Akiről utcát neveztek el - Bátorfi Csilla asztaliteniszező

  • Simon Andrea
  • 2005. június 9.

Belpol

Huszonegy évvel ezelőtt, 1984-ben szerepelt először nemzetközi felnőttvilágversenyen. Tizenöt esztendős volt akkor. Aztán 1986-ban megszerezte első felnőtt Európa-bajnoki címét. Azóta már kilencnél jár. Néhány hete, a sanghaji asztalitenisz-vb-n két elvesztett játszma után kivonult a teremből, s a maga részéről befejezettnek tekintette a hongkongi Tie Ja-na elleni, 16 közé jutásért játszott mérkőzését.

Huszonegy évvel ezelőtt, 1984-ben szerepelt először nemzetközi felnőttvilágversenyen. Tizenöt esztendős volt akkor. Aztán 1986-ban megszerezte első felnőtt Európa-bajnoki címét. Azóta már kilencnél jár. Néhány hete, a sanghaji asztalitenisz-vb-n két elvesztett játszma után kivonult a teremből, s a maga részéről befejezettnek tekintette a hongkongi Tie Ja-na elleni, 16 közé jutásért játszott mérkőzését.

Bátorfi Csilla: Egy olyan régi mentalitású kínai bírónő volt, akit még életemben nem láttam. Már az elején elkezdett szórakozni, a rajtszámom szerinte nagyon lent volt. Előtte ugyanígy játszottam a párost, még a mezemet sem volt időm átcserélni. ' meg elkezdte leszedni, az edzőm tette vissza, hogy ne szórakozzon már! Odahívtam a főbírót, nézze már meg, szerinte mi a baj a rajtszámommal? Mondta, semmi, játszhatok. Valószínűleg már ez bökte a csőrét, és utána biztos kapóra jött, hogy az ellenfelem belém kötött, igaz, azt azért meg kellett beszélniük, pontosan mit is mondjon majd, mi a baj a szerváimmal. Hongkongi ellenfelem pedig pontos instrukciókat adott. Engem az bosszantott igazából, hogy hülyének néznek és bohócot akarnak belőlem csinálni, mert végül is azért az nem szokás, hogy egy játékos odaszól a bírónak, hogy a másiknak rossz a szervája. Nagyon extrém esetben lehet, de akkor is angolul, s ha a másik nem érti, arról már nem te tehetsz. De nem az, hogy kínaiul megbeszélik. Tetejébe még a szervám is szabályos volt! Az, hogy a légkondicionáló be volt kapcsolva, és ezért egy kicsit elfújta a szél, az én pechem lett volna - ha az asztal fölé fújja, mert akkor tényleg szabálytalan, és még igaza is lett volna a lánynak. De az enyémet az asztaltól elfújta, tehát csak az én dolgomat nehezítette. Végül is az is nagy dolog, hogy nem rontottam el a szervám. Bár nem is volt olyan kvalitású, amilyen lenni szokott. Új játékvezetőt kértem, és amikor láttam, hogy nem fogják lecserélni, mert ilyen precedenst nem csinálnak, úgy voltam vele, annak semmi értelme, hogy öt perc múlva kikapjak 4-0-ra, mert a szerváim nélkül sanszom se volt a győzelemre, szélmalomharc lett volna, és mondtam, inkább fejezzük be. Hátha utána elgondolkodnak azon, hogy ez így nem megyÉ

Magyar Narancs: Elgondolkodtak? Lett valami visszhangja?

BCS: Eltussolták a dolgot, nemzetközi visszhangja nem nagyon volt a dolognak, igazából nem is vártam. Abból lehetett látni a reakciót, hogy behívták az összes európai bírót, és onnantól kezdve már nem volt ilyen egyoldalú játékvezetés. Figyeltek, hogy ne legyen még egy ilyen eset, mert egy ügyet még el lehet tussolni, rá lehet fogni, hogy a játékos a hülye - ebben az esetben ugye én. Megoldották: európai bírót raktak ázsiai versenyzőhöz.

MN: Miért pont a szerva a te legfőbb erősséged?

BCS: '81-ben, amikor még kisgyerek voltam, a tolnai csapatunkkal kimentünk az újvidéki vb-re, és a kínaiak akkor hozakodtak elő a feldobott szervákkal. Itthon mi is elkezdtük gyakorolni őket a papámmal, és elég jó érzékem volt hozzá. Inkább előbb abbahagytam az edzést, hogy a szerváimat gyakoroljam, tökéletesítsem, hogy dobom föl s a többi. És egyre kiismerhetetlenebbek lettek, és egyre több variációm is lett.

MN: Mi a lényege a szerváidnak?

BCS: A labda egyre gyorsabban jön le, tehát ha nagyon magasra dobom, akkor a végén már annyira gyors, hogy elég egy kis mozdulat is, hogy akkora pörgés legyen benne, amit az ember egyébként nem tud elérni, mert kézből nem tudom annyira gyorsan rádobni az ütőmre, hogy valami falsot elérjek vele.

MN: Hányféle variációd van?

BCS: Három részre oszthatók a szerváim: a nagyon magas, a közepesen feldobott - amit inkább párosban adok - s a kevéssé feldobott. Ezen belül van mindegyikben nyesett, oldalfals, hosszú vagy rövid, és még esetleg alulról megpörgetett oldalfals. A helyeket is variálom attól függően, hol áll az ellenfél vagy mi az erőssége, tenyeres vagy fonák.

MN: Rögtön ráéreztél?

BCS: Eleinte nagyon sok gondom volt, mert a visszakapott labdában is több fals volt. Pingpongban nem az az adogatás lényege, hogy kiszerváljam az ellenfelet, hanem hogy a visszakapott labda jó legyen, hogy azt meg tudjam ölni. Persze, ha direkt kiszerválom, az a legjobb, de mindenki gyakorol, emiatt ez nehezebb. Eleinte olyan falssal jöttek vissza a labdák, hogy vagy az asztal mellé ütöttem, vagy magam elé, és ez sokáig gond volt párosban is. Ha valakivel először párost játszom, és adok valami faramuci szervát, és visszajön a labda, nem tud mit kezdeni vele. Ezt is gyakorolni kell. Tóth Krisztivel azért is vagyunk ennyire jók, mert 10-12 év alatt rájött, hogy mikor hogyan jön vissza, megtanulta, mire mit kell csinálni. Ebből sok pontot és mérkőzést nyertünk.

MN: Hogyan kerültetek össze Tóth Krisztivel?

BCS: Kriszti egy feljövőben lévő játékos volt, előtte Wirth Gabival voltam párban, csak ő beteg lett, így végül is kényszermegoldás volt. Én egy tenyeres beállítottságú játékos vagyok, egy balkezes jól passzol hozzám, és általában is balkezes, jobbkezes páros az ideális a mozgás miatt. Két jobbkezesnek nagyon sokat kell gyakorolnia a mozgást, ha tökéletesíteni akarják. Persze lehet így is, de előbb-utóbb biztos olyan ellenfélre lelnek, amelyikkel nem bírnak. Jobbkezes-balkezesnél is sokat kell gyakorolni a mozgást, de ott több idő marad a szervára, ráadásul ő is tenyeres beállítottságú, mindketten tudjuk, hogy azt kell erőltetnünk, és így kicsit egyszerűbb. Az elején, ha nincsenek olyan negatív élmények, amitől az egyik nem bízik a másikban, akkor nagyjából öt év alatt ki tud alakulni egy jó páros.

MN: Az összecsiszolódás hogy zajlott?

BCS: Bizonyos dolgokról már akkor is el tudtunk beszélgetni, bizonyos dolgokban pedig még ma is olyan gyerekes tud lenni, mint kezdetben. 5 évvel vagyok idősebb, amikor összekerültünk, sokszor fárasztónak találtam az idétlenkedéseivel. Két órát szánt mondjuk a hülyéskedésre, viccújságot hozott, vagy később sms-en berendelte a vicceket, ami engem annyira nem érdekelt. Aztán összeszoktunk, és barátok is lettünk. De azért a mai napig gyerekes maradt: sosem néz körül, ha átmegyünk az úton. Volt, hogy veszekedtünk, voltak negatív élményeink, de ez bármelyik kapcsolatban előfordul.

MN: Rögtön Eb-aranyat nyertetekÉ

BCS: Mi nem lepődtünk meg rajta. Nagyon örültünk neki, hogy ennyire klasszak vagyunk. A külföldiek csodálkoztak, hogy egy újonnan összeállt páros ennyire jó. Nem készültek fel ellenünk.

MN: Számomra a sydneyi olimpia a legemlékezetesebb veletek kapcsolatban, főleg az elveszített bronzmeccs: Tóth Kriszti zokogott a palánk mellett, te pedig higgadtan nyilatkoztál már két perccel utána. A két végletÉ

BCS: Kriszti labilisabb fajta. Én már megtanultam a pingpongban, hogy ugyanúgy veszít az ember 19-re, mint ahogy nyer. Lehet, ha összeszámolnám, az lenne a több, amit megnyertem.

MN: Megtanultál veszíteni?

BCS: Megtanultam kezelni a vereségeket. Sok játékos magát húzza le: kikaptam, rossz vagyok. Én nem csináltam drámát a vereségekből, inkább azt mondtam, kezdjünk el egy kicsit edzeni, az nem lehet, hogy elfelejtettem játszani. Így léptem túl rajtuk. Persze 20 év alatt azért sokat változtam, fiatalon például nagyon forrófejű voltam.

MN: Azt is mondták rád, flegma vagy és nagyképű!

BCS: Ha az embernek jönnek a sikerek, kicsit elszáll magától. Mindenki ilyen. De a pingpong ezért is jó sport, mert elég könnyen, hamar jönnek a pofonok. Kicsit is úgy érzed, hogy na, ezt most kirázod, pillanatok alatt elveszíted és észhez térsz. Sokan mondják ma is, hogy arrogáns vagyok, nagyképű, de szerintem ez nem igaz. Biztos, hogy nem érdekel mindenkinek a véleménye, nem állok le beszélgetni, jópofizni olyannal, akit nem ismerek. Sokan ebből azt szűrik le, hogy elájultam magamtól. Ez túlzás, mert ugyanilyen voltam akkor is, amikor ment a szekér, és akkor is, mikor nem ment. Csak akkor feltűnőbb, mert jobban a középpontban vagy.

MN: Még mindig nehezen képzelem el, amint a kis Bátorfi rácsúszik erre a sportágra.

BCS: Imádtam focizni, a kosárlabdát magamban jól eldobálgattam, de ha valaki jött felém, hogy elvegye, inkább odaadtam - jobb elkerülni az atrocitást. Azt éreztem, hogy a tenisz vagy a pingpong lesz az én sportágam. A teniszhez szerintem kicsi lettem volna. Nekem a pingpong az ideális, szeretem, játékosnak találom, sok mindent lehet ezzel a labdával csinálni. De kellett hozzá a papám is. ' pingpongozott korábban - ez nagyon nagy segítség volt nekem és az öcsémnek is. Azért az nem mindegy, hogy olyan gyerekekkel játszol-e, akik nem tudják átütni a labdát, csak véletlenül, vagy egy felnőttel, aki 100-ból 100-szor odarakja, hogy be tudjál egy mozdulatot iskolázni. Mindennap játszott velünk, és most látom, hogy ez mekkora energiát igényelt tőle, ha elképzelem, hogy nekem mindennap kellene két órát játszanom egy kisgyerekkel. Persze a papám már kisgyerekkoromban azt mondta, hogy én vagyok a világon a legtehetségesebb, és elhittem neki. A pozitív szemlélete önbizalmat adott. Mondjuk, amikor 12 évesen azt láttam, hogy ötből ötször beletalálok a labdával egy pohárba, a többiek meg nem, vagy hogy fociban is, ha elhatároztam, hogy kilövöm a jobb felsőt, akkor odament a labda. Szóval korán észrevettem, hogy nagyon jó labdaérzékem van, ezért egyre többet akartam játszani, mert sikerélményem volt, kitűnhettem.

MN: Az edző-tanítvány viszony sosem ártott az apa-lány kapcsolatnak?

BCS: 18 éves koráig az ember azért tűri a monotonitást, húzza az igát. Aztán jött egy holt időszak, amikor én lázadtam, ő pedig nem tudta elfogadni, hogy felnőttem. Persze már kiskoromban is lázadtam, nem is ezzel volt a bajÉ

MN: Kiskorodban mi ellen?

BCS: Mindig be kellett ígérnie valamit. Vagy ha este volt egy film a tévében, amit meg akartam nézni, akkor vagy előtte, vagy utána játszottunk apuval. És azért az, hogy ő partner volt abban, hogy este tízkor menjünk pingpongozni, nagyon sokat jelentett. De azért volt olyan is, hogy megkérdeztem: ma minek megyünk? Aztán pedig, 18 évesen, amikor már eredményeim voltak, és ő azt mondta, ma a fonák szervát gyakoroljuk, azt feleltem, ma nincs fonák szerva. Ezekből vita lett, elmaradtak a napi játékok, mert kiszerződtem Németországba. Az egy nagy vízválasztó volt, mert addig napi kontaktusban voltunk. Lassan elszakadtam a családtól.

MN: Tudatos volt az elszakadás?

BCS: Nem lehetett tudatos, az élet adta. Próbáltam egy darabig, ne legyek már ilyen hálátlan, hogy nem játszom vele, benne meg az volt, hogy ha kikaptam hét végén, azzal jött, hogy azért, mert nem játszottam vele. De aztán beláttuk, ennek így már nincs értelme. És amikor már nem jártam iskolába, és napi két edzésem volt, akkor utána már fárasztó volt még vele is játszani csak azért, mert ő azt szerette volna. Miközben nekem már megvolt a napi adagom. Akkor minek játsszunk még?

MN: Miért pont Langweidbe mentél?

BCS: Két csapat közül a Langweid érdeklődött komolyabban, ma már tudom, nagyon jó választás volt. 12 éve ott van a Bundesligában - ez nem túl gyakori. Az a csapat, amelyik hozzánk hasonlóan akkor is ott volt, az idén dobta be a törülközőt. Minden csapat kicserélődött körülöttünk. Mindenképpen ki szerettem volna menni Németországba, hogy lássam a profivilágot és a fizetésemet egy kicsit megemeljem, ami itthon nem volt rossz, csak nem tudtam belőle félretenni. 17 éves korom óta nem kapok a szüleimtől pénzt, a saját keresetemből élek, és ez jó érzés. Szóval szerettem volna kimenni a Bundesligába emiatt is, meg mert ott rengeteg kínai van, és gondoltam, ezzel is fel tudok készülni ellenük, belőlük.

MN: Utcát mikor neveztek el rólad?

BCS: '97-ben, amikor a Statot megvertük a BEK-döntőben. Az akkora szenzáció volt, hogy a polgármester, aki pingpongőrült, úgy érezte, hogy valami maradandóval szeretné meghálálni. Felterjesztette a polgármesteri hivatal elé, és ellenszavazat nélkül elfogadták.

MN: Milyen végigmenni rajta?

BCS: Furcsa érzés. Már rég halott leszek, és ez még mindig meglesz.

MN: Az olimpiai érem nem hiányzik?

BCS: Hiányzik, de annyi mást nyertem helyette. Minden sportban van egy limit, én ennek a felső határán voltam, ott, ahova egy európai női játékos elérhet. Hozhatnék más európai játékost, Badescu egyéniben volt vb-n harmadik, nyert Eb-t, mégis sokkal több eredményem van, mint neki.

MN: Kína jelenti ezt a felső határt?

BCS: Ott mindent erre tesznek föl. A milliók közül választják a legjobbakat. Európában örülünk, ha bejön egy gyerek azzal, hogy pingpongozni szeretne. Örülünk, hogy itt van a teremben, és ki próbáljuk hozni belőle a maximumot, miközben Kínában ez a gyerek az első selejtezőn kiszóródna. Amikor Jónyerék világelsők voltak, az egyik játékosukat megtanították Jónyer kiflipörgetésére, így anélkül tudtak vele edzeni, hogy ott lett volna. Vagy ha mondjuk Boros Tamara ellen készülnek, akkor van egy gyerek, aki csak a fonák pörgetését tudja, a másik a tenyeresét, és fölkészülnek ellene. Míg Boros Tamara örül, ha meg tudja fizetni a fiú edzőpartnert, akivel a kínaiak ellen esetleg sikeresen készülhet. Persze, egy európai játékosnak sokkal hosszabb a pályafutása, nem szórják ki, nem dobják el korán. Kínában 24 évesen szinte már menned kell a válogatottból, mert jönnek a fiatalok, talán ezért is érzik úgy, hogy ezalatt mindent meg kell nyerniük, akár csalással is.

MN: Nem készülhettél volna náluk? Velük?

BCS: Egyrészt nem engednek oda, ha jó vagy. Most, a vb előtt Boros Tamara akart Kínába menni, hogy ott eddzen, és még egy klubcsapathoz sem engedték be, el kellett mennie Japánba. A másik, hogy ha odamész, téged figyelnek ki, elemeznek, és nekik olyan mennyiségű játékosuk van, hogy felkészülnek belőled.

MN: Belőled készültek?

BCS: Biztos, mert a 2. számú kínai játékosunk mondta, hogy fiatalkorában a válogatottban mindig az én szerváimat kellett nézniük, csak őt soha nem érdekelte, és mindig hátra ült.

MN: Hogy lehet ezt elfogadni?

BCS: Megpróbálták többen legyőzni őket, megpróbálta Vriesekopp, Boros Tamara, de ennyi kínain nehéz átjutni. Örülnék, ha valakinek sikerülne. A fiúknál sem véletlen, hogy Jan-Ove Waldner volt az egyetlen, aki hosszú távon fel tudta venni velük a versenyt. De ő egy zseni, amilyenből 100 évente egy születik. Schlager nyert egy vb-t, aztán kikapott minden versenyen. Nekem ezek a sikereim megvoltak. Én nyertem úgy nemzetközi versenyt, hogy kínai válogatottakat vertem meg, az már az én pechem, hogy ez nem egy vb-n volt.

MN: Mégis Waldnerhez, Klampárhoz hasonlítottak.

BCS: Ugyanakkor meg ott volt a gyengébb fonákom. Tehát biztos, hogy zseniális dolgokat csináltam, amik nekem is tetszettek, de általában az csak egy pont! Egy nőnek más a fizikuma, nekem pedig mindent tenyeressel kellett megoldanom. És persze egy idő után már nem voltam annyira gyors, jobban érvényesült a fonák. Amit én játszom, egy nőnek nagyon nehéz játék. Nem volt ebben több egy-két címen túl.

MN: Az a típus vagy, aki egy szép poénért szinte bármitÉ?

BCS: Az biztos, hogy a szép poénok fontosak voltak, de nem hanyagoltam el a nyerést sem. Az is fix, hogy ha kilátástalannak tartottam a helyzetem, akkor én akartam megcsinálni a meccs legszebb poénját, hogy legalább legyen valami pluszom.

MN: A vb előtt azt mondtad, ez lesz az utolsó. Ez változott?

BCS: Nem. Szerintem ez volt az utolsó, de én nem mondom le a válogatottságot. Ha a szövetség hív, gyere, segíts, mert beteg ez vagy az, akkor - ha látom értelmét - megyek.

MN: Hogy legyen értelme, az a győzelmet jelenti?

BCS: Most csapat-vb jön. Tehát ha ott vagyok a kispadon és ez segíti a csapatot, vagy az én egy darab győzelmem segít, akkor igen. De kikapni az ügyes 17 évesek is tudnak. Kezdjenek el fiatalítani, mert szükség lenne rá. A Bundesligában még sokáig akarok játszani.

MN: De amíg ennyire passzoltok Tóth Krisztivel?

BCS: Két év múlva lesz megint vb és Eb. A csapat-vb-n nincs páros, ezért Pro Tourokon indulunk, és majd meglátjuk, azokon hogy megy. Szabadjára engedem, nem szeretem az ilyen drámai befejezéseket, hogy ez volt az utolsó versenyem.

Neked ajánljuk