Viharos, az operaház történetében szinte példa nélküli leváltása óta egy év telt el. Azóta, néha szolidan, néha hangosabban, de folyik az adok-kapok az intézmény régi és új vezetői között, többek közt egy munkajogi per formájában. Az exigazgatóval az Andrássy úti palotával szemben ültünk le beszélgetni.
Győriványi Ráth György: Az általam igazgatott év az előre eltervezett módon zajlott, az idei évadban pedig, de már korábban, az átmeneti évben is számos eredmény az elképzelések nagy részének a helyességét igazolta. Másfelől mai fejjel határozottabban, ha kell, keményebben hajtanám végre a változtatásokat. Mivel tudtam, hogy rengeteg mindenen kell változtatni, és sok idő áll előttem, nem akartam ajtóstul rontani a házba. Ugyanakkor ma már ismerve, hogy az országban mennyire át van szövődve minden a politikával, lehet, hogy diplomatikusabb lennék, és nem nyugdíjaznám például Szinetár Miklóst közvetlenül a választások előtt.
MN: Meglehetősen nagy vihart kavart már az első néhány hónap alatt. Nem tűnik túl taktikus típusnak.
GYRGY: Nézze, amikor külföldön az ember elfoglal egy hasonló állást, akkor ott egy működő operaházat talál, ahol gyakorlatilag nem kell beleavatkozni a dolgokba. Amikor én átvettem a budapesti operaházat, egy nagyon korszerűtlenül, rossz hatásfokkal, szervezetlenül működő színházat vettem át.
Azt nem győzöm elégszer elmondani, hogy én nem egy évre szerződtem. Komolyan gondoltam, hogy ötéves tervben hajtom végre az Opera teljes körű átalakítását. Ebből az első évben a legfontosabb feladatokat szerettem volna végrehajtani. És azt hiszem, végre is hajtottam. Ezek főleg strukturális változtatások voltak. Olyanok, amelyeket már az elődeimnek is meg kellett volna lépniük, és tudták is, hogy meg kellene lépniük. Így aztán ez az év nem igazán a művészetről szólt. De megteremtette annak a színházi működésnek az alapját, amire építeni lehetett volna később a művészi eredményeket is. Erre már nem jutott időm. Ha azt kérdezi, hogy mit sajnálok ebben az egész történetben, akkor azt mondanám, hogy pontosan ezt. Tönkretettek mindent, amit felépítettem. A Magyar Állami Operaház ezzel elvesztette a jelenét, de sajnos a jövőjét is.
MN: Sok vád érte műsorpoliti-káját, szereposztásait. Az elhanyagolt, mellőzött művészek végül aláírást gyűjtöttek az ön eltávolítására. Itt sem viselkedett túl diplomatikusan.
GYRGY: Azt mindenképpen szeretném leszögezni - ez ügyben Szinetár úr is sokszor téved -, hogy véleményem szerint az operaház vezetőjének feladata nem az, hogy kitűzze az évi öt premiert, és nem attól lesz zseniális, hogy kitalálja, hogy most majd nem Verdit játszik, hanem Puccinit. Ez huszadrangú, ízlésbeli kérdés. Az is ízlés kérdése, hogy milyen énekeseket preferálunk, vagy milyen rendezőket hívunk. Van persze egy bizonyos alapvető standard, ami alá nem szabadna süllyedni, de nem ez a legfontosabb - főleg a Magyar Állami Operaház feladatainak szempontjából. A jelenlegi helyzetben az a legfontosabb, hogy egy működőképes színház jöjjön létre, ahol fegyelem van, ahol lehet végre dolgozni. Ahol a művészi munkának megvan az alapvető feltétele. Ez nem volt, és most sincs meg. És erről az emberek nem is tudnak. Arról beszélnek, hogy jó volt az egyik, vagy jó volt a másik premier, tetszik nekik az egyik rendezés, vagy tetszik nekik a másik, hogyan énekelt egyik vagy másik énekes. De a tragédiát nem látják. Ha sarkítva akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy míg korábban 2,3 milliárdból hozta létre a gyenge színvonalat az Opera, most ugyanezt 6,3 milliárdból csinálja. Az alapvető kérdés az, hogy ezzel az egésszel elszalasztottuk a lehetőségét annak, hogy létrehozzuk a megfelelő feltételeket az operaház dolgozói számára a magas szintű művészi munkára. Ami persze az átmeneti feszültségek után, később nekik is jó lett volna. Mert jó feltételekkel, jó művészi munkát végezni szerintem jó dolog.
MN: Mintha nem mindenki akarta volna ezt a "jót".
GYRGY: Nagyon kemény strukturális változtatást irányoztam elő az intézményben, amit átvettem. Ezt a fenntartó minisztérium és azok az emberek is, akik a pályázatomat elbírálták, örömmel vették. Nekem egyáltalán nem az volt a feladatom és célom, hogy az emberekkel kellemes kapcsolatot alakítsak ki, hanem hogy ezeket a változásokat végrehajtsam. Ezeknek a változásoknak nyilván voltak győztesei és vesztesei. Az volt a baj, hogy Magyarországon ráadásul egy porosz tekintélyelvű szisztéma van a színházakban, tehát aki úgymond öregebb, több plecsni lóg a mellén, az a hangadó. Ily módon nyilvánvalóan előkelő és hangos tyúkszemekre léptem rá. Ezektől az emberektől már rég meg kellett volna szabadulni. És persze a mostani vezetés is meg akar tőlük szabadulni. De ha kapnak is egy-két előadást, az, ha lehet, még rosszabb. Mert gondoljuk el, hogy milyen stresszt kell kiállnia annak az énekesnek, aki az év 365 napjából kétszer lép színpadra. Ez álhumánum. Semmi értelme nincs. Én fel mertem vállalni ezeket a lépéseket. De nézzük meg azokat a művészeket is a túloldalon, akik évtizedekig a második vonalban, árnyékban álltak, és akiknek most már végre a magazinok címlapján látjuk a fényképét. Ilyen Lukács Gyöngyi, aki ma az egész világon sztár. Itt félretették. Egyszerűen azt sem lehetett tudni róla, hogy létezik. Még zenei berkekben sem. Ma már megérdemelt helyére került a Magyar Állami Operaházban. Erre borzasztóan büszke vagyok. De ez vonatkozik Sümegi Eszterre, Wiedemann Bernadettre, Bándi Jánosra vagy Massányi Viktorra is. Az én időmben nagyon sok fiatal léphetett elő az ismeretlenség homályából, és tehetségének megfelelő szerepet kaphatott.
MN: Más, adott esetben nagynevű, Kossuth-díjas művészek viszont mellőzöttnek érezték magukat.
GYRGY: Tokody Ilona, Kováts Kolos, Kelen Péter és még sorolhatnám a neveket, valamikor nagy sztárok, közülük néhányan világsztárok is voltak. De ez az idő már elmúlt. Ezzel együtt ők olyan emberek, akik művészetükkel még nagyon sokat hozzáadhatnak a hazai zenei élethez, és akikre egy igazgatónak számítani is kell. De nem hiszem, hogy nekik kell meghatározni a magyar operajátszást. Ezt, úgy látszik, nem csak én gondolom így, mert nevükkel a jövő évadban kevesebbet lehet találkozni, mint az én időmben. Például Pitti Katalin most sem kap előadást, de érdekes módon nem visszhangzik tőle a tévé, rádió. Levelek sem mennek a miniszter úrhoz.
MN: Mi ennek az oka?
GYRGY: Csak annyi, hogy azok az emberek, akik ma vezetik az operaházat, régi nagy motorosok. Nagyon jól tudják, hogy miként lehet irányítani a sajtót.
MN: Leváltását szakmai indokokkal magyarázták, mégis sokakban felmerül a politika szerepe is. Ön úgy volt elkönyvelve, mint a Fidesz embere. Mennyire szólt bele operaigazgatói élettörténetébe a politika?
GYRGY: Szakmai okokkal semmiképpen nem magyarázható a leváltásunk. Jó előadásokat hoztunk létre, és ragyogó jegyeladási arányokat produkáltunk. Szakmailag tehát nehéz megkérdőjelezni a munkánkat. Ezt a perünkben már meg sem próbálták. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ha nem lett volna politikai változás, senkinek nem jutott volna eszébe, hogy egy év után elmozdítson egy posztról, ahol éppen csak elkezdtünk egy reformot végrehajtani. Ezzel együtt soha nem tartoztam semmilyen csoportosuláshoz. Én egy magányos farkas vagyok. Szeretek magam dönteni, és nem szeretek mások elvárásaihoz igazodni. Már ez is kizárja a pártoskodást. Emellett szeretném azonban leszögezni, hogy mindazért, amit Rockenbauer Zoltán tett az Operáért, szentként kellene tisztelni. Mert nincs a világon még egy olyan miniszter, aki felvállalja, hogy háromszorosára emeli az Opera költségvetését egy olyan országban, ahol mindenütt córesz van. Logikusan ez lenne minden politikusnak az utolsó lépése. Hiszik, nem hiszik, de nekem korábban semmiféle politikai kapcsolatom nem volt. Ma is csak azért van, mert jóban lettem egy csomó emberrel, akivel együtt dolgoztunk.
MN: Mennyire szólt bele a minisztérium az Opera dolgaiba?
GYRGY: Semennyire. És ezért nagyon hálás vagyok. Rockenbauer Zoltán időnként, mikor kapott néhány levelet, és valamelyik művész panaszkodott benne, felhívott, és érdeklődött a háttérről. De a művésznek minden alkalommal azt mondta, hogy ezt a problémát Győriványi igazgató úrral tárgyalják meg. Soha, semmilyen nyomást nem gyakorolt. Senki érdekében és senki ellen.
MN: A sajtó viszont folyamatosan az operaház körüli botrányokról beszélt.
GYRGY: Igaz. Nagyon ügyes sajtókampány volt, amit még élveztem is. Mivel, ahogy ön is mondta, az újság egy éven keresztül folyamatosan velünk foglalkozott, alkalmam volt elmondani, hogy mi a rossz az Operában, és mit szeretnék megváltoztatni benne. Rengeteg publicitási lehetőséget kaptunk. Persze ez most úgy néz ki, hogy ha ma megkérdezzük az utca emberét, akkor azt fogja mondani, hogy most végre nyugalom van az Operában, hisz nem írnak róla. Külső látszatra tehát most minden jól működik.
MN: Némi szarkazmust érzek a hangjában.
GYRGY: Van is. A mi elmozdításunk nagyon sokaknak érdekében állhatott. Itt egy nagyon jól körülhatárolható érdekcsoportról van szó, akiket gyakorlatilag megfosztottunk a hatalmától. Ezt támasztja alá az is, hogy a négymilliárd forintnak nem látjuk az eredményét. Ez valahol eltűnik, elfolyik.
MN: Úgy értsük ezt, hogy gazdasági, pénzügyi összefonódások vannak az Operában?
GYRGY: Annak idején nagyon sok átvilágítást végeztek, és így nagyon sok furcsa dologra fény derült. Ezeket rendre eltussolták, és nyilván most is eltussolják.
MN: Mindez nehezen bizonyítható...
GYRGY: Pontosan. De egy év tapasztalatai alapján azt kell mondjam, hogy nagyon kemény gazdasági problémák is vannak. Az ember azt hinné, hogy egy olyan vezető, aki 50 éve vezet színházat, nem hozhat ennyire átgondolatlan döntéseket.
MN: Mire gondol?
GYRGY: Az operaháznak azért vannak műhelyei, hogy fix fizetésért ott készítsék el a színház számára szükséges díszleteket, jelmezeket. Ezt persze csak akkor tudják megtenni, ha a premierek az évadban egyenletesen vannak elosztva. Ennek belátásához nemhogy diploma nem kell, de még négy általános is sok. Na mármost például, ha a Dohnányi-premiert átviszik decemberről márciusra, akkor a következők történnek: kikerül a darab a Dohnányi-évből, de talán ez a legkevésbé fontos. Viszont a műhely, amit amúgy is túlterhelnek a Törpe, a Sevillai és egy balettbemutató munkálatai, nem lesz képes ellátni a feladatot. Vagyis külső kft.-t kell megbízni. Kezdi érteni? Egyetlen húzással több tíz milliós kárt okoztak az intézménynek.
MN: Ön szerint ez tudatos lépés?
GYRGY: Vagy hozzá nem értés, a közpénzek elherdálása. Vagy legyek rosszhiszemű? Azt sem értem, miért kellett ugyanebben a periódusban két további bemutatót tartani a Thália Színházban vendég zenekarral, a stúdiósok mellett ismeretlen énekesekkel? Miközben az Erkel Színház fél kapacitással dolgozik, miért kellett pénzt kiadni egy új és ráadásul rossz játszóhelyért?
MN: Karmesterként nem igazán ismerheti önt a hazai közönség. Miért?
GYRGY: Ennek több oka van. Megint vissza kell térnem oda, hogy én ezt a dolgot öt évre vállaltam. A szerződésem megkötésekor leszögeztem, hogy az első évben nem vezénylek. Ugyanis fiatal korom ellenére nem vagyok kezdő motoros. Én tudom azt, hogy ha egy ilyen hihetetlen változássorozatot át akarok vinni, akkor e mellett nem lehet művészetet csinálni. Ahhoz nyugalom és idő kell. Felkészülés, próbák. De operaigazgatói munkám előtt sem vezényeltem itthon. Mert nincs igazán motiváció. Én ugyanis szerettem volna ugyanazokat a professzionális feltételeket megkapni itthon is egy-egy koncertnél, amelyeket külföldön megkapok. Azt gondoltam, hogy majd az operaházban megteremtem ezeket a feltételeket.
MN: Ha egy mondatban kellene összefoglalnia a történtek tanulságát, mi lenne az?
GYRGY: Talán az, hogy kiderült, hogy mindaz a hegemónia, ami kialakult Magyarországon, egy hét alatt ledönthető. Hogy bebizonyítottuk, percek alatt ki tudunk állítani fiatalokból - rendezőkből, karmesterekből, énekesekből - egy olyan ütőképes gárdát, mely bármikor felveszi a versenyt a kiöregedett nagymogulokkal. Ezt komoly értéknek tartom.
MN: Gondolkodik-e azon, hogy mi történik, ha a munkaügyi per az ön javára dől el?
GYRGY: Természetesen. Visszajövünk, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Tóth Péter
