A múlt szombati konferencia eredetileg a rasszizmus témája köré szerveződött volna, ám a "helyzet" elkerülhetetlenné tette a válság generálta társadalmi-gazdasági folyamatok sürgős megvitatását is. A két óriási, bár nyilván érintkező gondolatkör és a rendezvény háromórás időtartama azonban eleve gyanakvásra adhatott okot a semmitmondó általánosításoktól viszolygóknak. Ráadásul a maroknyi értelmiségi által életben tartott mozgalom igencsak megosztott (az irányzatokról lásd korábbi cikkünket: Beszólások szélről, Magyar Narancs, 2007. január 18.), amit a meghívott előadók személye is jól mutatott: Róna Péter közgazdász, Krausz Tamás történész, Tamás Gáspár Miklós filozófus, Galló Béla politológus (ő családi okokból végül nem volt jelen). Egyvalamiben mindenesetre teljes volt az összhang:
a kapitalizmusnak vége,
kész, kimúlt. Róna Péter interpretációjában a kapitalizmus az a rendszer, ahol a tőke a társadalom legmeghatározóbb tényezője, az irányító hatalom. Ám kiderült, hogy nem képes a társadalom-szervező feladatát ellátni, a válság hatására kevesebb is van belőle, azaz a tekintélye és jelentősége is csökkent. Ettől megkülönböztetendő a piacgazdaság, amely a gazdasági szereplők azon fóruma, ahol az azonos alkupozícióban levő felek megállapodnak, kialakítják az árakat. A jelen helyzetben éppen az a feladat, hogy a létrejött erőfölényes pozíciókat leépítsék, így a piacgazdaság meg tud erősödni. Örömteli folyamat, hogy - legalábbis Róna Péter így tudja - a magántulajdon felől elmozdulás figyelhető meg a köztulajdon felé, a piacnyitás, a privatizáció lekerült a világgazdaság napirendjéről. A honi helyzetet elemezve elmondta: már a rendszerváltáskor rossz, szakmaiatlan elképzelés volt az, hogy a beérkező tőke majd modernizálja a társadalmat. Nem is tette, ehelyett Nyugat-Európa gyarmata lettünk, a társadalom kettészakadt, ergo "a tőkére alapozott fejlődés modellje kimúlt". A kiutat a speciálisan magyar, végiggondolt iparági politika jelentené, amelyben 2-3-4 ipari-szolgáltatási ágazatra célszerű koncentrálni. És természetesen a munkaerőpiacról kiszorított kétmillió ember integrálását segítő politikára.
A közgazdász néhány ellentmondást elmulasztott feloldani. Vajon hogyan építi le az erőfölényt az a politika, amelyik az adott piacon egyetlen szereplőt lát kívánatosnak? Hogyan képzeljük el a pártpolitikai játszótérré züllött állami monopóliumok (példának okáért a MÁV) társadalmi ellenőrzését, amennyiben az egyszereplős modellt elfogadjuk? Ki dönti el, hogy melyik iparágat lehet (kell) fejleszteni? És miből, ha a tőkével csak a baj van? Az adott keretekre tekintettel persze igazságtalan elvárás volna mindezt számon kérni rajta, és akit meggyőzött az érvelése, a szakember írásaiból amúgy is tájékozódhat.
A következőkben Krausz Tamás már azt fejtegette, hogy éppen azért gyenge a hazai baloldal, mert a fórumaik midig elméleti-szakmai vitákká válnak, nem jó ez így. "Ezek korszaka lezárult", most már a feladat: "feltenni a kérdést, hogy mi a teendő". A szétfolyó, Bokros Lajos és Demján Sándor nevét sűrű ellenpontozásra használó fejtegetés velejét, bevalljuk, nem sikerült megértenünk. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a történésznek vannak konkrét javaslatai: a gyógyturizmust és a környezetvédelmi ipart kell fejleszteni, a parlagon heverő földeket közösségi gazdálkodásra át kell adni, az "elhagyott üzemeket" szintúgy, hiszen "nemcsak piacra lehet termelni, hanem kölcsönös szükségletekre is". A nap közönségdíjasa is ő volt, midőn kijelentette: "A tőkének nincs nemzetisége, vallása, hite: csak érdeke."
Tamás Gáspár Miklós az osztályharc aktuális állásáról, megváltozott szereplőiről értekezett, egyúttal a szélsőjobb mozgatóiról és briliáns eszköztáráról is szót ejtett. Nagy ívű levezetéséből kiderült: jelenleg a középosztály és a leszakadó rétegek versengenek az állami juttatásokért, s a szélsőjobbnak mindaddig nyert ügye van, amíg sikeresen járatja le a szegényeket (akik szerintük: cigányok), valamint a tőkéseket (akik szerintük: zsidók), s politikailag kizárólag a középosztály aktív. "Ha a baloldal nem ragadja meg
a proletariátus fantáziáját,
nincs mondanivalója a legelesettebbeknek, akkor haza is mehetünk" - vázolta a lényeget. Némi keserűséggel hozzátette, hogy az utóbbi évtizedek gazdasági-társadalmi-kulturális-morális változásai következtében az emberek (itt persze egy 8-10 perces, számtalan leágazással gazdagított, de a főtémához végül hibátlanul visszakanyarodó elemzést kell elképzelni) megbutultak. TGM a maga kritikai erőfeszítéseit bár csak jobb híján, de természetesen folytatja, esélyt a változásra mindazonáltal nem lát.
A hozzászólások közül a Munkáspárt 2006-ot vezető Vajnai Attiláét érdemes kiemelni, aki rendes politikushoz méltóan kampánybeszédet tartott. Követelte az ún. szociális minimumot (a lakhatás legyen alkotmányos jog, és legyen ingyenes minimum áramszolgáltatás, "nem kell a kártyás villanyóra"), a lopós politikusok megbüntetését, a társadalombiztosítás szakszervezeti ellenőrzését (újra) és a szakszervezeti vezetők megjavulását (ne a parlamenti székre hajtsanak). A szónoki képességeit hangerővel pótló pártvezető magával ragadó hevületére jellemző, hogy a már elmenőben lévő Krausz Tamás ismét a mikrofonhoz lépett, és valamiféle, a baloldali minimum mibenlétét tisztázó kiáltvány megfogalmazását indítványozta (úgy van, úgy van - élénkült meg a közönség is).
Erre annál is inkább szükségük lesz, mivel az igazi baloldal eredendő szándékai szerint a legkiszolgáltatottabb rétegek érdekeit óhajtja képviselni. A konferencia célját a szervezők eredetileg a válságra adott válaszok keresésében jelölték meg: "(...) Milyen gazdasági és társadalmi kimenetek lehetségesek? Lehet-e befolyásolni úgy a folyamatokat, hogy a történelemből megismert nagy válság ismert következményeit a világ - közöttük hazánk - most elkerülje?" Ehhez képest Magyarország pénzügyi helyzete, a hazai és nemzetközi totális összeomlás elkerülését eddig lehetővé tevő lépések értékelése, a válságnak az egyes társadalmi csoportokra gyakorolt hatása, a leszakadók megkapaszkodásához, fölemelkedéséhez szükséges eszközök szóba sem kerültek. Nemhogy a válaszok, de még a kérdések sem születtek meg - pedig a súlyos helyzetre rövid távon bizonyosan nem kínál megoldást a világforradalom. Ennélfogva az összejövetel inkább volt tekinthető mozgalmi belügynek, mint a nyilvánosságnak szánt intellektuális megmutatkozásnak.
