Múlt pénteken már hat hazai nagyvárosban szerveztek a hajléktalanprobléma kapcsán több empátiát, megelőzést sürgető Szolidaritás Éjszakája rendezvényt (lásd: Egy falat, egy korty, Magyar Narancs, 2005. november 24.). A megoldási javaslataival három éve demonstráló ötletgazdával, Az Utca Embere hálózat aktivistájával a Nyugati aluljáróban beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Gyermekrajz-kiállítás, utcaszínház, hajléktalan költők versei, beszélgetések, virrasztás a hajléktalanokkal. Hogy lesz ebből társadalmi szolidaritás?
Kovách Eszter: Ez egy gesztus. Észak-európai államokban rendszeres, hogy egy bizonyos éjjelen a társadalmi szolidaritás, tolerancia jegyében tüzeket raknak, Észak-Amerikában a városháza előtt szoktak az emberek a hajléktalanokért virrasztani. Amikor egy járókelő megáll nálunk és körülnéz, azt láthatja, hogy hozzá hasonló társadalmi státusú emberek félelem és undor nélkül töltik az idejüket a hajléktalanokkal. Reméljük, erről az jut eszébe, hogy talán neki sem kell viszolyognia vagy legközelebb továbbsietnie egy bajba jutott ember mellett. A hajléktalanság mára teljesen megszokott jelenséggé lett, holott a helyzet sem nem természetes, sem nem törvényszerű vagy elkerülhetetlen. Politikai akarattal, megfelelő társadalompolitikai intézkedésekkel lehetne ezen változtatni. Ha viszont empátia helyett közöny uralkodik, és a hajléktalan ember olyan, mint egy lecsapható szúnyog, akkor sosem lesz elegendő társadalmi nyomás, ami a döntéshozókat tettekre sarkallná.
MN: Három éve a fővárosban kezdődött, idén már Debrecenben, Nyíregyházán, Pécsett, Szegeden, Tatabányán is demonstrálnak. Ezek mögött is ti álltok?
KE: Ezek a kezdeményezések a nevet átvéve, de tőlünk részben függetlenül folynak, nagyon örülünk nekik. Az az egy tucat fővárosi fiatal, akikből Az Utca Embere önkéntes hálózat áll, inkább azon van, hogy év közben se hűljön ki teljesen a téma. Ha egy önkormányzat kirekesztő, a hajléktalanságot nem csökkentő, hanem elrejtő intézkedéseket hoz, akkor tüntetünk. Dokumentumfilm-fesztivált, beszélgetéseket szervezünk, ezeket jövőre iskolákba visszük. Itt és máshol is azon vagyunk, hogy minél többen belássák, érdemes és lehetséges is megoldásokat találni. Olyanokat, amelyek a hajléktalanoknak is jók. Ehhez azt is el kell magyarázni, mi az áldozat haszna a társadalom számára. Most, ha az egész szóba kerül, még gyakori reakció, hogy egy csomó pénzt az ingyenélőkre költünk. Ami mögött persze ott van, hogy a rendszer úgy kerül sokba, hogy csak tüneti kezelést nyújt.
MN: Mit lehetne szerintetek tenni a férőhelyek számának növelésén túl?
KE: Nyílt titok, hogy a hazai ellátórendszerből, néhány helyi kezdeményezést leszámítva, lényegében kimarad a megelőzés. Szerintünk viszont nem lehetetlen megakadályozni, hogy az emberek az utcára kerüljenek. Az ENSZ egyik, általunk is ratifikált egyezségokmányában is lefektetett lakhatáshoz való jog elismerésével például nem lehetne rászoruló embereket kilakoltatni méltányos elhelyezés nélkül. A lakáspolitika kialakításakor a leghátrányosabb helyzetben lévők érdekeit sokkal inkább szem előtt lehetne tartani, a lakáshitel-támogatási program is inkább a jobb módúak számára volt elérhető. Az állam létrehozhatna egy kiterjedt bérlakáshálózatot azok számára, akik a piacon nem képesek otthonhoz jutni. A családok átmeneti otthonainak számát is növelni lehetne. De az is sokat segítene, ha végrehajtanák a Gyermekszegénység Elleni Nemzeti Programot, főleg annak lakáskörülményekkel kapcsolatos részét. Mindezek már csak azért is fontosak, mert a hajléktalanság jóval szélesebb réteget érint, mint általában gondoljuk. Ott vannak azok, akiknek van saját lakása, de a túlzsúfoltság vagy a komfort hiánya miatt gyakorlatilag otthonnak alig nevezhető ingatlanban élnek. Sok családot kilakoltatás fenyeget, mások bizonytalan al- vagy ágybérletben élnek, megint mások ritkán tudják, hol alszanak: szállóban vagy szívességből valakinél. Rengeteg a potenciális otthontalan, aki bármikor az utcán végezheti.
MN: Utánaszámoltatok, hogy mindez mennyibe kerülne?
KE: A lakásszegénységgel, hajléktalansággal kapcsolatos intézkedések és az erre szánt költségvetési források egyetlen kormány alatt sem voltak arányosak a probléma nagyságával. Van olyan számítás, amely szerint az adók 1 százalékából befolyó összeg már nagyot lendítene a problémán. Jó volna például, ha a második 1 százalékot ilyen célokra is fel lehetne ajánlani. Ehhez persze kéne egy átfogó, konkrét célokat tartalmazó hosszú távú program a hajléktalanság csökkentésére.
MN: Épp ma mondta a rádió, hogy a fővárosban tavaszig leállnak a kilakoltatásokkal. Ez a ti sikeretek?
KE: Nem tudom, hogy ez mennyire miattunk van. Néhány apróbb lépést, érdekes modellkísérletet leszámítva inkább ellenkező tendenciát látunk. Azt, hogy a XIII. kerületben, Szegeden, Kaposváron betiltották a köztéri koldulást, vagy hogy a VII. kerületi padokat úgy alakították át, hogy ne lehessen aludni rajtuk. Az ellátó intézmények viszont, úgy tűnik, egyetértenek velünk.
MN: Az aktuális miniszter tavaly is, most is ideszaladt az aluljáróba egy-két fotóra. Ti hívjátok őket, hogy nagyobb legyen a médiafelhajtás?
KE: Nem. Õk maguk látták meg a lehetőséget, de a javaslatainkra sajnos nem reagálnak. Ha demonstrálunk, akkor néha elindul valamiféle párbeszéd. Például a XIII. kerületi önkormányzattól épp most kaptunk egy levelet, amelyben az áll, hogy pont a hajléktalanok érdekében nem engedélyezik a koldulást a köztereken.
