizsgálta volna, az azonban évtizedes mérésekkel igazolható adat, hogy a világon a finn gyerekek olvasnak a legjobban. Finnországban ezt az eredményt nagyon hosszú és körültekintõ munkával érték el. A tévékben a külföldi népszerû szappanoperákat csak felirattal vetítik, minden napilapnak mindennap megjelenik gyermekmelléklete, amelyekbõl kihagyhatatlan a képregény. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a diszlexiás gyermekek felzárkóztatásához többek között a képregényeket is használják. Természetesen a finn gyerekek sikeréhez legjelentõsebben az járult hozzá, hogy az oktatásban az olvasást interdiszciplináris tantárgynak tekintik, azaz minden tantárgyat a gyerekek anyanyelvén oktatnak."
A fenti nehézségek ellenére a képregénykultúra, ha sajátosan is, de az 1980-as években még tovább élt Magyarországon. A rendszerváltás elõtt számos, fõleg skandináv elf-képregényt nyomtak magyarországi bérnyomdákban, természe-tesen svédül, finnül és dánul. A nyomdászok hamar rájöttek, hogy ebben számukra is van üzlet. Heti rendszerességgel lopták ki a nyomdákból a gyerekeknek a képregényeket, akik aztán a Pecsában a bolhapiacokon árulták az érthetetlen nyelvû füzeteket.
A képregénykultúra másik jelentõs vonulata a gyûjtés és a hozzá kapcsolódó aukció. A Karton Galéria néhány komoly magángyûjtemény mellett saját gyûjteményével egyedül áll Magyarországon. Jellemzõ, hogy Európa legnagyobb képregénygyûjteménye Franciaországban, Angouleme-ben a Louvre egyik társintézménye. A Karton Galéria alapfeladatának tekinti, hogy bemutassa a magyar képregényt itthon és külföldön, illetve a képregényt mint grafikai alkotást jelenítse meg. Kozma Péter úgy látja, reálisan jövõre lehet meg-tartani az elsõ magyar aukciót. A nagy európai központok jelenleg Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban és Portugáliában találhatók, míg az underground képregények legnagyobb piaca Berlinben van.
Japán képek
A nyugati kultúrától egy ideig teljesen függetlenül fejlõdött a japán képregény. Ma már a mangának nevezett japán stílus világszerte ismert. Ez az az ország, ahol soha semmilyen beavatkozásra nem volt szükség ahhoz, hogy a mûfaj sikeres legyen, sõt, a piac ment a képregény után. Mivel a japán kultúra erõsen épít a vizualitásra, a képregény könnyen vált a mindennapok részévé.
Japánban napjainkban is a reklámoknak több mint a felét rajzolják. Ez a fajta reklám a világ többi részén csak az ötszázalékos arányt éri el. A mangafüzetek jellegzetes figurái a nagy szemû, pont orrú, háromszög szájú emberek. Ezek a könyvek, amelyek gyakran 2-300 oldalasak, többnyire nem mentesek az erotikától és a testiségtõl. "A manga nemcsak képi világában, hanem dramaturgiájában is egészen más - magyarázza Nagy László. Egy nyugati képregényben mindig történik valami. Ha a fõhõst a kép közepén kávézni látjuk, akkor annak a képnek a sarkában biztosan ledõl egy torony. Egy japán mangában akár húsz oldalon keresztül is elkávézgat a szereplõ úgy, hogy közben nem történik semmi."
A mangák dramaturgiájára jellemzõ nyugalom, úgy tûnik, mélyen áthatja a magyar képregény mindennapjait. Addig is, amíg nálunk nem erõsödik meg az úgynevezett kultúrképregény - pedig alkotókban és keresletben nem lenne hiány -, marad a Pókember, és maradnak a háromkockás comic stripek, amelyek néha kedvesek, néha viccesek, néha pedig bugyuták.
Czifrik Balázs
Történik a képregény
A képregény õseként akár az elsõ képes Bibliát vagy a vásári képmutogatókat is tekinthetnénk, valójában mégis Belgium a szülõhazája. Több mint száz évvel ezelõtt jelent meg a mûfaj, a "bédé" (band dessiné). A klasszikus, a rajzokat szóbuborékokban kommentáló történetet azonban 1896. február 16-án Amerikában, a New Yorker World címû lap hasábjain olvashatta elõször a publikum. Elsõ jelentõs mûvelõje Winsor MacCay volt.
Európában a képregény az 1930-as években vált igazán népszerûvé. Az 1938-as alapítású, Spirou címet viselõ belga magazin a mai napig létezik, és túljutott a 3000. számon. Belgiumban született többek között Asterix, Tintin, Piff és a Hupikék törpikék.
Amerika képregénypiacát az 1940-es évektõl kezdve a mai napig a szuperhõsök uralják, közülük is a legelsõ volt Superman.
A képregény egyik jelentõs hatása a filmiparban mutatkozott. Az úgynevezett story boardok, amelyek alapján a filmes beállítások és a karakterek készülnek, tulajdonképpen képregények. Az egyik leghíresebb képzõmûvész, képregényrajzoló a francia Möbius. Az õ story boardjainak képi világából született meg többek között A csillagok háborúja, a Szárnyas fejvadász és az Alien.
Forrás: Abrudbányay Zoltán: 100 éves a képregény; Filmlexikon
