Horn Gyula idén januárban, amikor Bill Clinton beugrott Taszárra, valami olyasmit mondott az elnökkel eltöltött tíz perc után, hogy az egész térségre érvényes modellnek tekinti azt a szerepet, amit az Egyesült Államok a daytoni megállapodásban játszott. Hogy mit jelent az, amikor a Daytont megelőző amerikai diplomácia hirtelen modellértékű lesz, a magyarok meg a románok most érezték meg a bőrükön. Arról, hogy hogyan született meg az aláírás előtt álló román-magyar alapszerződés, és mit tartalmaz, a Magyar Narancs a következőket tudta meg.
A román-magyar örökrangadó idén nyár elején kezdett el élesben zajlani, akkor, amikor többé-kevésbé hitelt érdemlően kiderült, hogy Magyarország (akárcsak Csehország és Lengyelország) számára a NATO-csatlakozás elérhető közelségbe került. Nyilvánosan és bizalmasan túl sokan és túl sokszor kezdték el ezt mondogatni ahhoz, hogy a román vezetés ne vehessen róla tudomást, és hogy ne érezhesse át teljes súlyával ennek a lépésnek a következményeit. Azt jelesül, hogy Románia ott marad, szegény, ahol van, a semmiben, kívül az egyetlen európai biztonsági struktúrán, a vasfüggöny rossz oldalán. (A román politika válaszútjáról lásd Molnár Gusztáv: Pánik Romániában, MaNcs, 1996. július 18.). Arról, hogy mikor értették meg igazából, hogy ez a hajó valószínűleg elúszott, csak sejtéseink lehetnek: ha előbb nem, Melescanu júliusi washingtoni látogatása után bizonyosan. A románok mindenesetre az időnként feltörő és tulajdonképpen érthető hisztéria mellett is értelmesen viselkedtek. Gheorghe Tinca hadügyminiszter volt a kemény fiú: június 13-án Brüsszelben a NATO-miniszterek értekezletén nem csak a szelektív bővítés ellen hördült fel s fenyegetőzött a román-magyar kapcsolatok gyors megromlásával, de kijelentette: "Ha bizonyosan tudnánk, hogy öt, tíz, tizenöt vagy mit tudom én, két vagy három éven belül NATO-tagok leszünk, akkor nekiállnánk egy bizonyosfajta hadsereg kialakításához. Ám ha kívül rekedünk a NATO-n, akkor egy más filozófiára lesz szükségünk, egy más védelmi és biztonságpolitikára, és egy másik hadsereget kell konstruálnunk." A "másik biztonságpolitika" nem jelenthet mást, mint azt, hogy Románia véglegesen, a körülmények kényszerítő hatása alatt az orosz katonai érdekszféra részévé válik (még akkor is, ha orosz "biztonsági doktrína" egyelőre nemigen létezik; bár ténykérdés, hogy a legjobb erőkkel dolgoznak a kialakításán, például Groznijban). És jegyezzük meg még azt is, hogy Tinca minden keménykedés dacára azt üzente: ha nem is most rögtön, de legalább öt, tíz év múlva; mit tudja ő. Legalább villantsatok valamit, fiúk, az isten szerelmére. Különben a novemberi választásokon azokért az ígéretekért, amiket miattatok nem tartunk be, nagyon elvernek minket.
A hitelesen előadott kétségbeesés mögött persze némi blöfföt is sejthetünk. A románok számára ugyanis nem reális alternatíva az orosz szövetség. Moszkvától - okkal - és Kijevtől úgy félnek, mint a tűztől, a magyar-román alapszerződés ügye az orosz-románéhoz és az ukrán-románéhoz képest kisasszonyfutball - a Molotov-Ribbentrop-paktum elítélése vagy el nem ítélése és Moldova helyzetének tisztázatlansága valódi területi vitákat sejtet. A jelenlegi román vezetés számára tehát létkérdésnek tűnik az, hogy az atlanti szövetségi rendszer keleti határa Románia keleti határával essen egybe: és ennek érdekében még Románia és Moldova egyesüléséről is hajlandók lemondani. Ezt nem csak a bukaresti szenátus külügyi bizottságának elnöke tette nyilvánvalóvá nemrég, de maga Iliescu elnök is.
Az üzenetet (és nem a hadügyminiszter volt az egyetlen, aki hasonló szellemben nyilvánult meg), úgy tűnik, komolyan vették azok, akiknek szólt. Legelsősorban Washingtonban, ahol szemmel láthatóan az összes nyugati főváros közül a legjobban igyekeznek azon, hogy Közép-Európát leválasszák Oroszországról. Két év tökölés után a Clinton-kormányzat 1994 első felében rávette Jelcint a baltikumi orosz csapatkivonásra: ez volt az első nagy buli. Aztán Albániából csináltak rövid úton amerikai külpolitikai és katonai lerakatot; aztán jött Dayton; és most minden jel szerint az egyik utolsó ká-európai válsággóc került sorra. Mi és ők.
Hogy végül is kapott-e az elmúlt hetekben Románia ígéretet arra, hogy benne lesz a NATO-bővítés második, netán első körében, nem tudjuk. De hogy azt érzékeltették vele: az Egyesült Államok nem feledkezik meg róluk, bizonyosnak tűnik. Májusban egy bizonyos Richard Schifter nevű, közismerten románbarát diplomata, Clinton elnök egyik nemzetbiztonsági tanácsadója Bukarestben járt, és Iliescu elnököt egy egészséges gazdasági segélyprogram tervével lepte meg. Épp jókor. A román gazdaság körülbelül olyan összeomlás előtt állhat, mint a bolgár, evvel a kis pénzzel talán kihúzzák egy darabig. Ha tovább nem is, a választásokig bizonyosan. Továbbá: június közepén egy csinos fegyverüzlet helyeződött kilátásba, amelynek értelmében a BELL amerikai helikoptergyár, több román, német és francia vállalat közreműködésével, Cobra típusú harci helikoptereket fog gyártani Brassó mellett; a beruházás volumene egymilliárd dollár. (Az egymilliárd a Narancs értesülései szerint az a szám, ami egyessel kezdődik, és összesen kilenc nulla van utána.) Továbbá: Románia júliusban megkapta az Egyesült Államoktól a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény jogát, amire olyan régóta ácsingózott (a lépés mögött az egyik legerőteljesebb lobbista Tom Lantos volt). Továbbá. Július végén román felségvizeken kisebb NATO-hadgyakorlatot bonyolítottak le, amelyben olasz, görög, török meg egyéb hajók mellett románok is részt vettek; az oroszok promptul tiltakoztak is a dolog ellen. Továbbá: a török szárazföldi erők parancsnoka júniusban, a török vezérkari főnök pedig júliusban Bukarestbe látogatott, ahol Tincával épp hogy nem comboztak a tárgyalóasztal alatt. És még biztos van más is, csak még több hírügynökségi jelentést kéne elolvasni az elmúlt három hónapból. No mármost. Vagy az van, hogy a híreknek és a diplomáciában kimondott szavaknak nincs értelmük, és a dolgok véletlenszerűen történnek (amit e helyt semmiképpen nem zárnánk ki), vagy az Egyesült Államok kormányzata tényleg be akarja puszilni Romániát. És azt szeretné, ha a novemberi választásokat Iliescu nyerné; a legjobb esetben valamelyik, most még ellenzéki demokratikus párttal koalícióban, és még a legrosszabban is Funarék nélkül. Mert hát tegyük a szívünkre a kezünket: vajon el tudjuk-e képzelni azt, hogy a román posztkommunisták, akik füle mögött egy kisebb tejüzem többéves teljes termékvertikuma rohad, minden különösebb fakszni nélkül átadnák az esetleg elvesztett választások után a hatalmat? Ugye, hogy nem. Csoda lenne-e, ha az Egyesült Államok kormányzata ezek után inkább a stabilitásra hajtana rá, kis korrekciókkal? Ugye, hogy nem. A romániai választásokat, a magyar ellenzék által sugallt hülyeségekkel szemben, nem Horn Gyula akarja megnyeretni Iliescuval. Hanem olyan emberek, akikkel Horn Gyula is szívesen megnyeretne magának egy-két választást.
De mi köze ennek mihozzánk?
A körülmények fent vázolt alakulása a virtuális hullamerevség állapotában lelt a román-magyar alapszerződésre. Magyar külügyi források szerint a román partner Kovács László magyar külügyminiszter tavaly júliusi bukaresti útja után mutatott ugyan némi hajlandóságot az ET 1201-es számú ajánlásának megfontolására, de az ekkortájt folyó egyeztetéseken annyira fel akarták puhítani a dokumentumot, hogy az lényegében értelmét vesztette volna. A románok több trükkel is próbálkoztak: olyan értelmezéseket próbáltak rásózni a magyar delegációra, amely az etnikai elvű autonómia minden formáját kizárja, máskor hallani sem akartak az egészről, megint máskor nem jogi érvényű dokumentumként emelték volna be az ajánlást, közös nyilatkozattá, vagy bármi mássá miskárolva azt. (Ennek később még lesz jelentősége: lásd az alapszerződés szövegét elemző keretes anyagunkat.) Az 1201-es megkerülését szolgáló román szemfényvesztés volt az 1995 augusztusában Iliescu elnök által beterjesztett "megbékélési javaslat" is, amely többé-kevésbé arról szólt volna, hogy a magyar kormánynak be kéne végre fejeznie a magyar kisebbség uszítását és a felforgatást, és akkor a román fél hajlandó lesz nagylelkűen megbocsátani a magyarok összes, történelmi léptékű disznóságát. A magyar kormány némi fontolgatás után jobbnak látta pihentetni ezt az ötletet, és továbbra is ragaszkodott az 1201-eshez, amiről viszont Iliescu elnök idén április elején jelentette ki, hogy "a szerződésbe foglalását illetően Bukarest soha nem fog engedményeket tenni"; május végén Chebeleu elnöki szóvivő nyilatkozott hasonló értelemben. A románok látszatjavaslatokat tettek, a Kovács-látogatást követő közel egy évben az ajánlás és ebből következően az alapszerződés elszabotálásában utaztak. Egészen 1996. június végéig. Két dologra következtethetünk ebből: vagy mindvégig tudatosan állították középpontba az 1201-est, hogy aztán most legyen miből látványosan engedni, s ezzel engedményre bírni más ügyekben a magyar kormányt (amelyet ebben az esetben kissé átráztak), vagy pedig valóban átlépték a saját árnyékukat.
A fordulat
Május végén, a salzburgi közép-európai csúcson a tárgyalások folytatásáról született megállapodás, ám az újabb kör június végére ismét becsődölt - a két delegáció legalábbis őszinte sajnálatát fejezte ki az újabb kudarc miatt a sajtóban. Csakhogy.
A Magyar Narancs két, egymástól független, a magyar kormányhoz közeli forrásból úgy értesült, hogy közvetlenül a júniusi tárgyalások lezárása előtt Dumitru Ceausu, a román küldöttség vezetője egy papírlapot lökött oda Szénási Györgynek: ezen még gondolkodjatok el, haver. A kutyafuttában átadott és ekkor már meg sem tárgyalt román javaslat az 1201-esnek azt az értelmezését tartalmazta, amelyről a magyar delegáció már korábban pozitívan nyilatkozott. A néhány sor szinte szóról szóra megegyezik azzal a lábjegyzettel, amely az alapszerződés lapzártánkkor véglegesnek tűnő szövegébe belekerült. (Elemzését lásd az alapszerződésről szóló keretes cikkben.) Június 18-án a románok megtették azt a lépést, ami az alapszerződés magasztos gondolatát az alapszerződés fizikai valójától elválasztotta. A románok engedtek.
No, de miért?
A magyar-román viszony rendezése feltehetőleg része volt annak a kívánságlistának, amit az amerikaiak a fentebb leírt csomagért a román diplomáciának átnyújtottak, s amelyről minden bizonnyal szó esett Melescanu román miniszterelnök július közepi washingtoni látogatásán. Talán ekkor értették meg a románok, hogy nincs választásuk, talán még mindig alkudozni próbáltak, talán még mindig komolyan gondolják, hogy bekerülhetnek az első körbe, nem tudjuk. A külügyminiszter ekkori nyilatkozatai zavarosak - az mindenesetre tény, hogy a június 18-i javaslatot, amely a Melescanu-látogatás előtt csak a sok papír egyike volt, hivatalos formában a román kormány július végén, augusztus elején megismételte. Ráadásul a románok minden valószínűség szerint hagyományos szövetségeseikben, a franciákban sem bízhattak, ha tovább akartak volna sumákolni; Melescanu erről egy közelmúltbeli párizsi vizitje során győződhetett meg. A Magyar Narancs információi szerint a brit diplomácia körülbelül idén év elejétől nem hitt többé a románok hisztériájának a magyar kisebbséggel kapcsolatban - az erőteljes nyugati nyomás tehát egyértelműnek tűnik, még akkor is, ha ennek konkrét formájáról lapunk kevés információval rendelkezik. Ráadásul a nyár eleji romániai helyhatósági választások eredményei azt bizonyítják, hogy az etnikai kártya Romániában egyre kevesebb szavazatot hozhat Iliescuéknak. A helyzet a tavaszhoz képest gyökeresen megváltozott. Románia elkezdte szeretni az alapszerződést.
És mi újság itthon?
A javaslat tehát a román kormánytól érkezett. Ez azt is jelentette, hogy szakértői szinten a magyar delegáció bevégezte dolgát. A dolog ettől kezdve politikai döntést igényelt, ami nem jelenthetett senki mást, mint magát Horn Gyulát.
Akinek, ezt bizton állíthatjuk, volt már kellemesebb júniusa-júliusa is az ideinél. Legelőször is történt vele az a kis baleset a Magyarok IV. Világkongresszusán. Hogy hát odament barátkozni, oszt elzavarták. Horn, aki még ezután is barátkozni akart, a rossz ötletet ekkor egy sokkal rosszabbal fejelte meg: a magyar-magyar csúccsal. A kormány, az ellenzék és a határon túli magyar szervezetek találkozója lapunk információi szerint elsősorban kisebbségi magyar szervezetek nyomására jött létre, amelyet aztán a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) és személyesen Tabajdi Csaba államtitkár hozott össze, egy régi, már az év elején megfogalmazott miniszterelnöki javaslatot melegítve fel ízibe. Tabajdi - feltehetőleg ő cipelte el Hornt a világkongresszusra is - szerette volna a miniszterelnököt kibékíteni a "nemzeti érzelmű erőkkel", vagy minek nevezzük őket, "rendbe tenni valahogy ezt a dolgot", ahogy egy forrásunk fogalmazott. Ellenzéki vélemények szerint ennek éppen az ellenkezője igaz: Tabajdi kényszerűségből vállalta a dolgot, mivel a HTMH átalakítása - a hivatal létjogosultságát Horn már a választások előtt is kétségbe vonta - napirenden van. E változat szerint Tabajdi nem akart rossz pontot szerezni az ellene (a hivatal ellen) lobbizóknak azzal, hogy egy, a miniszterelnök nyilvánvaló rosszallását kiváltó esemény az ő neve alatt fusson.
A kormányfő mindenesetre a találkozón szinte meg sem jelent, a balhét Kovács László vitte el. Mert volt az is: Szekeres Imre szereplése információink szerint botrányosra sikeredett. A jó Imre a maga egyszerű módján világossá tette: a kisebbségi szervezetek ne képzeljék azt, hogy diktálhatnak a magyar külpolitikának, és ha ez valakinek nem tetszik, hát nagyon sajnálja. "Minősíthetetlen volt", emlékezett vissza az egyik résztvevő. A hangulat ettől függetlenül is feszült volt: a határon túli szervezetek képviselői - s nemcsak a mostani koalíciót ellenszenvvel figyelő Tőkés László és Duray Miklós, hanem a mérsékeltnek számító Markó Béla vagy a szlovákiai Nagy László is - bírálatözönt zúdítottak a kormányzat nyakába (micsoda dolog, hogy az európai integráció érdekében lemondanak a kisebbségről). Ráadásul a kormány képviselői az utolsó pillanatig hallani sem akartak semmiféle közös közleményről; az, hogy végül is lett ilyen, ellenzéki vélemények szerint elsősorban Kovács László kompromisszumkészségének tudható be. A nyilatkozat tartalmáról kevés jó mondható el (hacsak az nem, hogy nem került bele egy egészen eredeti Fidesz-ötlet, az tudniillik, hogy Magyarország csak akkor támogassa szomszédjai integrációs kérelmét, ha azok elfogadták az etnikai alapú területi autonómia elvét és a kollektív jogokat. Vagyis soha. Orbán Viktor egyébként a parlament európai ügyekkel foglalkozó bizottságának elnöke. Kéne kicsit pihenni.)
Elment ezeknek az eszük?
A nyugatiak váratlanul érdesen reagáltak a magyar-magyar csúcsra. Bár formális diplomáciai reagálás nem érkezett (sőt, nyilatkozni is egyedül Christopher H. Smith, az amerikai kongresszus Helsinki Bizottságának elnöke nyilatkozott a dologról, idézzük: "A magyar kormány mindeddig konstruktívnak ítélt politikájához viszonyítva aberrált és a jószomszédi törekvésekkel ellentétes a magyar-magyar csúcs nyilatkozata"), Kovács László szokásos, az EU-nagykövetek számára tartott értekezlete merev tekintetek előtt és kellemetlen kérdések kereszttüzében zajlott ("azt hittük, Önök már túl vannak ezen"); a külföldön járó magyar politikusok kínos magyarázkodásra kényszerültek, és a magyar nagykövetek jelentései is csupa rossz hírről szóltak. (Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy egyetlen ország diplomatái szóltak elismerően a nyilatkozatról. Az oroszok.) Mindez természetesen eljutott Hornhoz, aki, egy forrásunk szerint, "tombolt a dühtől".
Azt azonban, hogy a magyar Külügyminisztérium a magyar-magyar csúcsra adott nyugati reakciók miatt fogadta el a június 18-i, majd július 29-én hivatalosan is megismételt román javaslatot, még akkor sem állíthatjuk, ha a feddő szavak mellett az amerikaiak jelezték azt is: itt a nagy alkalom az aláírásra. (Ezt a verziót a Vocea Romaniei, a román kormány lapja röptette fel szinte azonnal Somogyi Ferenc bukaresti látogatása után - de hát ők azt szeretnék bebizonyítani, hogy a magyarokat a földbe taposták.) Elfogadta volna a román ajánlatot a magyar kormány mindenképpen. Különben még azt kéne hinnünk, hogy a román-magyar alapszerződést az ellenzéknek köszönhetjük.
Innen egyértelművé vált minden. A Narancs egyik forrása szerint Horn egyenesen Somogyi Ferencnek "szólt le", hogy a külügyi államtitkár augusztus 12-én Bukarestbe utazik: a döntésről a külügyi apparátus vezetése csak később értesült. (Információink szerint Horn ugyancsak a külügy megkerülésével, személyes tanácsadóira hallgatva döntött arról is, hogy találkozni fog Meciarral; állítólag megegyezést akar Vladóval a vízlépcsőről még a hágai bíróság döntése előtt - de ez már egy másik történet. Olyan, amire nem árt odafigyelni.) De még ez sem lett volna baj.
Hát akkor mi a baj?
Az egyik baj egészen bizonyosan az, hogy Horn - a jelek szerint - csúnyán átrázta a magyar ellenzéket és a határon túli magyar szervezeteket, azokat, akik a magyar-magyar nyilatkozatot aláírták. A kormány júliusban megígéri, hogy támogatni fogja az autonómiát, augusztusban meg kihátrál mögüle. Az ellenzék egy részének mintha halvány fogalma se lenne arról, mi történik körülötte. Ezt mutatják az utólagos kombinációk (például hogy a magyar-magyar közös nyilatkozat csak Horn elterelő hadművelete volt, vagy hogy elvi nézetkülönbségek vannak Horn és Kovács László között, és kettejük közül a külügyminiszter a rugalmasabb s a nemzeti érdekeket jobban szem előtt tartó etc., etc.) s a különböző érzelmi kitörések. Ezek egy része ostoba handabandázás, s nyilvánvalóan veszélyeztetik a magyar nemzeti érdekeket. Ám ne higgyük azt, hogy az ellenzék csak ennyire képes (egy része persze csak erre): a helyzet az, hogy információk hiányában aligha lehet más mondanivalójuk, csak amit hörögni tudnak. Érdemi kritikát Markó Béláékon kívül nemigen mondott senki (miért hiányzik például az egyházi és a közösségi javak visszaadásának kérdésköre, holott ez nyugati mentalitással is dekódolható probléma), a hazai bírálók lényegében az RMDSZ-es - egyébként nagyon is figyelemre méltó - szempontokat ismételték. Az Országgyűlés rendkívüli összehívására tett kereszténydemokrata javaslatnak - amelyhez hétfő estig összejött a kellő számú aláírás - valójában nincs tétje, s ezt az ellenzék józanabb képviselői is így látják. Politikai demonstráció: ez a legtöbb, ami kihozható ebből. A kérdés csak az, hogy mit akarnak demonstrálni: ha azt, hogy a szoclib kormány nemzetellenes, lám, eladta Erdélyt, akkor eleve kár az egészért. Ha azonban azt állítják a középpontba, hogy a miniszterelnök a parlament - s nemcsak az ellenzéki, hanem a kormánypártok - megkerülésével, mindenki megkerülésével, rögtönözve és a végén már kapkodva bonyolította a dolgot, akkor még értelme is lehet. Mert ez valóban botrány.
Horn Gyulának azonban nem ez volt az egyetlen - és nem is a legnagyobb - ballépése. Annak, hogy a jelenlegi mérsékelt, a romániai realitásokat messzemenően akceptáló Markó-féle RMDSZ-t lényegében kihajította, még nagyon súlyos következményei lehetnek. Egyrészt sikeresen egy karámba terelte azokat az irányzatokat, amelyek egészséges artikulációja egyszer már lezajlott az elmúlt évek során. Nagy az esély arra, hogy nem lehet majd különbséget tenni Tőkés László és Markó Béla között: az RMDSZ külpolitikai tanácsadó testületének múlt vasárnapi kolozsvári ülése már erről szólt. Másrészt pedig, éppen a fentiek következtében, nem kizárható az úgynevezett radikális - vagyis a románokkal való látványos konfrontációkra építő - szárny előretörése.
Elgondolkodtató továbbá, hogy miért lett hirtelen olyan fontos a magyar kormánynak a HTMH felszámolása. Lehet, hogy Horn személyes bosszújáról és ellenszenvéről van szó (merthogy Tabajdi miatt cseszték le a nyugatiak; ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy nem Tabajdi, hanem a hivatal megszüntetéséről szólnak a hírek); lehet, hogy egy újabb gesztusról a románok felé. Hallottunk olyan véleményt is, miszerint Horn a HTMH funkcióit olyan társadalmi szervezetekre bízná, mint a Magyarok Világszövetsége vagy az Illyés Alapítvány, így kompenzálván azt, hogy ezeknek gyakorlatilag semmiféle tényleges befolyásuk sincs a kisebbségpolitika alakításában. Ezt néhányan ahhoz hasonlították, amikor Antall József a Magyarok Világszövetségével végkielégítette a politikai hatalomból kiakolbólított Csoóri Sándort. Mintha most Horn gondolná azt, hogy lecsillapítja Csoórit. Mint valami piti kis vidéki párttitkár: nem te lettél, fiam, az üzemi bizalmi, de a kiszben a hónod alá nyúlunk.
A hivatalos indoklás - hogy tudniillik a hivatalt a közigazgatási modernizáció keretében alakítják át - egyik változathoz sem ad megfelelő támpontot. A kisebbik koalíciós párt, az SZDSZ határozottan ellenzi a miniszterelnöki elképzelést (s mivel a lépés a kormányzati struktúra megváltoztatását feltételezi, az ötletből könnyen lehet koalíciós vita). Úgy tűnik azonban, hogy nem csupán egyszerű költségvetési vagy közigazgatási, hanem alapvető koncepcionális problémáról van szó. Arról, hogy mindmáig nem fogalmazták meg világosan: mi a kisebbségpolitika funkciója, és hogy ennek intézményei hogyan működjenek együtt a Külügyminisztériummal.
A tét,
minden ellenzéki és határon túli tiltakozás dacára, mindenesetre már jó néhány hete nem az, hogy lesz-e alapszerződés, vagy sem, és még csak nem is az, hogy milyen lesz. Hanem az, hogy hogyan néz majd ki utána Magyarország és Románia. Hogy a két állam képes lesz-e kihasználni a dokumentumban kétségtelenül benne rejlő lehetőségeket, vagy a román fél elszabotálja azt, amire most igent mondott. Hogy a szerződés hírére a mindkét országban kitörő nacionalista őrület elmossa-e a valódi megegyezés esélyeit.
Bojtár B. Endre
Bundula István
A szerződés maga
A román-magyar alapszerződés hivatalosan még egyetlen megfigyelő által sem ismert, de már mindenki által fetisizált része az a "Melléklet", ami az EBESZ koppenhágai dokumentumát, a kisebbségek jogairól szóló ENSZ-nyilatkozatot, illetve az ET 1201-es ajánlását, valamint az utóbbihoz fűzött "tényrögzítő lábjegyzetet" tartalmazza. A szerződés 15. cikkelyének egy alpontja ezekre a dokumentumokra mint jogi kötelezettségekre hivatkozik; a legal obligations formula inkább az eredeti magyar igényekhez áll közelebb, mint az eredeti román állásponthoz, amely, mint emlékszünk rá, egyáltalán nem akart kötelező jogi érvényt szerezni a három "puha" okmánynak. A magyarázó lábjegyzet pusztán azt a tényt rögzíti, hogy az 1201-es ajánlás nem hivatkozik kollektív jogokra, és nem kötelezi a feleket arra, hogy a kisebbségeknek jogot biztosítsanak az etnikai alapú területi autonómiára. Maga a szövegezés nem zárja ki sem a kollektív jogokat, sem a területi autonómiát (bár érvelni mellettük ezentúl nem lesz könnyű) - ha a románoknak kedvük szottyan rá, bármikor megadhatják (majd rohanni fognak, na persze). Ugyanakkor a szerződés jó néhány olyan jogot rögzít, amit akár kollektívként is értelmezhetünk (azt, hogy mi a kollektív jog, amúgy se igen tudja senki): például a jogot az anyanyelvi névhasználathoz és a kétnyelvű helységnévtáblákhoz; aztán szól az anyanyelv használatáról a helyi közigazgatásban és a bíróságokon (jóllehet ezt csak a belső törvényekkel összhangban tehetik majd a magyarok - nagy kérdés, hogy ebből mi sül majd ki); és a jogról ahhoz, hogy a kisebbségiek saját pártjaik révén is részt vehessenek az ország politikai életében (ez például eminensen kollektív jognak tűnik). A szerződésben szerepel egy olyan cikkely is, amely kijelenti, hogy a magyarországi román, illetve romániai magyar kisebbségnek joga van anyanyelvén részesülni állami oktatásban, minden szinten és minden formában, mégpedig szükségleteik szerint. A "szükségletei" szó az angol "needs" magyar fordítása, ami valamivel kevesebbet ér, mint ha az "igényei" állna helyette, hisz ezek után éppenséggel a románok is dönthetnek arról, hogy mire is van nektek szükségetek, kis barátaim. (Lapzártánkkor ez látszott a végleges megfogalmazásnak, de ismeretes a szerződésnek egy olyan változata is, amelyben az igények szó szerepel, viszont nincs benne tételesen megemlítve a bíróság és a helyi önkormányzat mint az anyanyelvhasználat lehetséges helye.)
Ezeken a legfontosabbnak tűnő és tulajdonképpen ígéretesnek mondható posztulátumokon kívül sok szép szó esik a dokumentumban még műemlékvédelemről, kapcsolattartásról, anyanyelvű médiákról és a többi, majd meglátjuk, ha megérjük, hogy pontosan mi is következik miből. Az ugyanis már most tudható, hogy az alapszerződésből fakadó némely kötelezettség hatályos román törvényekkel áll ellentmondásban.
Nincs a szerződésben szó az egyházi ingatlanok visszaadásáról (ennek különleges jelentősége van Erdélyben), pedig a magyar fél igyekezett belevenni, valamint a szerződés betartását ellenőrző szervet is szakértői bizottsággá fokozták le. Ez két súlyos magyar engedmény. Mint ahogy tény az is, hogy a szerződés számos pontja tartalmaz homályos és kétértelmű megfogalmazásokat, amelyek a románoknak kedveznek. Ezeket talán tovább lehetett volna pontosítani, ha Horn nem rohan annyira. Talán.
