A konvergenciaprogram sokszor bírált hiányossága, hogy bár elvileg az euró bevezetéséig tartó út felvázolása volna előírt és vállalt feladata, éppen a céldátum megjelölése hiányzik belőle. Igazság szerint e pillanatban erre egész egyszerűen nincs mód. A közös pénzre való áttérés elemi feltétele, hogy azt egyik tagország inflációja se rángassa, ezért a pénzromlást befolyásoló, az azzal és egymással sok szálon összefüggő többi makrogazdasági mutató ne haladja meg a referenciaértéket (a maastrichti kritériumokat - ezekről bővebben lásd: Türelem a határon, Magyar Narancs, 2006. augusztus 10.). Ehhez kellene rendbe tenni, egyensúlyba hozni az államháztartást, e tevékenységnek viszont kizárólag kiforrott gazdaság- és társadalompolitika képezhetné az alapját. Utóbbihoz jól jönne valamiféle közmegegyezés, hogy a hazug és egyébként is finanszírozhatatlan "jóléti állam"-ból mégis milyen, a fejlődésért mekkora társadalmi különbségeket toleráló országot szeretnénk - s mindezt milyen ütemben. Nos, ezt egyelőre nélkülöznünk kell, viszont a konvergenciaprogram leadási határideje szeptember elseje: egy nem létező könyvhöz kell tehát előre megírni a tartalomjegyzéket, leginkább "érzésből". A jelenlegi helyzet felelőseit amúgy mindenki önértékelése, vérmérséklete és pártszimpátiája szerint rangsorolhatja.
A program nyilvánosságra hozott béta verziója ebben és csakis ebben a felállásban kifejezetten
üdítő
Még akkor is, ha az előző dokumentumokhoz képest történt nagyságrendi javulás nem valamiféle kormányzati jellemfejlődés eredménye, hiszen az ország vezetői külső presszió nélkül valószínűleg még évtizedekig nem változtattak volna patópáli hozzáállásukon.
A tervezet legfontosabb nóvuma, hogy a kiindulópontként szereplő idei államháztartási számok helyén végre valós adatok állnak. Ráadásul a magánnyugdíj-pénztári befizetések - csak 2009-ig és csak statisztikailag figyelembe vehető, tehát a konvergenciára valójában nem ható - levonását sem érvényesítették a hiány és az államadósság közlésekor (plusz 0,3 és 6,4 százalék 2009-ben), aminek manapság szintén örülni kell. Célkitűzéseit tekintve a kormány a 2006-2009 közötti időszakra teszi a "tartós egyensúly megteremtését": addig nő az államadósság, az infláció, a munkanélküliség, és mérséklődik a gazdaság növekedése, csökken a lakosság reáljövedelme, fogyasztása. Ám 2009-2011 között "a létrejövő egyensúly bázisán a gazdaság és az életkörülmények tartós növekedésének megindulása" következik be, a mutatók javulnak majd. Ha optimistán feltételezzük, hogy a kérelmünk leadásakor az államadósság tervezett csökkenő trendje többet nyom a latban annak mértékénél, akkor a számok alapján akár a 2011-es euróbevezetés is elképzelhető. Azt, hogy időközben a mindig derűs pénzügyminiszter szájából is elhangzott a 2013-as időpont, nehéz nem a menetrend bizonytalanságaként értékelni.
Egymás után egyre kisebb számokat persze a korábbi dokumentumok szerzői is le tudtak írni; a megvalósíthatóság viszont a számok mögötti intézkedésektől, tervezett lépések esetén az elszánástól függ. A vitaanyag az államháztartás rendbetételét öt év átlagában 20-80 százalékban várja a bevételnövekedéstől és a kiadáscsökkentéstől, ami a bevételek GDP-hez viszonyított 2 százalékos emelését, míg a kiadások 2009-ig 6, majd 2011-ig további 1-2 százalékos csökkentését jelenti. A bevételek a már elfogadott adótörvények miatt fognak növekedni, ehhez jön az ingatlanadó 2008-as bevezetése, de mivel ennek részleteiről még nincs döntés, a program az új sarc hatásait példás önfegyelemmel csak biztonsági tartalékként veszi figyelembe. Ellenben kész tényként kezeli, hogy az életbe lépett változtatások az adórendszer valamennyi elemét pozitívan befolyásolják, az adók emelésétől az adóalap kiszélesítésén át az adóelkerülés szűkítéséig - a szürkegazdaság növekedése, illetve a kifehérítés lelassulása fel sem merül, pedig a tapasztalatok alapján az adóemelés nem feltétlenül javítja az adómorált. A járulékalap például valóban a minimálbér duplájára emelkedik, kivéve, ha valaki az adóhatóságnak bejelenti e mérték számára teljesíthetetlen voltát. A tervezet szerint a "bizonyíthatóan kevesebbet keresők" ezt megtehetik, márpedig bizonyítani az APEH-nek kell, amihez viszont néhány tízezer új ellenőr kellene. De az sem biztos, hogy a kamatadó bevezetése nem veti vissza az amúgy is igen szerény megtakarításokat - még ha az utóbbi napok nagy betéti rohama (éppen a kamatadó elkerüléséért vagy minimalizálásáért) ennek látszatra ellentmond.
Súlyában és az előzetes várakozások alapján mégis a kiadási oldal átalakítása, az unásig emlegetett strukturális reformok körvonalazása volna
a főszereplő
A korábbi ígéretek szerint konkrét intézkedések támasztanák alá a számsorokat, a fentebb jelzett okok miatt azonban a lépések részletezésére sok példát nem találhatni; nem mellesleg egyelőre az Államreform Bizottság sem állt fel teljes létszámban.
Számszakilag a legnagyobb tétel, a GDP tizedét, az állami kiadások ötödét jelentő nyugdíjköltségek mérséklésében volna a legnagyobb mozgástér, de a kormányfő többször világossá tette: itt nagyobb visszafogásról szó sem lehet. Ezért csönd van az általános korhatáremelésről, a 13. havi nyugdíjról és az indexálás megváltoztatásáról, így a már korábban is hangoztatott korrekciók felemlegetésével kell beérnünk. Szigorítják a korkedvezményes nyugdíjba vonulás feltételeit, az induló nyugdíjak helyettesítési rátája csökken, a különböző munkakörökre érvényes korhatárok közötti értelmetlen különbséget megszüntetik. A rokkantellátások önálló szolgáltatási ággá válnak, tehát kikerülnek az egészségügyi és a nyugdíjrendszerből, miközben megpróbálják kizárni a viszszaéléseket, és a részleges munkaképességűek ellátása átmeneti járadékká alakul, amivel a munkaerőpiacon maradásukat kívánják ösztönözni. A dokumentum nem titkolja, hogy az állami nyugdíjrendszer mindezzel nem kerül egyensúlyba, vagyis a hiányt egyre nagyobb arányban kell majd a központi költségvetésből pótolni. Nem mondható elegáns megoldásnak az sem, hogy a munkavállalói egészségbiztosítási járulék jövő év eleji 3 százalékos növekménye némi átcsoportosítással munkáltatói nyugdíjjárulék-emelkedéssé lényegül át - nyilván a hiány mérséklését célozva. És egyre reménytelenebbül kérdezzük: mi van az egyéni számlákkal?
Az egészségügyet taglaló részből az derül ki, hogy a következő három évben az egészségbiztosítási alap kiadásai a "források hatékonyabb felhasználásával és a pazarlás megszüntetésével" a GDP 0,9 százalékával csökkennek. A megemlített lépések már a Zöld könyv egyetlen használható, a problémafelismerést tartalmazó részéből is ismerhetők: aki nem fizet járulékot, annak majd valamikor nem lesz ingyenes az ellátás (kivéve a sürgősségi, gyermek- és közegészségügyi ellátást); lesz majd valamilyen önrész; szakmai és finanszírozási protokollok; a kórházakban sok az aktív, kevés a krónikus és a rehabilitációs ágy; az egészségbiztosító egyszer majd talán tényleg csak a szükséges mértékben vásárol szolgáltatást; változik a gyógyszertámogatás, jönnek a generikus készítmények és így tovább. A kormány pedig mérlegelni fogja a több-biztosítós rendszer bevezetését, hátha az jobb. A járulékbefizetéseket nyilvántartó egyéni számlákon pedig, ismételjük, nincs mit közmegegyezni - a rendszert előbb (és mihamarabb) be kell vezetni.
Könnyebb volt a feladat a közszférában bekövetkező változások ismertetésekor, hiszen itt már tényekre is lehetett támaszkodni. A minisztériumok számának csökkenését (14-ről 11-re) mókás dolog kiadásmérséklésnek eladni: a megtakarítás egyébként is elenyésző lenne, ráadásul éppen három kváziminisztériumi új testület jött létre. Viszont a foglalkoztatottak száma a kormányzati elbocsátásokkal, a területi szervek regionális összevonásával és az önkormányzatok társulási ösztönzésével összességében 21 ezer fővel csökken, ami a végkielégítések lecsengésével
jelentősen hozhat
a konyhára. A létszámcsökkentéssel korrigált bértömeg a következő két évben nem emelkedik, és utána is a GDP-nél kisebb mértékben. Nagyon erősködni azonban nem kellene, mert a túl kicsi fizetés kontraszelektál, míg végül tényleg a resztli resztlije marad. A többiek viszont egy csapásra jobban és hatékonyabban fognak dolgozni, aminek oka a teljesítménybérezés (lásd: Kilóra mérik, Magyar Narancs, 2006, augusztus 24.). A párhuzamos funkciók megszüntetésétől, a méretgazdaságossági szempontok érvényesítésétől, a létszámcsökkentéstől és a közszolgáltatók versenyeztetésétől a program három év alatt 3,2 százalékos kiadáscsökkenést vár, majd még 0,7-et. Azzal is kalkuláltak, ha a versenyszféra esetleg nem venné át az így felszabaduló munkaerőt: az összetett folyamat végén 0,3 százalékos hiánynövekedés áll, amire fedezetet nyújt a tervezett fejezeti egyensúlyi tartalék.
A közoktatásban felsejlik az iskola-összevonások lehetősége, szó van a pedagógusok már eldöntött óraszámemeléséről (elbocsátások?), valamint az intézményeket értékelni, rangsorolni fogják, és mindezt nyilvánosságra hozzák - a terv szerint már jövőre, addig csak a metódust kell kidolgozni, nem nagy ügy, nyilván. A felsőoktatásban méltán hivatkoznak a tandíj hamaros eljövetelére, továbbá a költségtérítéses és államilag finanszírozott képzés közötti teljesítményfüggő átjárásra. A támogatási normatívák költségvetési plafonhoz igazításáról, a munkaerő-piaci kereslet visszacsatolásáról és a "bolognai folyamat kibontakozásához igazodó képzési és finanszírozás konstrukció" mibenlétéről egyelőre találgathatunk.
Az igazságtalan ártámogatások átalakításán nincs mit vitatkozni. Az energiahordozóknál ez már megtörtént, a gyógyszerek és a közlekedési tarifák kedvezményeinél viszont jóval bonyolultabb lesz megoldást találni.
A konvergenciapályát szintén befolyásoló egyéb külső és belső tényezők alakulásánál a program az ígéreteknek megfelelően óvatos jóslásokba bocsátkozik. Az exportpiacoknál nem vizionál mérhetetlen konjunktúrát, igaz, recessziót sem, de a vártnál némileg roszszabban alakuló helyzetekre alternatív pályákat is felrajzol. A becsültnél kedvezőtlenebb külső konjunktúrára 0,2 százalékos, míg a drasztikusabb olajár-emelkedésre 0,1 százalékos hiánynövekedést prognosztizál az alappályához képest, de ezekre a fejezeti tartalék és a majdani ingatlanadó fedezetet nyújthat. Az államadósságot csökkentheti a privatizációtól (Mol és FHB Bank maradéka, Malév, MÁV Cargo) remélt 260 milliárd forint, de az előrejelzés e jótékony fejleménytől is nagyvonalúan eltekint. Ugyanakkor nagyon, de nagyon bízik az uniós források tökéletes felhasználásából adódó élénkülésben, hiszen a hazai közösségi beruházások egy ideig egyáltalán nem növekednek.
A világgazdasági fejlemények mellett elsősorban a programban még csak (nem is) körvonalazott intézkedések részletezésén és törvényi megvalósíthatóságán múlik minden. A lapzártánk idején ismert vélemények ezért a reformokhoz való viszony alapján szórnak: erős túlzással az állam felszámolásától (Bokros Lajos, Járai Zsigmond) a szocializmus visszaállításáig (Stumpf István). Jelenleg a vita elején tartunk, és ez az egyetlen fejlemény, amit az uniós pénzügyminiszterek tanácsa a program mérlegelésekor, ha akar, figyelembe vehet.
(Lásd még: Várhegyi Éva Ekotrip-jét)
