Magyar Narancs: A közszolgálati televízió politikai műsorainak zöme a Fidesz iránti leplezetlen elfogultsággal tájékoztatta a nézőket, különösen a kampány idején. A tévé megítélését - tekintettel a választások vasárnapi és várható kimenetelére - mennyiben ronthatja ez?
Baló György: Ezt csak szélesebb összefüggésekben lehet vizsgálni. A köztévé jellemzően és legfeljebb a közönség 9-10 százalékát mondhatja magáénak: ezt érdekesen bizonyítja a miniszterelnök-jelöltek vitája, amelyet öt csatorna sugárzott élőben, s mindenki azon követte, amelyet általában néz. Az M1-en 9-10 százalék. Vagyis a választópolgárok egy számjegyű százaléka tájékozódik a köztévéből. De megjegyzem, hogy én szerkesztettem és diktáltam végig az M1 hatórás műsorát a választás estéjén, amelynek kiegyensúlyozottsága szerintem vitathatatlan, s ez a műsor minden versenytársát megverte.
MN: De nemcsak a potenciális kormánypárti és MIÉP-es szavazók nézik a tévé hírműsorait, hanem olykor azok is, akik a nyilvánvaló elfogultság miatt pártoltak el. Az ő véleményük ugyan mitől változna?
BGY: Ők csak radikális változás esetén és lassan szoknának vissza. De azt sem hiszem, hogy további nézők fordulnának el a köztévétől - egészen egyszerűen azért, mert ennél nagyobb arányban már nem fordulhatnak el, s mert ennyivel szerintem nem rosszabb a műsor.
MN: Törvényszerűen alakult ez így?
BGY: Az az érzésem, hogy Magyarországon egyetlen számottevő politikai erő sem akar igazán független médiát. Itt vannak például a kampányviták: a nagy pártok mindenben előre megállapodtak, a műsorvezetőknek jószerivel formális szerepük volt csak.
MN: Egy tavaly májusi írásában úgy vélte, hogy a médiatörvény azért rossz, mert a közmédiát kiszolgáltatta a politikának.
BGY: Ezt fenntartom, de a médiatörvény nagyon sok más vonatkozásban is használhatatlan. Mindenképpen új törvény kell. A jelenlegit nem lehet javítgatni: ezt a médiatörvényt el kell felejteni. De nemcsak a köztévé, hanem a kereskedelmi média is kiszolgáltatott a politikának egy tetszés szerint értelmezett törvény alapján, egy olyan testület - az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) - által, amelynek nincs átlátható működési rendje, nincs szabályzata, nincs nyilvánossága. Meggyőződésem: az is a politika érdeke volt, hogy ezt az egész, 12 éve zűrzavaros médiaügyet, beleértve a törvényt is, olyan mértékben "elbonyolítsák" és elködösítsék, annyiféleképpen értelmezzék, hogy a végén a közélet iránt konokul érdeklődő értelmiségiek se tudják már, miről is szól az egész. És már nem is követik, már nem is érdekli őket. Továbbá: nem lehet a magyar adófizetőket arra kényszeríteni, hogy három - egyenként nem ütőképes és nagyon kevés nézőt vonzó - közcsatornát finanszírozzanak, amelyek közül kettő egymással műholdról verseng a határon túli magyarokért (a Duna Televízió és az M2), illetve a Duna itthon is versenyez a Magyar Televízióval a magyarországi nézőkért. Ez abszurd. Az európai országok nagy részében a köztelevíziók - például a BBC vagy a német piacokon az ARD, a ZDF -, különösen az utóbbi időkben, nemhogy versenyképesek: piacvezetők. Vagyis nem törvényszerű, hogy a köztévé olyan gyenge legyen, mint Magyarországon. Azok pedig, akik úgy gondolták, hogy a kereskedelmi televíziózás többek között azért is jó lesz, mert ezentúl nem csak a köztelevízióban jelenik meg a politika, nagyot tévedtek. A kereskedelmi tévékben - kivételektől eltekintve - alig-alig téma a politika. Azért van így, mert ők is félnek; és azt gondolják, jobb a politikától minél távolabb maradni.
MN: A médiatörvény aligha változik egyhamar. E nélkül elképzelhetetlen a köztévé megújulása?
BGY: Ez az intézmény a nyolcvanas évek vége óta folyamatosan hanyatlik. Az okok, a folyamat vázolása sok idő és nagy terjedelem, úgyhogy csak magát a tényt rögzítem. Egyszer végre át kellene gondolni, hogy milyen köztévét akar (finanszírozni is) ez a társadalom. Olyat, amelyben főleg beszélgetések vannak? Vagy olyat, amely televíziós drámákat, gyerek- és zenei műsorokat gyárt? Ha belegondol: divat a magyar kultúra védelméről beszélni, de ebben a televíziós helyzetben - s részben ezért is a médiatörvény felelős - a gyerekeink úgy nőnek föl, hogy amit a tévékben néznek, azok döntő többsége külföldön rögzített televíziós szórakoztatás. Nem magyarul, nem magyarokról, nem magyaroknak, hanem egy globális piacnak készített műsorok.
Ugyanakkor az nem igaz, hogy a Magyar Televízió két csatornája és a Duna ne kínálna vitathatatlan értékeket viszonylag nagy mennyiségben és folyamatosan. De ezek nézettségi mutatói lehangolóan alacsonyak. Akkor ebből mi következik? A közmédia mondjon le az értékek közvetítéséről és teremtéséről? Ezek a magyar kultúra és a magyar média nagy kérdései. Annak, hogy most itt tartunk, szerintem az az oka, hogy Magyarországon rendkívüli sebességgel zajlottak le olyan folyamatok, amelyek más országokban organikusan épültek egymásra. Nálunk a videó, a műholdas és a kábeltelevíziózás nagyjából egyszerre jelentkezett, és nem sokkal később megjelentek a kereskedelmi tévék is. Ráadásul ugyanerre az időre esett az államilag finanszírozott kultúra részbeni átalakulása és részbeni válsága. Mindezt kiegészítette az a felfokozott kíváncsiság, ami a tömegkultúra iránt az elmúlt negyven-ötven évben mindenkiben kialakult. Ez zuhant rá a magyar kulturális-művészeti piacra, és egyszerre ez sok volt. A művészek hatékonyabban védték magukat, mint a Magyar Televízió: ezért a kulturális átalakulás legnagyobb vesztese a televíziós dráma és a magyar televíziós dokumentumfilm. A magyar film a maga ellentmondásaival és nagyon sok bajával éhezik bár, de nem halt meg; a magyar színház a maga ellentmondásaival és megalkuvásaival ugyan, de él és virul, és igaz ez mondjuk az átalakult könyvkiadásra is. De ha évek múlva valaki azt akarná megtudni, hogy mi történt a magyar társadalomban 1990 és 2000 között, alig fog találni olyan dokumentumfilmeket, amik erről tudósítanak.
MN: E veszteséget ön szerint mi magyarázza?
BGY: Szerintem ennek is az egypárti köztévé többpárti politizálása az oka. Ebben nagy a pártok felelőssége: annak idején, 1989-90-ben a Magyar Televíziót már indulásból nem fórumként értelmezték, hanem meghódítandó terrénumként. És azóta is: minden pártot az érdekel, hogy a hírműsorokban a politikusai hányszor szerepelnek, s nem az, hogy mi van a híradó után vagy a két híradó között. Nézzék: van, amiben már európai színvonalú a hazai kínálat, mondjuk az oktatás, a banki és pénzügyi szolgáltatások jó részében. Van, amiben közepes a távolság Európa és Magyarország között, például a magyar és az osztrák nemzeti légitársaságok között. És vannak olyan területek, amelyeken elképesztő távolságokra vagyunk az európai nívótól: például a MÁV, a környezetvédelem, a csatornázottság vagy a közszolgálati televíziózás. A köztévé színvonala az elmúlt 12 évben folyamatosan romlott. Ez a helyzet, nincs mese.
MN: Ön szerint van-e elég erő és felelősségérzet a politikusokban ahhoz, hogy a saját érdekeikkel szembemenve rendezzék a közszolgálati televíziók helyzetét?
BGY: Néhány hónapja a jelenlegi ellenzéki pártoktól (a MIÉP-et kivéve) egyre inkább azt hallani, hogy depolitizálni kellene a közmédiát. Ellenzékben persze könnyű ezt mondani, kíváncsi vagyok, mi lesz, ha valóban kormányra kerülnek. Tény, ehhez nagy levegőt kellene venniük. Nem tudom, mi lesz egy esetleges kormányváltás után. Ne feledjük: ezt a rossz médiatörvényt a jelenlegi ellenzék terjesztette be. És úgy, hogy bármilyen kompromisszumot hajlandó volt vállalni két cél érdekében: az egyik, hogy az akkori ellenzék megszavazza, a másik, hogy létrejöhessen a kereskedelmi média. Azt gondolom, hogy e folyamatban szerencsétlen, elvtelen és ostoba kompromisszumok születtek.
MN: E kompromisszumsorozatnak része volt-e az, hogy az ön által vezetett Írisz Televízió nem juthatott földi sugárzású kereskedelmi frekvenciához?
BGY: A pályázat már a médiatörvény után volt.
MN: Mi úgy tudjuk, hogy az MSZP és a Fidesz ebben már jóval a pályázati kiírás előtt megegyezett.
BGY: Erről tényleg nem tudok semmit.
MN: Ön és mások is többször leírták, hogy a tévéfrekvencia-pályázatokat az előző ORTT elcsalta. Ebben mennyiben játszott szerepet az, hogy önöket a par excellence "zsidó" tévének tekintették. Egy volt szocialista médiapolitikus két évvel ezelőtti írása szerint ez komoly érv volt az Írisz kigolyózása mellett.
BGY: Ha szóba hozta: én is hallottam ilyet, és e vélekedés ORTT-beli meglétét adott esetben lehetne is dokumentálni. De ez csak a vereségünk egyik oka volt. Például a többiek lobbiztak, mi szinte egyáltalán nem. Nevetnivalóan hiszékeny - vagy inkább negatív jezővel élve: dilettáns - voltam. Ha beszéltünk politikusokkal, csak azt mondtuk, hogy elfogulatlanok leszünk, senkit nem fogunk igazságtalanul bántani. Volt közöttük, aki erre azt felelte: ez kevés. De mi azt gondoltuk, hogy meg kell írni a legjobb pályázatot és a legtöbb pénzt ajánlani, és ez elég lesz. Vannak persze történetek, sok történet, hogy a legjobb mutatóink ellenére miért a Tv 2 és az RTL Klub lett a befutó, de meggyőződésem, hogy mindentől függetlenül, sehol az Európai Unióban nem kaphatott volna frekvenciát e két entitás úgy, mint nálunk, hiszen tulajdonosi köreik a háttérben összefonódnak.
MN: A Tv 3 megszüntetése után hogyan került a köztévéhez?
BGY: Én még a megszüntetés előtt közös megegyezéssel eljöttem. Egy darabig nem csináltam semmit, nem kellett ajánlatok sorozatát visszautasítanom, aztán egyszer csak megkeresett Szabó László Zsolt akkori tévéelnök. Nem tudom, hogy ezt ő kezdeményezte-e, vagy "súgtak" neki. Kérdezte, lenne-e kedvem Aktuálist készíteni, mire azt feleltem: lenne, ha nem szólnak bele. Nem fognak beleszólni, mondta.
MN: És betartotta a szavát?
BGY: ´ maga többé-kevésbé igen. Viták persze voltak. Korábban például illett arról egyeztetni a főnökséggel, hogy kit akarok meghívni a műsorba.
MN: Volt, akire azt mondták, hogy nem jöhet?
BGY: Igen. De körülbelül háromnegyed éve abszolút nem szólnak bele a munkámba. Igaz, ez a mostani elnökkel kötött különmegállapodás eredménye.
MN: Mi volt a "cserealap"? Mit tudott kínálni ezért?
BGY: Egy két hónapos minisztrájkot, s azt, hogy nem hetente kétszer, hanem csak egyszer vezetek Aktuálist (azt is szerdán, amikor a legkésőbb van), de annak én vagyok a szerkesztője is, és nincs a főnökséggel tartalmi egyeztetés.
MN: Az ön itteni szereplését elég szélsőségesen ítélik meg: az egyik nézet szerint ön az egyre inkább MIÉP-es befolyás alá került köztévében történteket mintegy legitimálja a jelenlétével. A másik oldalról viszont azt hallani, hogy az ön személyében az SZDSZ kemény magja még mindig jelen van a Szabadság téren. Ön pedig nemrég a Népszabadságban azt írta, hogy az elkészült műsorok színvonala a mérce.
BGY: Az itteni szerepvállalásomról alkotott vélemények valóban szélsőségesek. Jobbról és balról is kapok eleget. Mostanra megszoktam. Ismeretségeim, barátságok mentek rá arra, hogy a köztelevízióban dolgozom. De ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi kormánypártok emiatt jobban kedvelnének. Amolyan Maverick-szerű figurának tartanak: például nem hinném, hogy a miniszterelnök tanácsadói el lennének ragadtatva attól, hogy Orbán Viktor velem beszélgetett; a másik oldalról pedig azzal vádolnak, hogy nem vagyok keményebb, meg azzal, hogy mikrofonállvány vagyok s a többi. Annak a szerintem frusztrációs eredetű igénynek, hogy mindent, vagy majdnem mindent én kérdezzek meg a miniszterelnöktől, amit mások nem tudnak, vagy nem akarnak, valóban nem tudtam eleget tenni. Lehet, hogy nincs igazam, de úgy gondolom: egy produktum önmagában is lehet tisztességes és megítélhető, függetlenül a körülményektől. Sokan vitatják azon döntésemet, hogy külsősként viszszajöttem ide, ezzel tisztában vagyok és ezt tiszteletben tartom. A legutóbbi időkben a balról és középről érkező tűzerő némileg csökkent. A jobboldali máig változatlan, illetve erősödik.
MN: Az Orbán Viktorral készített interjúsorozat kinek az ötlete volt?
BGY: Szabó László Zsolt szólt, hogy van-e kedvem egy ilyen beszélgetéssorozatra.
MN: A havi rendszerességű miniszterelnöki interjú egyébként bevett gyakorlat a nyugat-európai köztévéknél?
BGY: Tudomásom szerint nem.
MN: Kapott előre kérdéseket? A tévé vezetésének voltak elvárásai?
BGY: Amikor a felkérést megkaptam, beszélgettem a miniszterelnökkel. Ennek alapján - sok nem és sok igen volt és maradt bennem - végül úgy döntöttem, hogy vállalom. A felelősséget is. Soha nem fordult elő, hogy nekem bárki bármilyen kérdést előírt vagy a számba adott volna. Sem a miniszterelnök, sem a munkatársai nem próbálkoztak ezzel. Talán kétszer fordult elő csak, hogy javasoltak témakört, ami szerintük akkor éppen érdekes lehetne: az egyikre azt mondtam, hogy ez tényleg fontos lehet, a másikra azt, hogy ez szerintem érdektelen, és nem is került szóba. Egyébként a témaköröket minden interjú előtt egyeztettük a miniszterelnökkel úgy, hogy ezeket én határoztam meg, és elmondtam neki, hogy ezúttal éppen miről fogom kérdezni. Ezek körülbelül félórás megbeszélések voltak; de ezt a lehetőséget minden interjúalanyomnak megadom.
