A szélessávú internet hazai históriájának egyik fő mozzanata volt, amikor 2003-ban a kormány a színfalak mögött megállapodott a nagy szolgáltatókkal az internet- használati díjak dinamikus csökkentéséről. Az állami rásegítés gyakorlati velejárója lett a tömegesen megkötött hűségnyilatkozat: a felhasználó egy vagy két évre megfogadta, hogy az árengedményes havidíjért (és/vagy valamilyen ajándékért) cserébe nem megy máshoz, a szolgáltató pedig megígérte, hogy nem emeli az árat. Az akkor megkötött ilyesfajta egyezségek jelentős része érdekes módon ma, három és fél év elteltével is aktív maradt. Ám közben az új belépők megnyeréséért vívott szolgáltatói harcoknak köszönhetően az internet havidíjai lényeges karcsúsításon estek át. (Három éve a korlátlan adatforgalmú, max. 512 kB/s letöltési sebességű ADSL havi 10-12 ezer forintba került, ma ez dupla sávszélességgel sem kerül többe 6-8 ezer forintnál.) A hűségesek közül azok, akik tudatosan nem váltottak csomagot/szolgáltatót, vagy a szerződött hűség idejének lejárta után nem reklamáltak, ma is csak az ötszázalékos áfacsökkenés miatt fizetnek a három évvel ezelőttinél picivel kevesebbet. A szerződéseikben ugyanis az áll (zárójelben, apró betűvel a lap alján, vagy kis csillagos kiegészítésben, ahogyan az dukál), hogy ha a felek a szerződési idő lejártakor nem módosítanak az egyezségen, akkor az változatlan paraméterekkel, továbbra is érvényes marad (általában egy évig, aztán megint egyig). Ha tehát a felhasználó nem tartja fejben szerződéskötésének idejét, és megelégszik anynyival, hogy a havi csekkre nem kerül nagyobb szám, akkor valójában egyre rosszabb feltételekkel köti magát a szolgáltatóhoz.
A fogyasztók tájékoztatásának elmaradása nem tűnik korrekt megoldásnak, de szabályozással, jogszabállyal mégsem lehet ezen módosítani. Az ágazat működését szabályozni hivatott Nemzeti Hírközlési Hatóság is - az uniós hírközlési szabályozásnak megfelelően - elsősorban a nagykereskedelemre koncentrál. Az általa hozott szabályok persze idővel a lakossági piacra is hatással vannak, egyelőre mégis az valószínűsíthető, hogy a hűségnyilatkozatos típus máig a legkifizetődőbb üzleti modellek közé tartozik.
A szélessávú internetpenetráció Magyarországon jelenleg nem éri el a tíz százalékot. Ez valamivel több mint 460 ezer ADSL- és mintegy 200 ezer kábelinternet-előfizetőt jelent (mellyel arányában nem, de darabszámát tekintve lényegében EU-s sereghajtók vagyunk). Arról ugyan nincsenek hiteles adatok, hogy mindebből hány a ma is élő, több mint két éve hűségnyilatkozattal kötött szélessávú szerződés, de becslések szerint számuk több tízezer lehet. Ez meglepő is lehetne, mivel a magyar piac e szegmensben is erősen árérzékeny (értsd: elvileg folyamatosan igényelné a díjcsökkentést), de a fogyasztói szemlélet mindent megmagyaráz.
Az ADSL-t ma már nagyon gyorsan bekötik, de a szolgáltatónak nem elsődleges érdeke a szolgáltatás minőségének javítása. A "fogyasztók" nagy részét ugyanis nem érdeklik a műszaki paraméterek - igaz, érthetően nem is mondja el nekik senki, hogy a letöltési sebességben nemcsak a maximális, hanem a garantált is számít, vagy hogy miért nem mindegy, hogy a számítógépbe dugott drót spam- és vírusszűrten érkezik-e vagy sem. Furcsa módon annak sem volt komolyabb előfizető-generáló hatása, amikor tavaly a szolgáltatók áremelés nélkül megduplázták a sávszélességet. Ez az állapot egyértelműen a szolgáltatónak kedvez, mert nem jelentkeznek újabb igények, miközben a meglévők kiszolgálásához elégséges beruházások nagyrészt már rég befejeződtek.
Jelenleg csak egyetlen szolgáltató tájékoztatja automatikusan ügyfeleit a hűségnyilatkozat lejártának közeledtével, pedig a problémát kezelő e-mail-sablon generálása az ügyféladatbázisokból befektetés nélkül is könnyedén megoldható. Az pedig, hogy a többségnél "nem fér bele" az ügyfélmegtartás eszközeibe ez az apró figyelmesség, csak erősíti gyanúnkat: a lakossági internetpiacon manapság csakis az új ügyfél számít.
