Magyar Narancs: Mit gondol a jövő évi költségvetési tervezetről?
Róna Péter: Az ember minden költségvetésnél azt próbálja kihámozni, hogy milyen gazdasági célokat kíván a kormány elérni, milyen eszközöket rendel hozzájuk, és az eszközökben milyen kockázatok rejlenek. Én három célt látok: a költségvetési deficit mindenáron maradjon 3 százalék alatt; próbáljuk meg az államadósságot csökkenteni; illetve folytassuk, sőt fokozzuk a felső középosztály privilegizálását. A harmadik célt maradéktalanul elutasítom, és nem csak erkölcsi alapon, mert ízléstelen és nagyon embertelen dolognak tartom. Hanem gazdasági okból is, mert a szegényebbek fizetőképes keresletének csökkentését a gazdagabbak fizetőképességének növelése nem kompenzálja. Utóbbiak ugyanis a többletjövedelmet külföldi utakra, luxuscikkekre, tehát importra költik, vagy off-shore cégek számláira utalják. Mint eddig is láttuk, a folyamat végeredménye az, hogy az aggregált fizetőképes kereslet tovább csökken.
MN: A felső középosztály preferálása a tervezetben explicite megfogalmazódó cél?
RP: Hogyne. A szuperbruttósítás teljes kivezetése a felső középosztály malmára hajtja a vizet, a társadalmi szolgáltatások és juttatások csorbítása az alacsonyabb jövedelműek helyzetét rontja. A kettő eredőjeként én arra számítok, hogy az aggregált kereslet mintegy 3-5 százalékkal csökkenni fog.
MN: Milyen következménye lehet annak, hogy az ideiglenesnek ígért bankadó - tranzakciós illeték néven - véglegessé válik, és a mértéke is több mint kétszeresére nő?
RP: A magyar bankrendszer alapjaiban már most is zombi bankrendszer. A tranzakciós adó annyiban súlyosbítja a helyzetet, hogy a bankok haszontermelő képességét tovább csökkenti. A háromnegyedét, kétharmadát nyilván át fogják terhelni a lakosságra, illetve a nemzetgazdaság egészére, de a maradék egynegyed, egyharmad is rontja a jövedelemtermelő képességüket. A bankok a magyarországi jelenlétüket még inkább leépítik, fiókokat zárnak be, csökkentik a mérlegfőösszegüket. Amikor egy bankcsoport igazgatósága a számokat nézi, a magyarországi menedzsment nem nagyon tudja nekik megmagyarázni, vajon miért kellene itt egyáltalán tőkét tartani.
MN: Ezek a bankok évtizedek óta itt vannak, a piacról azért valószínűleg nem tudják és nem is akarják kivonni magukat.
RP: Néhány bank már most kifejezetten veszteséges. Egyikük már el is ment, egy másik tulajdonosa is kivonulna, ez már tény, de további kettő szintén menne, ha tehetné. Tehát a zsugorodás elkerülhetetlen. Ez önmagában nem tragikus, mert bizonyos értelemben Magyarország túlbankosított. A baj ott van, hogy a bankok mérlege nagyon gyatra állapotban van, a minősített hitelek aránya 17,5 százalék, ami hatalmas szám. A minősített hitelt finanszírozniuk kell, miközben a rájuk vonatkozó kamatok nem jönnek be. Ennek a jövedelemre gyakorolt negatív hatása eleve óriási, tehát összességében beszorultak egy olyan helyzetbe, ami hosszú időre kilátástalanná teszi a profitabilitás visszatértét. Még annyira sem fognak hitelezni, mint manapság.
MN: Ami a gazdasági növekedést alapjaiban fojtja meg.
RP: Úgy van, ez alaptétel.
MN: Így mennyire tűnnek megvalósíthatónak a költségvetési tervezetből kiolvasható gazdaságpolitikai célok?
RP: Az egyensúlyt és az államadósság csökkentését nem lehet olyan könyvelői tételekkel elérni, hogy itt elveszek, ott meg toldok. A nemzetgazdaság dinamikáján kellene változtatni, de az új költségvetésben semmi ilyen nincsen. Megint az lesz, hogy bejelentik a célokat, és nem fogják elérni őket. A Költségvetési Tanács más megfogalmazásban ugyanezt mondja: a számokban megvalósítási kockázatok rejlenek, a kiadási oldal alul-, a bevételi oldal túltervezett, és így tovább.
MN: Ön szerint hogyan lehetne ebből a "könyvelői szemléletből" kitörni?
RP: Alapvetően három dologra kellene koncentrálni. Az egyik a reálkamat. A nemzetgazdaságot terhelő reálkamatszint most nagyjából kilenc százalék, holott a II. világháború óta nem volt a világon olyan nemzetgazdaság, amely ezt megközelítő reálkamatot képes lett volna kitermelni. A kis- és középvállalkozások - még ha kapnának is hitelt - nem tudnak olyan üzleti tervet összeállítani, ami ekkora reálkamatszint kitermelését valószínűsíti. A kamatszint csökkentése nagyon bonyolult kérdés, de a magyar gazdaság szempontjából véleményem szerint a legfontosabb.
MN: Jegybanki kamatcsökkentéssel mindenesetre nem lehetne megoldani.
RP: Nem, dehogy. Kritikus vagyok a jegybankkal szemben, mert kamatot könnyebben emel, mint csökkent, és ha ügyesebbek lettek volna, szerintem másfél százalékkal lejjebb lehetne az alapkamat. De még akkor is nagyon messze lennénk a kívánatos szinttől.
MN: Amit a kormányon kívül mindenki tud: a kamatszint hiteles gazdaságpolitika nélkül nem csökkenthető.
RP: Igen, kiszámíthatóság, hitelesség, jogbiztonság nélkül nem megy.
MN: A kamatszinten kívül mire kellene még koncentrálni, hogy beinduljon a gazdaság?
RP: A következő probléma a nemzetgazdaság teljesen nyitott pozíciója. Nyitott pozíción azokat az árakat és árfolyamokat értjük, amelyek alakulására nincs ráhatásunk - minél több ilyen van, annál nagyobb a nemzetgazdaság kitettsége a külső sokkoknak. Magyarország annak ellenére nem veszi komolyan például az energiapolitikát, hogy az energiaárakra semmiféle ráhatása nincs. Pedig az energiafogyasztás mérséklése nagyon fontos eszköz lenne a kitettségünk csökkentésére. A harmadik az óriási devizakitettségünk, amire volt is korábban egy javaslatom. Tavaly decemberben az Európai Központi Bank (EKB) megnyitott egy ezermilliárd eurós keretet, amiből az euróövezeti bankok egyszázalékos kamatra kaphatnak hároméves hitelt. Ez diszkriminatív lépés, mert az övezeten kívüli bankok nem jutnak hozzá az olcsó forráshoz, versenyhátrányba kerülnek, holott az uniós alapszerződésben én nem találok kivételt a pénzügyek számára. Ha a magyarországi bankok is hozzáférnének ehhez a kerethez, akkor a forrásköltségeik drámaian csökkennének, a megmaradt pénzt pedig kétféleképpen is fel lehetne használni.
MN: Például az állam ezt is elvehetné tőlük egy még sokkal nagyobb bankadó formájában.
RP: Ez szellemes, de nem erre gondoltam. A lakossági és vállalati devizahiteleknek csökkenhetne a törlesztőrészletük, vagy a részletek ugyanakkorák maradnának, de sokkal gyorsabban visszafizetnék a hiteleket. A fizetőképes kereslet valamilyen növelése, de legalább konzerválása szükséges a gazdaság beindításához. Az idei első negyedévben a beruházások csökkenése 8,6 százalék volt, ami katasztrofális. Hiszen ha csökkennek a beruházások, kevesebb munkahely lesz. A kormány helyében én az EU-IMF-tárgyalásokon előállnék azzal a kéréssel, hogy a magyar bankrendszer is kapjon olcsó EKB-hitelt. A magyar gazdasági szerkezet harmadik nagy problémahalmaza - a mezőgazdaságra különösen jellemző - a nagyon alacsony hozzáadottérték-termelésből ered. A magyar nemzetgazdaság az alapanyagok, a félkész áruk termeléséből és a bérmunkából áll össze. Ezekben a hozzáadott érték nagyon szerény, ezen javítani kell. Tudatos gazdaságpolitika kell, aminek a hozzáadottérték-növelés áll a középpontjában.
MN: Ami viszont még egy nagyszerű terv esetén is nyolc-tíz év.
RP: Így van, de mint tudjuk, a piac egyik fő jellegzetessége, hogy a jövőt diszkontálja. Ha olyan jövőt lát, amit hitelesnek és megvalósíthatónak talál, akkor azt képes diszkontálni.
MN: A tartós recessziónak milyen következményei lehetnek?
RP: Nagyon sokan fognak emigrálni, a folyamat már be is indult. El nem tudják képzelni, hogy én itt, Oxfordban hány felkérést kapok félig-meddig ismeretlenektől, pincértől egyetemi tanárig, hogy segítsek nekik angliai munkát találni. A recesszió kulturális, erkölcsi, gazdasági, szellemi leépülést indít be.
MN: Milyen hatása van annak, hogy a múlt héten a magyar miniszterelnök Ausztriában bejelenti a "brutális bankadó" kivezetését, majd hazajön, és a nemzetgazdasági minisztere lényegében másnap bejelent egy sokkal nagyobb, más típusú bankadót? Miként reagál egy ilyen akcióra a befektetői piac?
RP: A magyar miniszterelnök teljesen elvesztette a hitelét. Ez nagyon szomorú dolog. Az ilyen momentumok csak felhangosítják azt a kórust, amelyik azt mondja: az IMF ne adjon Magyarországnak hitelt.
MN: Mégis, miként reagálnak az ilyen akciókra pénzügyi körökben, tudna ebből egy kis ízelítőt adni?
RP: Hát, inkább hadd ne adjak.
MN: Decemberben az origo.hu-nak adott interjúban úgy fogalmazott, hogy a kötvénypiacok képesek megbuktatni egy kormányt, és ez az Orbán-kormány esetében is gyorsan bekövetkezhet - ha az IMF-hitellel nem vergődik zöldágra. Azóta eltelt fél év, és semmi érdemleges előrelépést nem érzékelünk. Fenntartja a véleményét?
RP: Az ilyen eseményeket nehéz prognosztizálni, mert bekövetkezésük általában más tényezőktől is - jelen esetben különösképp a görög válság alakulásától - függ. Tavasszal, miután az amerikai gazdaság viszonylag jó számokat produkált, jelentős mértékben javult a befektetői környezet. Rövid időre úgy festett, hogy az unió - a legkülönbözőbb eszközökkel, többek között az ezermilliárd eurós válsághitelkeret megteremtésével - ha nehezen is, de tudja majd kezelni az euró válsághelyzetét. Az elmúlt hetekben aztán ismét romlott a befektetői hangulat, ami pontosan tükröződik a forint-euró árfolyamban is. Mindenki tudja, hogy 325 forint/euró körül van a pénzügyi rendszer tűrőképessége. Ahogy ezt megközelítjük - ha megközelítjük -, a kötvénypiacok elkezdenek menekülni, mert ők tudják: ha a pénzügyi rendszer bedől, akkor minden bedől.
MN: Ennek tudatában különlegesen felelőtlennek tetszik a már emlegetett múlt heti "kommunikációs manőver" a miniszterelnök részéről. Ami mégiscsak azt sugallja, hogy a kormány biztosnak érzi pozícióit, és nem tart a "kötvénypiac haragjától". Mintha elmozdíthatatlannak érezné magát a miniszterelnök.
RP: Szálasi is biztos volt a dolgában - ez önmagában semmit nem mutat. Az IMF-hitel lényege az, hogy az IMF pótolja a magyar kormány elvesztett hitelét. De erre csak akkor hajlandó, ha megkapja a szükséges eszközöket ahhoz, hogy ne kelljen fizetnie - amit viszont az Orbán-kormány nem szeretne odaadni. Tudom, hogy az IMF nagyon aggódik a magyar gazdaságból eltűnt növekedési potenciál miatt, és valójában ők sem igazán tudják, miként lehetne rendezni ezt a kérdést.
MN: Más közgazdászok szerint a kormány nem is igazán akar IMF-hitelt. Van ennek realitása?
RP: Szerintem akar, de láthatóan a kormány is tart annak következményétől, hogy a tárgyalások beindulnak, és esetleg kudarcot vallanak. Azért nem sürgeti egyik fél sem a tárgyalások megkezdését, mert nem látják, milyen eredménnyel fognak felállni az asztaltól. Márpedig ha nem tudják, hogy mivel kell felállni, de mégis fel kell állni, mert nincs miről beszélni tovább - akkor Magyarország összeomlik. Persze mind a két fél hajlandó lebegtetni a tárgyalások létrejöttét, de eközben valójában lázasan morfondíroznak azon, hogy vajon miből is állna össze egy magyar csomag.
MN: Mekkora a türelmük a kötvénypiacoknak? Meddig lehet játszani ezt a húzást-halasztást?
RP: A kötvénypiacok számára Magyarország nagyon picike mellékvágány. Tehát önmagában a magyar körülmények alakulása - hacsak nem lesz kirívóan borzasztó, bár sajnos ez sem kizárt - nem fogja bedönteni a magyar kötvénypiacot. De ha olyan nemzetközi helyzet alakul ki, ami kedvezőtlen, az könnyen magával rántja a magyar kötvénypiacot is.
MN: Ebből a szempontból mekkora jelentősége van annak, hogy az Európai Bizottság háttérbe húzódott, és immár az IMF képviselői folytatják a tárgyalásokat?
RP: Ez elsősorban két oknak köszönhető, de ennek a feltételek vagy a tárgyalás sikeressége szempontjából döntő jelentősége nincs. Egyfelől a bizottság és az európai közösség a magyar kötvényfinanszírozás problémájánál sokkal súlyosabb kihívások előtt áll. Másrészt pedig a túlterhelt uniós intézmények szeretnék igénybe venni az IMF szakmai kapacitásait.
MN: Kormányzati szinten erről nincs érdemi gondolkodás, ám a múlt héten volt egy szakmai fórum Budapesten, középpontjában az euró magyarországi bevezetéséről, de legalábbis az arról való gondolkodásról. Van ennek még értelme?
RP: Ismerten szélsőséges álláspontot képviselek ebben a kérdésben, mert szerintem az Európai Unió nagyon szép és derék dolog volt, amit lelkesen támogattam és támogatok, ám amit az euró túl gyors bevezetése és rossz szerkezete mára egyszerűen szétvert. 2002-től kezdődően azt mondom, hogy ebből nekünk magyaroknak jobb volna kimaradni - egyszer s mindenkorra.
MN: Nem gondolja-e, hogy egy ekkora intézményi válságot követően, levonva annak tanulságait, mégis menthető az uniós projekt, és utólag még meg lehet hozni a kritikus döntéseket?
RP: Az én elemzésemben az áll, hogy annak idején több ország - köztük Németország, Ausztria és a Benelux államok - a perifériához viszonyítva óriási versenyelőnnyel lépett be az eurózónába. S míg számukra az euró szép lassan alulértékeltté vált, addig a periféria országai számára az uniós valutát túlértékelték, ami aztán egy ördögi kör kialakulásához vezetett, és tovább növelte az amúgy is létező versenykülönbségeket. Márpedig ha ez az öngerjesztő mechanizmus így működik - amit én kimutattam, és senki sem cáfolta, hogy így működik -, akkor a következő kérdés az, vajon milyen eszközök állnak rendelkezésre, amivel ez a hézag kezelhető, a folyamat pedig helyes irányba terelhető lesz? Erre az a válasz, hogy semmilyenek. A hagyományos gazdaságpolitikai eszközöket, amivel a versenyképesség csorbulását kezelni lehet, a belépéssel egy időben a periféria feladta: a valutát nem képes leértékelni, természetesen nem tud vámot bevezetni, a fiskális politikája teljesen meg van kötve. A kör bezárult.
MN: Nekünk a rendelkezésünkre álltak ezek az eszközök, és mire mentünk vele?
RP: Nekünk sem állt rendelkezésünkre, hiszen a Lisszaboni szerződés tőlünk is elvette ezeket. A másik részét pedig mi dobtuk el azzal, hogy devizában adósodtunk el.
MN: Menthetetlen az eurózóna?
RP: Mondok két érdekes történelmi példát, ami jól demonstrálja azt, amiről beszélek. A németek a Zollvereint, a vámuniót 1818-ban vezették be, ezután kezdetét vette egy integrációs folyamat, kialakult egy átjárhatóság a német tartományok között, ám a közös valutát csak ötvenhárom évvel később kezdték alkalmazni. Közös volt a nyelv, többé-kevésbé összefüggő kultúrájuk volt, minden lehetőségük adott volt a közös, egységes jogrendszer kialakítására - és mégis ennyi ideig vártak, amíg bevezették a közös valutát. Ami végül nagy sikertörténet lett. Ezzel szemben az olaszok, miután a Reunificazione, az olasz újraegyesülés lezajlott, azonnal bevezették a lírát. De még az újraegyesülés előtt mintegy harminc évvel betiltották a vasútépítést Dél-Olaszországban, miközben az északi régiók fellendülésének motorja jórészt épp a vasútépítés volt. Így a líra bevezetésének következményeitől azóta sem tud kiszabadulni Dél-Olaszország, amely összehasonlíthatatlanul alacsonyabb fejlettségi szinten áll, mint az északi olasz régiók. Csak akkor lehet szó közös valutáról, ha a politikai és fiskális unióban az automatikus stabilizáló mechanizmusok beindultak, és a szerkezet stabilizálódott. Mindaddig, amíg az elvesztett makrogazdaság-politikai eszközök helyébe nem lépnek be a stabilizáló mechanizmusok, ez egy reménytelen elképzelés. Balassa Béla első közgazdasági integrációelmélete és a Nobel-díjas Robert Mundell egyaránt aláhúzzák, hogy ha nincs összehasonlítható fejlettségi szint, akkor az automatikus stabilizátorok intézményes rendszeresítése, bevezetése és alkalmazása nélkülözhetetlen.
MN: Mit vár most, a görög választások eredményének tükrében?
RP: Azt gondolom, hogy létrejön ugyan a koalíció, de ez nem változtat semmin, mert a végeredmény mégiscsak az, hogy ezt az adósságot Görögország soha nem fogja visszafizetni. A két nagy párt ellentétes testbeszédet mutatott be: az egyik azt mondta, hogy a szerződést újra kell tárgyalni, a másik pedig azt, hogy mi vállalunk mindent, de valami engedményt tessék adni. Utóbbit Merkel visszautasította, miáltal az új kormány minden valószínűség szerint nagyon gyorsan megbukik. Az eurózónából nem fognak kilépni, mert az euró társadalmi támogatottsága nagyon nagy - de kipenderülnek, mert fizetésképtelenné válnak.
MN: Ha ez bekövetkezik, annak milyen következményei lesznek? Változtat-e bármin, hogy megindult egy látványos és egyértelmű politikai törekvés a pénzügyi politikák szigorú összehangolására?
RP: A magországok arra törekednek, hogy mentsék a menthetőt. Azon dolgoznak, hogy valamilyen formában megszabaduljanak a perifériától. Ezért vázolta Merkel a kétsebességű Európa vízióját - bár én úgy látom, hogy az unió az eltérő fejlettségi szinteknek megfelelően inkább négyfelé bomlik szét. Nagyon jó lenne megmenteni az eurót és az uniót, a kérdés az, hogy lehet-e. Szerintem nem lehet: nem életképes a szerkezet. Az ezzel kapcsolatos újságírói kérdésekben van egy visszatérő voluntarista elem: azt feltételezik, mintha lenne választásunk. Én nem látom a választás lehetőségét. Azt látom, ami szintén nehezen kivitelezhető, hogy országok csoportosan kiszállnak az euróból.
NévjegyRóna Péter közgazdász, befektetési bankár, jogász. 1956-ban az Egyesült Államokba emigrált, a pennsylvaniai egyetemen szerzett gazdaságtörténeti, majd Oxfordban jogi diplomát. Dolgozott washingtoni jogi cégnél, volt az amerikai kereskedelmi minisztérium egyik tanácsosa, majd 1970-től a londoni Schroder Bank amerikai részlegénél lett először jogtanácsos, 1986-1990 között pedig vezérigazgató. Ekkor hazajött, és megszervezte a kockázati befektetésekkel foglalkozó Első Magyar Alapot, valamint megalapította a NABI buszgyárat. Az utóbbi években tanított az ELTE jogi karán, 2008-ban a Valutaalappal folytatott tárgyalásokon a kormány tanácsadója volt. Jelenleg az oxfordi egyetem Domonkos-rendi kollégiumának gazdaságtörténeti vendégkutatója, valamint az LMP pártalapítványának (Ökopolisz) a társelnöke. |
