Menekülő kárpátaljai roma családok

Akikért nem kapkodnak

Belpol

Az Ukrajnából menekülő családokat sokan támogatják, de vannak, akik ebből a segítségből vajmi keveset érzékelnek: a Kárpátaljáról érkező roma családok. A Talétában pedagógusok, szociális szakemberek, egyetemisták és civilek dolgoznak azon, hogy a magyarul beszélő cigány családoknak is legyen esélyük.

„Korábban el se tudtam képzelni, mi a háború. Február 25-én láttuk a híreket a tévében, megszólalt a sziréna is. Nagyon megijedtünk, a gyerekek rettentően féltek. A férjem már öt éve Magyarországon dolgozik, neki volt útlevele, nekünk csak személyi igazolványunk. Amikor azt mondták, azzal is át lehet menni, elindultunk a két gyerekkel és anyósomékkal. A férjem intézett buszt nekünk a határig. 1500 forinttal a zsebemben hagytam ott az otthonunkat, nem volt nálunk se víz, se kenyér, fáztunk és féltünk. Ma is szörnyű visszagondolni arra a napra” – meséli a 25 éves Gábor Anita, aki Szernyéről érkezett Magyarországra.

Anitával Budapesten, a Tömő utcai Béke Királynője plébánián találkozunk, itt kapott helyet a Taléta Interkulturális Központ és Inkubátorház. A Taléta (korábban ZuBéTa néven futott, amely a Zugligeti Béke Tanoda rövidítése, ám a központ az elmúlt hetekben a Zugligetből a Tömő utcába költözött, innen a névváltás is), mint a központ Facebook-oldalán olvasható, „egy önkéntes társadalmi szerveződés nyomán jött létre, hogy a háború elől menekülő kárpátaljai roma gyerekeknek és felnőtteknek lakhatást, ellátást és oktatást biztosítson”. Ahogy a tanodában többen megjegyezték, ők olyan embereknek segítenek, akikért „nem nagyon kapkodtak”, amikor megérkeztek Ukrajnából.

Cigány két gyerekkel

Anita majdnem egy napot várt a határon, mire átjutott, Záhonynál a férje várta. Először Székesfehérvárra mentek – a férje akkor ott dolgozott –, a munkáltató pedig megengedte, hogy a férfi a családját is a munkásszállóra vigye. Egy hónap után Budapestre kerültek, március óta az Oltalom Karitatív Egyesület Dankó utcai szállásán élnek. Mivel Anita epilepsziás, nehezen viseli, ha folyamatosan sok ember és zaj van körülötte, ezért kaptak egy önálló kis szobát. Most azonban el kell jönni onnan is, a Dankó utcában ugyanis kezdődik az oktatás, és nincs elég hely. Anita hosszú hetek óta albérletet keres, egyelőre sikertelenül. „Ahogy meglát minket egy tulajdonos, látszik rajta, hogy nem fogja nekünk kiadni a lakást. Mert cigányok vagyunk, menekültek és van két kicsi gyerekünk. Volt, aki így meg is mondta: nem adom ki nektek a lakást, mert ha nem lenne elég, hogy cigányok vagytok, két gyereketek is van.” A fiatal nő azt mondja, ha a napokban nem találnak lakást, vissza kell térniük Ukrajnába. „Nem fogok a gyerekeimmel az utcára menni.”

A férje viszonylag jól keres, és mivel megkapták a menedékes státuszt, jár nekik a rendszeres létfenntartási támogatás (ami az anyának és a két gyereknek körülbelül 50 ezer forint havonta), az Oltalom pedig egy éven át havi 180 ezerig (plusz rezsi) állná az albérletüket, ha találnának végre lakást. Ukrajnába nem szívesen mennének vissza, már csak azért sem, mert az ötéves Dorina március óta a Dankó utcába jár óvodába, a hétéves Zoli pedig most kezdte az iskolát a Magyar Evangéliumi Testvérközösség fenntartásában működő Wesley Máv-Telepi Általános Iskola és Gimnáziumban. „Másodikos lenne – mondja Anita –, de inkább az első osztályba írattam be. Otthon nem tudott a gyerek se számolni, se írni, se olvasni. Mióta itt vagyunk, megtanulta ezeket.”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.