Magyar Narancs: Több mint egymillió-háromszázezer szavazót veszítettek 2006 óta. Ezt nem lehet pusztán arra fogni, hogy a nyolcévnyi kormányzás amortizálta a pártot.
Kiss Péter: Közép-Európában különleges esetnek számít, ha egy párt két cikluson keresztül viheti a kormányzati felelősséget. Ebben a régióban egy-egy kabinetnek mindig sokkal több a teendője, plusz az utóbbi két évben a világgazdasági válság is a nyakunkba szakadt. Mindez együtt már komoly terhet jelentett, a párt erőforrásait, tartalékait is kimerítette. Tény, hogy a húsz százalék körüli eredmény jóval kevesebb annál, mint amennyit el szerettünk volna érni. Hiszen tavaly tavasz előtt még abban bíztunk, hogy legalább az egyharmad meglesz. 2010 áprilisában az MSZP történelmi vereséget szenvedett, ez nem vitás. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a lengyel baloldal útjára léptünk volna, amely hosszú időre elveszítette váltópárti státuszát. Jelenleg határmezsgyén mozgunk, a Szocialista Párt még visszaszerezheti a választók bizalmát, pár éven belül ismét felnőhet a váltópárti feladathoz.
MN: Furcsa utat járt be 2002 óta az MSZP: az első ciklusban osztogatott, a második ciklusban pedig szinte mindent visszavett. Az önsorsrontás tankönyvi esete.
KP: Két dolgot mindenképpen vállalhatónak és vállalandónak tartok az elmúlt nyolc évből. Az egyik, hogy közeledtünk Nyugat-Európához - értékválasztásban és a gazdasági felzárkózásban egyaránt. A másik a reálkonvergenciához szükséges stabilitási és pénzügyi feltételek megteremtése, az ERM-2-be való belépés előkészítése. Még csak nem is az euróhoz való gyors csatlakozás miatt fontos ez, hanem azért - s ezt visszamenőleg igazolják a válság következményei -, mert csak ezen az úton őrizhető meg az ország szuverenitása, az autonóm gazdaság- és társadalompolitika lehetősége. Úgy gondolom, mind a reálkonvergencia, mind a pénzügyi stabilitás területén komoly eredményeket értünk el az elmúlt négy évben - különösen a válságkezelés utolsó esztendejében -, újrapozicionáltuk Magyarországot.
MN: Ebből a felsorolásból hiányzik az első négy év.
KP: Úgy vélem, azzal az időszakkal még mindig nem vetettünk számot kellő mélységben. Amikor Gyurcsány Ferenc a meghökkentést célzó őszödi beszéddel 2006-ban támogatást próbált szerezni az egyensúlyteremtéshez, a 2002 és 2004 közötti időszakot sommásan ítélte meg. Egy rendkívül leegyszerűsítő, máig élő értelmezését adta annak a periódusnak, ez pedig nehezíti a tisztánlátást. Nem értek egyet azzal az interpretációval, mely szerint a 2006-os intézkedéseket a 2004-ig tartó "osztogatás" miatt kellett bevezetni. 2003 nyár végén, a költségvetés benyújtásakor Medgyessy Péter a következő évre 3,6 százalékos hiánycélt jelölt meg, tehát a stabilitás helyreállításának szándéka már akkor megvolt.
MN: A szándék megvolt, de egyszer sem volt képes tartani a deficitcélt.
KP: Később valóban felpuhult a költségvetés, de nem akkor futott a hiány 10 százalék fölé. Sőt, a 2003-as év - elsősorban annak második fele - a 2002-es intézkedések konszolidációjáról, korrekciójáról szólt. A kormányban és a pártban vita volt arról, hogy ezt "csendes ultiban" csináljuk-e végig, vagy adjunk karaktert a lépéseknek. Medgyessy bukásának fő oka pont az volt, hogy az előbbi mellett döntöttünk. Ugyanis a társadalom úgy élte ezt meg, hogy a kormány tehetetlen, tunya: a gazdaság fejlődik, a források bővülnek, a kabinet mégsem él a lehetőségekkel, sem erre, sem arra nem ad már pénzt. Nem mondtuk ki, hogy annak a politikának, amit 2002-ben műveltünk, vannak határai, sőt továbbra is a "több pénzt az embereknek" típusú hozzáállás volt a meghatározó - miközben 2004-re már behúztuk a kéziféket. Egyszóval sok hibát követtünk el, de az túlzó leegyszerűsítés, hogy az összes hibát ekkor és csak ekkor követtük el.
MN: Szükség volt az "őszödi meghökkentésre", vagy kevesebb is elég lett volna? Ez kellett ahhoz, hogy az MSZP-nek leessen a tantusz?
KP: 2006. május 26-án tüdőgyulladással feküdtem otthon. Ezért telefonon érdeklődtem a frakciótársaimnál, hogy mi történt a balatonőszödi ülésen. Mesélték, hogy vita volt, Feri a maga heves és érzelmes módján reagált, aztán helyreállt a rend, ahogy ez máskor is történt már a párt belső fórumain. A szocialisták már csak ilyenek, szeretik megvitatni a dolgaikat, igaz, azt el kell ismerni - ma már tudjuk -, hogy ezen a frakcióülésen elhangzottak olyan szavak, megjegyzések, amelyek nem illendőek vagy túlzóak voltak.
MN: Lamperth Mónika miért mondta azt tavaly, hogy sajnálja, amiért ott nem kérte ki magának ezt a hangot?
KP: Akkortájt nem volt ilyen vélemény.
MN: Ki szivárogtatta ki ezt a beszédet, kinek állt érdekében?
KP: Nem hiszem, hogy volt olyan szocialista, akinek ez érdekében állt volna. A beszéd befelé szólt, nem a szélesebb nyilvánosságnak, ezt mindenki tudta, és mindenki így kezelte. A főbb tartalmi elemei ráadásul már 2006 nyár elején, az Országos Érdekegyeztető Tanács kormányalakítást követő első ülésén - a parlamenti felhatalmazás megszerzése után - napvilágra kerültek. Pár nappal az őszödi frakcióülés után a miniszterelnök a nyilvánosság elé tárta, hogy mit tervez, milyen a valós helyzet. Visszatérve az eredeti gondolatmenethez: az őszödi beszédnek nem az volt a szándéka, hogy az előző négy évet értékelje, hanem az új kormány előtt álló teendőkről szólt, jelezte, mások a követelmények, mást akar, mást fog csinálni. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az őszödi beszéd jóval később, a nyilvánosságra kerülése után vált "őszödi beszéddé". Egyrészt az ellenzék csinált "köteles beszédet" belőle, másfelől akadtak olyanok is, akik "szenvedélyes igazságbeszéddé" avatták. A heroizálás majdnem olyan nagy hiba volt, mint a démonizálás.
MN: Azért nem mindegy, hogy a választások előtt egy hónappal, vagy nem sokkal utána vallja be a kormány, hogy mekkora a valós hiány, nem beszélve a 2006-os felelőtlen áfacsökkentésről.
KP: Ha a mostani kormányprogram fényében teszi fel ezt a kérdést, akkor nekem erre könnyű válaszolnom. Adócsökkentést ígér akkor, amikor a magyar gazdaság, az államháztartás billeg, ráadásul most sokkal rosszabb a nemzetközi helyzet, nincs pénzbőség. Szó, mi szó, akárki csinálja, felelőtlenség. Persze, a jelenlegi deficit mértéke össze sem hasonlítható a 2006-ossal, de a rizikó legalább olyan nagy: ha nem lépünk be az ERM-2-be, akkor továbbra is a kockázatos országok közé sorolnak majd minket, miközben nyakunkon a görög vagy a román problémahalmaz. Olybá tűnhet, hogy kerülöm a választ, és az új kormányt kritizálom. Nem, ez mindenekelőtt önkritika, ugyanakkor nem lenne jó, ha az ország ezt a hibát még egyszer elkövetné.
MN: Ha jól értem, a 2003-2004-es időszak fő hibájának a tunyaságot tartja. Akkor hogyan értékeli a vizitdíjas népszavazást követő és Gyurcsány lemondásáig tartó szakaszt?
KP: A kisebbségi kormány idejét két időszakra lehet bontani: a 2008 őszéig tartó és az azt követő periódusra. Azt hiszem, hogy amit a válság berobbanásakor tenni lehetett, azt a Gyurcsány-kormány megtette - ebben az értelemben nem csak a Bajnai-kabinet tekinthető válságkezelő kormánynak. Kelet-Közép-Európában Magyarország elsőként és gyorsan lépett, ezt ma a görög, a román, a balti problémák ismeretében bátran állíthatom. Tehát a kisebbségi kormányzásnak ezt az időszakát jónak - még ha nem is hibamentesnek - tartom. Az előző időszak sikertelenségét több okra vezetem vissza. Egyrészt a Fidesz kormányhoz való hozzáállása Európában példátlan: elemi konstruktivitást sem mutattak. Azon kívül, hogy minden intézkedésünkre válogatás nélkül, csípőből tüzeltek, menlevelet adtak a radikalizmusnak. A másik ok a reformvoluntarizmus: folyamatosan magasra tettük a lécet, újabb és újabb célokat tűztünk ki, majd amikor egy részét nem sikerült teljesíteni, ott álltunk lefőzve a választók előtt. Ráadásul a mozgásterünket jelentős mértékben szűkítette a válság. 2008 szeptemberében még arról vitáztunk a Nemzeti Bankkal, hogy a következő évi GDP emelkedése 3 vagy 3,2 százalék lesz - ez 2009-2010-ben nyilván elősegítette volna a politikai kiegyensúlyozottságot, gyógyíthatta volna a társadalmi sebeket, ezt lehetett volna kommunikálni a 2010-es választásokon. Ehelyett lett aztán a mínusz az októberben berobbanó krízis következtében.
MN: Reformvoluntarizmus? A legtöbb esetben az volt a baj, hogy nem voltak előkészítve a lépések, még az irány sem volt világos.
KP: Egyszerre jellemzett minket a reformvoluntarizmus és a bátortalanság. Ugyanakkor sokszor valóban úgy "tüzeltünk", hogy nem volt muníció, láttuk a célt, de volt ebben egy nagy adag előkészítetlenség. Emlékszem, sokszor eldöntöttük, hogy holnap meghozzuk a végső döntést, megyünk előre, közben még nem ismertük teljes körűen a számokat, az alternatívákat. Ez súlyos hiba volt, nagyon sokszor előreszaladtunk.
MN: A nyolc év alatt végig miniszter volt, két alkalommal a kancelláriát is irányította. Soha nem gondolt arra, hogy kiszáll?
KP: Dehogynem. Voltak olyan pillanatok, amikor elbizonytalanodtam, volt, amikor felvetődött bennem a kérdés, hogy képes vagyok-e személy szerint folytatni.
MN: Mikor?
KP: Ezt akkor sem tártam a nyilvánosság elé, most sem teszem. Nem lenne bölcs dolog.
MN: 2008 közepén többször síkra szállt a koalíció újrakötése mellett. Miért nem sikerült?
KP: Volt egy vita akkortájt a pártban, hogy vállaljuk-e a kisebbségi kormányzást, vagy tekintsük átmeneti állapotnak, és tegyünk meg mindent a koalíció újrakötése érdekében. Gyurcsány Ferenc bízott benne, hogy így egy virtigli baloldali politikát vihetünk, én és sokan mások úgy gondoltuk, hogy új alapokra kell helyezni a koalíciót, nincs más út. Az utóbbiról elnökségi döntés született, tárgyaltunk is, benne voltam a delegációban. Szeptemberre úgy tűnt, ki tudunk egyezni az SZDSZ-szel, de az elnökük, Fodor Gábor túlfeszítette a húrt azzal, hogy ragaszkodott Gyurcsány menesztéséhez. Mi tisztában voltunk azzal, hogy akár ide is elvezethetnek a folyamatok, de többször jeleztük a liberálisoknak: ez nem lehet kiindulópont, előbb a programot kell megalapozni, minden más ebből következik. Azaz ha sikerült volna megállapodni az együttműködés tartalmi részéről, akkor a miniszterelnökön lett volna a sor, hogy elgondolkodjon a saját szerepéről, hogy hajlandó-e az új feltételek közepette tovább dolgozni. Tehát nem arra ment ki az egész, hogy leszedjük a kormányfőt - ahogy akkoriban a sajtóban néhányan kommentálták az eseményeket.
MN: Úgy tudom, tavaly év elején ön az előre hozott választások mellett állt ki az MSZP elnökségében.
KP: Pontosabban 2009 tavaszán vetettem ezt fel. Február végétől egyre inkább világossá vált, hogy Gyurcsány kisebbségi kormányának nincs elég ereje a válság kezeléséhez, nem volt már meg a szükséges politikai támogatottság. Ekkor azt ajánlottam, hogy az elnökség gondolja végig, milyen egyéb lehetőségeink vannak, és vegyük számításba az előre hozott választásokat is. Félre ne értse, nem a válságkezelés felelőssége elől akartam elfutni, hanem úgy gondoltam, ehhez meg kell teremteni a kellő legitimitást és parlamenti többséget.
MN: Komolyan mondja, hogy az akkor 17 százalék körül álló MSZP képes lett volna fordítani a kampányban?
KP: Nem csak az MSZP-ről lett volna szó. Ha kivittük volna a programunkat a szélesebb közönség elé, és megkerestük volna azon társadalmi csoportokat, pártokat, amelyek a nemzeti válságkezelést támogatták, akkor talán új alapokra lehetett volna fektetni a hazai politikát. A sajtóban elég sokat lehetett olvasni akkortájt az "olajfa-koalícióról", amely elvezethetett volna oda, hogy a Fidesz egyedül marad, elszigetelődik, ha nem mond alternatív válságkezelő programot. Tehát nekik is elő kellett volna állniuk előbb-utóbb a farbával, valamit reagálniuk kellett volna erre a helyzetre. Minden bizonnyal a válságkezelés problematikája uralta volna a kampányt, ami a szocialistáknak komoly előnyt biztosíthatott volna. Végül az elnökségben nem elemeztük végig a helyzetet, és az ügy lekerült a napirendről.
MN: Akkor miért ment be társadalompolitikai miniszterként a csekély legitimitású Bajnai-kabinetbe?
KP: Mert az volt a meggyőződésem, hogy ezt a feladatot el kell végezni. 2009 májusában ráadásul már más volt a helyzet, lépéskényszerben volt az ország, azonnali intézkedésekre volt szükség. Egyébként hosszan gondolkodtam rajta, a pártból pedig többen győzködtek, hogy menjek be, mert garanciát akartak arra, hogy a válságkezelésnek - amennyire csak lehet - baloldali karaktere lesz.
MN: Említette, hogy a váltópárti karakter megépítését tartja a legfontosabbnak. Hogyan lehetséges ez, hiszen az elmúlt nyolc évben felélték a hitelességüket?
KP: Megéltem már egyszer, a kilencvenes évek elején, hogy a legnagyobb baloldali napilap arról cikkezett, hogy az MSZP-nek nincsenek esélyei, a baloldal el fog tűnni. Ma sem sokkal könnyebb, de egyáltalán nem reménytelen. Egy biztos, az ország szempontjából megengedhetetlen, hogy egy magát jobbközépnek valló erő váltópártja a szélsőjobboldalról jöjjön. Ma egy modellvita zajlik az MSZP-ben. Van, aki úgy gondolja, hogy mi kellene legyünk a balliberális, polgári demokrata és baloldali értékek gyűjtőpártja, közülük való világos értékválasztás, hangsúly nélkül. Mások szűk baloldali ideológiák jegyében alakítanák át az MSZP-t, ám ezzel be is csapnák a magyar társadalom - ha úgy tetszik, a magyar valóság - előtt az ajtót. Én úgy gondolom, hogy a szocialisták helye baloldali néppártként a balközépen van. Tehát meg kell őriznünk a belső sokszínűségünket, a nyitottságunkat, a néppárti jellegünkkel pedig jeleznünk kell, hogy az MSZP-nek az egész ország - és nem csak a választói - számára van mondanivalója. Különben nem tudjuk elhitetni magunkról, hogy váltópárt vagyunk, maradtunk. Bízom benne, hogy a júliusi kongresszussal ez a vita nyugvópontra jut.
